Ebben a fejezetben visszaviszlek benneteket a bácsalmási NAGYPRESSZÓ, vagy ahogy mi hívtuk: JENŐ BÁCSI PRESSZÓJÁBA.
Megmutatom, milyen volt ez a hely a ’70-es és ’80-as években: a fagyipulttól és a gőzölgő kávégéptől kezdve a régi italokon, a diszkón és az élő zenén át egészen a pincérekig és a presszó törzsvendégeiig.
De ez nem csak egy presszóról szól. Ez egy darab a fiatalságomból. Olyan helyről mesélek, amelyhez rengeteg emlék, barát, nevetés és történet köt.
LEGENDAUTAM – 38. FEJEZET: IRÁNY A NAGYPRESSZÓ! (VAGY AHOGY MI HÍVTUK: A JENŐ BÁCSI PRESSZÓ)
A NAGYPRESSZÓ VILÁGA
A '80-as években Bácsalmáson és a környéken nem kellett sokat magyarázni, ha szombat este összegyűlt a csapat a motorokkal az áruház sarkánál. Elég volt annyit mondani:
– Megyünk a NAGYPRESSZÓ!
És mindenki pontosan tudta, melyik helyről van szó.
Bár a falra kék betűkkel csak az volt kiírva, hogy ESZPRESSZÓ, a köznyelvben és egymás között leginkább csak úgy emlegettük: JENŐ BÁCSI PRESSZÓJÁBA. vagy egyszerűen a NAGYPRESSZÓ. Ez a hely pontosan 1971. április 28-án nyitotta meg a kapuit a nagyközönség előtt a Művelődési Központ átadásával együtt, és ez a két elnevezés teljesen összeforrt a bácsalmási emlékeinkben. 
Archív kép forrása: Petőfi Népe (1971. 04. 28.) – A bácsalmási művelődési központ homlokzati képe.
A hivatalos nevét talán már nem is tudjuk – a Kádár-korszakban sok helynek egyszerű, jellegtelen neve volt. Előfordultak olyan hivatalos elnevezések is a vendéglátásban, mint például a „8-as számú Italbolt”. Lehet, hogy ennek a helynek sem volt semmi különösebb hivatalos neve, a homlokzaton egyszerűen csak az a kék felirat állt: ESZPRESSZÓ.
Számunkra viszont Jenő bácsi és a Nagypresszó jelentette a fiatalságot, a mozi előtti vagy utáni beszélgetéseket és a bácsalmási társasági élet középpontját. ❤️
Néha már felbukkant ez a hely a korábbi fejezeteimben is, de most eljött az idő, hogy végre rendesen bemutassam, milyen is volt belülről ez a számomra oly kedves presszó.
GYEREKKORI EMLÉK A NAGYPRESSZÓ
Ez a helyszín nekem már kora gyermekkorom, alig 3–5 éves korom óta az egyik legkedvesebb, legmeghatározóbb pontja volt a városnak. Bár a homlokzaton, a féltető falán hivatalosan csak az a felirat virított csupa nagybetűvel, kék színű betűkkel, hogy ESZPRESSZÓ, nekünk ez sokkal többet jelentett. Ez a hivatalos név keveseknek mondott bármit is.
Akkoriban édesanyám ápolónővérként dolgozott a bácsalmási kórházban!
Kemény szocialista rendszer volt ez, az igazi Kádár-korszak, de a hétvégi kikapcsolódás szent volt nekünk. Ha anyu épp nem dolgozott, a szüleimmel közösen elmentünk a Nagypresszóba, vagy esetleg az Éva presszóba. Voltak Bácsalmáson más helyek is, az Évát például mindenki csak Kispresszóként ismerte.
Azokról majd a következő fejezetben mesélek – és ha Kispresszó, akkor biztosan nem hagyom ki Eta nénit, a pincérnőt sem! Talán a húgom is ott volt már velünk ezeken a családi sétákon, de ő még egész kicsi volt akkor, így erre már nem emlékszem pontosan. De arra igen, hogy kisgyerekként biztosan ott szaladgáltam a két presszó asztalai között.
Aztán amikor a kellemes délután vagy este véget ért, elindultunk haza. Kicsi gyerekként a nagy jövés-menésben persze hamar elfáradtam. Anyu sokszor mesélte később, hogy mire a Boris néniék kerítéséhez értünk, én már teljesen elkészültem az erőmmel, és ott helyben „bemakacsoltam” magam.
Pedig már szinte megérkeztünk a Jurinovics utca 17. szám alatti házunkhoz, ahol ma már mások élnek a Posta utca 21. szám alatt. Talán ha száz méter hiányzott az otthonunkig, de én nem voltam hajlandó egyetlen lépést sem tenni tovább!
Ekkor csak annyit mondtam – vagyis inkább ordítottam –: „Oppááá!”. Ez nálam azt jelentette, hogy fel szeretnék ülni apu nyakába. Apu pedig felkapott magához, és felültetett a vállára. Így, apu nyakában biztonságban ringatózva értem végül haza, akár a Nagypresszóból, akár a Kispresszóból jöttünk.
Ez az én legelső, igazi és kitörölhetetlen gyerekkori élményem, ami ehhez a világhoz köt.
A belépés már önmagában egy kész rituálé volt. Megnyomtuk a korszakra oly jellemző, robusztus alumínium portálajtót, és beléptünk egy folyosószerű előtérbe. És itt jött a csoda, ami engem gyerekként teljesen megbabonázott: balra ott állt egy hatalmas fagyipult. Benne egy nagy keverőlapát forgott körbe-körbe, folyamatosan keverve a krémes fagyit.
Amikor kisfiú voltam, percekig képes voltam előtte állni tátott szájjal. Egyszerűen nem bírtam felfogni, hogyan tudja a néni kiszedni a fagyit a tölcsérbe, ha az a lapát megállás nélkül forgott.
Bizony, a Nagypresszóhoz ez a fagyis emlék is hozzátartozott.
A PULT SZÍVE ÉS A RETRÓ PRESSZÓ-KÉP
A hatalmas, karos, gőzölő kávégép volt a helyiség igazi központja. Amikor a pultos lehúzta a fényes króm kart, az a sziszegés, kattanás és a felcsapó fehér gőzfelhő teljesen egybeforrt a presszó hangulatával. A kávé pedig sötét, bivalyerős, kesernyés fekete volt. Kis porcelán tálcán, üvegpohárban adták oda, két szem kockacukorral, miközben mindig elhangzott a kérdés: „Dupla vagy szimpla?”
A sziszegést mindig egy másik jellegzetes hang követte: amikor a pultos kitekerte a kart, és a forró kávézaccot a zaccláda széléhez hangos csattanással odaverve kiverte belőle, mielőtt újra megtöltötte volna a következő feketéhez.
A PULT MÖGÖTTI „KINCSESBÁNYA”
Mellette sorakoztak a krémes, retró sütemények, leginkább az isler. Szerintem ez a süti a Kádár-korszak egyik igazi jelképe volt. Akár más falvak eszpresszóiban is jártunk a motorokkal – legyen az Kunbaján, Madarason vagy Bácsbokodon –, az isler szinte mindenhol ott volt a kínálatban.
A tükrös, üveges polcrendszeren ott virított a kor teljes édesség- és élvezeti cikk arzenálja: a sötétkék, cicás dobozos Macskanyelv, a ropi, a Zizi, a Dunakavics és a Negró. A pulton talpon állt a cigirágó és a golyórágó, amit 4-es és 10-es csomagolásban lehetett kapni.
És persze a cigarettasor! Ez ma már teljesen elképzelhetetlen egy olyan helyen, ahová gyerekek is járnak, de akkor a polcon ott sorakozott a barna csomagolású Sopianae (becenevén „Szofi”), a Symphonia a piros csomagolásban, a gyufa – ami talán ha 40 fillér volt –, és hát persze nem maradhatott ki a külföldi Marlboro sem. A füst és a friss kávéillat keveréke adta meg a hely igazi, hamisítatlan bukéját.
A HŰTÖTT ÜVEGFAL ÉS A RAKTÁR-FUTAMOK
A fagyipult után, a hűtött üvegfal mögött sorakoztak az üveges alkoholok. Ott álltak a hosszú nyakú borosüvegek: a klasszikus félédes Kékfrankos, az Olaszrizling vagy a legendás Egri Bikavér. És ha már a borosüvegek szóba kerültek, a pultban ott várták a sorsukat az üveges szódák is, bár később megjelentek a jellegzetes alumínium szódásballonok is.
Mert hát Bácsalmás és környéke – úgy is mondhatnám – a bor igazi fellegvára volt! A szomszédban működött az egész országban híres kunbajai borpalackozó, így a Kunbajai Állami Gazdaság termékei sem hiányozhattak a kínálatból.
Volt saját Kunbajai Traminijük is, ami a picit prémiumabb kategóriát képviselte. Valóban nagyon finom, fűszeres bor volt. Bevallom, az évek alatt pár hosszú nyakú üveggel le is csúszott belőle a torkomon – bár ma már egyáltalán nem iszom alkoholt!
Mellette sorakoztak a barna üveges sörök, mint a Kőbányai vagy a Balatoni Világos. De akadtak itt komoly import sörök is! Máig rejtély, hogy honnan szerezte be őket Jenő bácsi a Kádár-korszak hiánygazdaságában, de a polcon ott várták a szomjas vendégeket a jéghideg, jugoszláv Jelen Pivo, valamint az NDK idején gyártott, legendás Radeberger és Wernesgrüner is
Életem legelső sörét is itt ittam, ami pontosan egy Wernesgrüner volt – ekkor még csak 14–16 éves lehettem.
Mivel még keményen benne jártunk a Kádár-korszakban, a törvények szerint 18 éven aluliakat szeszes itallal nem lett volna szabad kiszolgálni. Kálmán hozta ki nekem a sört, a rá jellemző, szokásos cinkos stílusban.
Nevetve csak annyit mondott:
– Na jól van, kihozom neked, de menjél fel a sarokba, ülj le ott hátul a pillér mögött, és ott idd meg!
Az üdítők között a Pepsi, a Traubisoda (becenevén csak „Traubi”), valamint a Márka, a Gyömbér, na meg a Meggymárka pörögtek a legjobban. Ki emlékszik még arra, amikor a Meggymárkát ittuk? Ahogy az üvegből döntöttük magunkba a jéghideg üdítőt a presszóban, utána egy szabályos piros-vöröses bajusz vagy karika maradt a szánk körül!
Ha pedig a pult alól vagy a hűtőből elfogyott a készlet, jött a pultos klasszikus mozdulata: kiment a hátsó, hűvös raktárba, és már hozta is az újabb fa- vagy műanyag rekeszt, hogy gyorsan feltöltse a kiürült sorokat.
Ki emlékszik még a Nagypresszó azon a bizonyos halszálkás, hátsó bejáratára?
Úgy hallottam, hogy azok, akik jobban ismerték a pincéreket, a diszkó idején itt, a hátsó ajtón osontak be. Így a belépőjegy ára elmaradt, és abból a pénzből nekik bent bizony rögtön kijött egy újabb kanyar ital.
A pulttal szemben karfás faszékek és kerek asztalok álltak. Az asztalokat hófehér csipketerítők díszítették.
A pult végén balra egy kis ablak nyílt, amely mögött a poharakat mosták. Erre voltak a mosdók is, külön a fiúknak és a lányoknak.
DE TEGYÜNK EGY GYORS KITÉRŐT A FIÚ-WC-BE, MERT AZ BIZONY MEGÉR EGY KÜLÖN MISÉT!
Mai fejjel egyszerűen felfoghatatlan, hogyan tudtak ilyen apró helyiséget tervezni. Talán két és fél méter hosszú és másfél méter széles lehetett az egész.
Jobbra állt egy mini kézmosó, amiből a diszkós estéken szinte állandóan folyt a víz. Mellette lógott a közös törölköző, már ha lehetett még annak nevezni. El tudjátok képzelni, hogyan nézhetett ki egy olyan helyen, ahol szombat esténként tele volt a fiú-WC.
A helyiségbe valahogy két piszoár is bekerült egymás mellé. A végében állt a WC-csésze, felette a horganyzott öblítőtartály, amelyből hosszú lánc vagy madzag lógott lefelé.
A diszkós estéken aztán rendszeresen érkezett a katasztrófa: az öblítőtartály úszója felakadt, a víz pedig megállás nélkül folyt. Mire igazán beindult a buli, sokszor már bokáig állt a víz a helyiségben. WC-papír? Ugyan, azt felejtsd el! Ez a Kádár-korszak volt, úgyhogy nálunk mindig kötelező felszerelésnek számított egy plusz csomag papírzsebkendő a zsebben.
Most gondoljátok el: ebben az apró helyiségben volt két piszoár és egy WC, miközben odakint több száz fiatal szórakozott.
Indulás a WC-re! Odaérsz a WC-ajtó elé, és hát persze, hogy nem tudsz egyszerűen benyitni. Full tele volt az egész kis helyiség.
Nem csoda, hogy sokan inkább a szabadban könnyítettek magukon. A presszó oldalfala, a közeli iskola fala, a sportcsarnok fala vagy a gesztenyefák töve gyakran sokkal népszerűbb célpont volt, mint maga a benti WC.
-Ugye, fiúk, emlékeztek még erre?
A TÜKÖR, A RUHATÁR ÉS A VBK
Visszatérve a folyosóra, ott állt a hatalmas, falba épített tükörfelület itt zajlott élett, mindenki nyomta süket duma, igaz amikor elkezdett még őse tudta hol tart a korr szokásos duma
– Van cigi? Adjál má'!
Már fél sikernek számított, ha az ember át tudta magát küzdeni a tömegen.
A tükör olyan nagy volt, hogy kényelmesen neki lehetett támaszkodni, miközben az ember megigazította a séróját vagy figyelte az érkezőket.
Vele szemben volt a ruhatár. Sorszámozott fémbiléták, hosszú fogasok és egy masszív ruhatári pult.
A pultot akár az akkori VIP-helynek is nevezhetnénk. Sokan üldögéltek rajta, bár nem volt veszélytelen mutatvány. A kiömlött italoktól gyakran nedves volt. Mi a haverokkal inkább álltunk. Egyrészt száraz maradt a nadrágunk, másrészt onnan sokkal jobban lehetett stírolni a lányokat.
Akadt ott minden: VBK, vagyis vörösbor-kóla, és egyéb italok.
Én a VBK-t (vörösboros kólát) nem szerettem igazán. Inkább megittam egy kisfröccsöt, és ha már úgy alakult, leküldtem mellé egy feles Lánchíd konyakot is.
Itt már kicsit ködösek az emlékeim: nem vagyok benne teljesen biztos, hogy a Nagypresszóban is volt-e Lánchíd, de az tuti, hogy valamilyen konyakot tartottak. Az viszont egészen biztos, hogy a Sárga Csikóban ott volt a Lánchíd konyak, a barátommal, Janóval párszor le is küldtünk belőle a torkunkon
A NAGYTEREM ÉS AZ ÉLŐ ZENE
De a hely igazi építészeti különlegessége a szinteltolás volt.
A tükrös előtérből két lépcsőfokot kellett lefelé lépni, hogy megérkezzünk a hatalmas nagyterembe. Ez a terem körülbelül húsz méter hosszú és legalább tíz méter széles lehetett. Ahogy belépett az ember, azonnal megcsapta az orrát az a jellegzetes olajos parkettaszag, amit akkoriban minden művelődési házban, iskolában vagy presszóban érezni lehetett.
A nagyterem jobb oldalán végig hatalmas, alumínium portálos üveges ablakok futottak, bevilágítva az egész teret. Az ablak végig, ott lehet kimenni volt egy zárt nyitott udvar, itt a szokásos Kádár-korszakban divat az udvar 10x10 cm piros „metlaki”,a medencén környéken apró töröt metlaki rakták ki , udvarban egy medence volt kb: 3x2méter, mélység kb 50 cm ,még víz is volt, talán közepén egy cső áll ki, onnan folyt ki a víz bele medencében
Magát a termet úgy alakították ki, hogy a végében kényelmesen elfért egy egész zenekar. Volt hely a doboknak, a billentyűs hangszereknek és természetesen a táncparkettnek is.
Bizony, a nyolcvanas évek elején még dübörgött az élő zene.
Nemcsak a Nagypresszóban szólt a muzsika. A helyi zenészek rendszeresen felléptek a Sárga Csikóban, a Halászcsárdában és az Éva presszóban is. Az Éva presszót azonban mi legtöbben egyszerűen csak Kis presszónak hívtuk. Nekem így maradt meg az emlékeimben, és ma is így emlegetem.
Emlékszem, hogy a Vass Zoli banda is többször fellépett itt. Hogy pontosan kik zenéltek még vele, az már picit homályos emlék, de ha jól dereng, talán Zoboki Zoli és Mamuzsits Zsolti játszottak a zenekarban. Utóbbinak, Zsoltinak az öccse volt Attila, akit a városban mindenki csak úgy ismert: a „Kis Mankó”.
Ha egyszer elterjedt a hír a városban, hogy este élő zene lesz, pillanatok alatt megteltek az asztalok. Sokszor hallottuk a barátoktól a hívószót:
– Gyertek be a presszóba, este a Józsika, az (autósboltos) zenél!
Ilyenkor mindig nagy volt a nyüzsgés.
Főleg akkor volt nagy nyüzsgés, ha jó film ment a moziban – na, hát olyankor aztán rengetegen voltak! Képzeljétek, mindössze két pincér dolgozott: az egyik kint szaladgált, a másik meg a nagyteremben pörgött. Ott ültünk, néztük őket, és tiszta szívből hallgattuk a muzsikát. Ha volt pénzünk, hát ittunk, ha nem volt, hát nem volt, és ennyi!
Ugye, milyen jó volt. Nem úgy volt ez, mint a mai világban, ahol a fiatalok csak a képernyőt pörgetik, és kell a szélvészgyors 5G net, nehogy megakadjon a TikTok vagy a YouTube videó. Mégis sokkal jobb volt minden. Nem volt TikTok, nem volt Facebook... csak mi voltunk, a motorok és a barátaink.
Ha a nagyteremben balra indultunk, újabb szinteltolás következett. Most két lépcsőfokot felfelé kellett lépni. Ezen a megemelt részen a fal mellett végig műbőr ülőkék húzódtak háttámlával. Előttük asztalok sorakoztak, talán öt darab is lehetett belőlük.
Ezek már nem kerek, hanem négyszögletes asztalok voltak. Körülöttük nehéz, magas háttámlás műbőr székek álltak. Ha valaki arrébb akarta húzni őket, bizony meg kellett dolgoznia vele.
Ennek a megemelt szintnek a legvége, a sarokban volt az a hely, amit szintén az akkori VIP zónának lehetett nevezni.
Az előteret és a nagytermet egy hatalmas, nehéz sötétítőfüggöny választotta el egymástól. Ez a monstrum még talán kilencvenes évek elején is ott lógott a helyén.
Bevallom, én kifejezetten utáltam!
Ha látni akartad, mi történik bent a nagyteremben, a függöny rögtön eltakart mindent. Olyan nehéz volt, hogy már az elhúzása is komoly feladatnak számított. Sokszor azon gondolkodtam, hogy ha egyszer leszakad, és valakire ráesik, azt biztosan mentő viszi el.
A NAGYPRESSZÓ EMBEREI
A Nagypresszó nemcsak az épület miatt maradt emlékezetes számomra. A hely hangulatát legalább annyira azok az emberek adták, akik nap mint nap ott dolgoztak vagy oda jártak. Egy presszó önmagában csak falakból, asztalokból és székekből áll. Az igazi életet az emberek vitték bele.
Nekem és talán nektek is Nagypresszóként maradt meg az emlékezetben. Sokan egyszerűen csak JENŐ BÁCSI PRESSZÓJÁBA emlegették.
HOGY MITŐL LETT JENŐ BÁCSI PRESSZÓJÁBA?
Talán azért, mert a legelső nyitástól kezdve ő vezette a helyet. Jenő bácsi igazi úriember volt: magas, vékony alkat, és ha jól emlékszem, különleges alkalmakkor még csokornyakkendőt is kötött. Természetesen ehhez – ahogy illik – makulátlanul tiszta fehér ing párosult. Ő mindig pontosan tudta, mit hogyan kell viselni, nagyon adott a megjelenésére.
Emellett kiváló üzleti érzéke volt, mindenki ismerte őt. Tudta, hogyan kell okosan pénzt keresni: kis befektetéssel is szép hasznot termelt. Szerintem jó kapcsolatai is lehettek, mert a Kádár-korszak hiánya ellenére valahogy mindig be tudta szerezni a különféle márkás, nyugati italokat is. Bár nem a kapzsiság és a nagy haszon hajtotta, a bolt mégis nagyon jól ment neki
A legelső emlékeim között a pincérek szerepelnek.
A presszó, az ajtó előtt gyakran álltak és figyelték a forgalmat. A 70 es évek végén és nyolcvanas évek elején dolgozott ott egy szőke, hosszú hajú lány. Ha jól emlékszem, Évának hívták. Ott volt Mari is.
A lányok gyakran fűzős kismamacipőt húztak a lábukra, hogy bírják a talpalást. Elmaradhatatlan kellék volt a csipkés előkötény, amelynek a zsebében ott lapult a pincérbrifkó, mellette a pincérblokk, és halkan csörgött benne az aprópénz.
A fiú pincérek fekete szövetnadrágot és a korszakhoz hűen makkos cipőt viseltek. Ehhez vasalt fehér ing járt, a nyakkendőre már nem emlékszem pontosan – talán sima, talán csokornyakkendő volt. A nadrág farzsebéből náluk is ott lógott a brifkó. Az alkarjukra egy pincérkendő volt terítve, amivel rögtön le tudták törölni a kiborult italt. Kezükben a korszak jellegzetes, kerek alumíniumtálcáját egyensúlyozták, rajta a blokktömbbel, és rutinosan vitték a vendégeknek azt, amit éppen rendeltek.
HOGY KIK VOLTAK A PINCÉREK?
Hát bizony, ehhez alaposan elő kell lapozni a régi emlékeket, így nem biztos, hogy mindent pontosan idézek fel.
Ott volt a hosszú, szőke hajú Éva és a Mari. Hát a Kálmánt meg ki sem hagynám! Ő mindig feldobta a hangulatot egy jó poénnal: megállt az asztalunknál, és már nyomta is a „hülyeséget”, a vicces szövegeit. Még egy hosszú, fárasztó nap végén is képesek voltak mosolyt csalni az ember arcára.
Dolgozott ott egy magas férfi pincér is, de rá már kevésbé emlékszem – lehet, hogy csak hétvégenként segített be, mert nem maradt ott sokáig. Aztán ott volt az „öreg Bé” – mi legalábbis egymás között csak így hívtuk őt. Úgy emlékszem, volt egy Kati nevű pincérnő is. Ő talán Tompán vagy Kelebián lakott, de erre már nem mernék megesküdni. És persze az Erzsi, valamint ha jól rémlik, két Zsuzsi nevű lány is megfordult ott a pult mögött.
HOGY KIK VEZETTÉK A PRESSZÓT AZ IDŐK SORÁN?
Szerintem a nyitástól kezdve Jenő bácsi csinálta, aztán az „öreg Becsula” vette át tőle – vagy valami ilyesmi neve volt, lassan 45 év távlatából már nem tudom biztosan. Amikor ő leadta, talán a Katona kezébe került a hely. Ezután a Puci vette ki – hogy ő meddig csinálta, azt már nem tudom pontosan.
Jellegzetes hangja volt, és gyakran osztotta az észt: hol a bírónak, hol a játékosoknak kiabált be. Aki kijárt akkoriban a meccsekre, az egészen biztosan emlékszik rá.
A fia, Zsolti, szintén ismerős volt számomra. Régóta ismertem őt, hiszen együtt fociztunk a sporttelepen. Mindig csodálkoztam rajta, milyen ügyesen dekázott: bár nem volt igazolt focista, mégis hihetetlen érzéke volt a labdához.
Zsolti később gyakran állt ott a Nagypresszó pultja mögött is. Volt egy jellegzetes szokása: a pincér-sörnyitót állandóan feldobta a levegőbe, majd pörögve elkapta. Aztán újra feldobta, és megint elkapta. Nem dobta magasra, talán ha harminc centire, de olyan természetes mozdulattal csinálta, mintha ez a kis trükk is szorosan hozzátartozna a pincérmunkához. Amikor beléptem a presszóba, sokszor már messziről rám köszönt a pult mögül:
– „Na mi van, Egér, iszol valamit?”
A NAGYPRESSZÓ ELŐTT, KINT AZ UTCÁN
Presszó és diszkó... Hogy is volt ez a 80-as években a Nagypresszónál? A presszó előtt, kint az utcán szinte állandóan dúlt-fúlt a tömeg. Sokan csak a friss levegőre jöttek ki a diszkóból, vagy éppen itt, kint beszélték át a jövő nagy tikait
A presszó előterében volt egy nagyon jellegzetes pont: egy trafóház. Még most is ott áll, csak azóta lecserélték egy korszerűbbre. Akkoriban a trafó tetején komoly szkanderversenyeket nyomtak a srácok – és hát persze, hogy én is ott álltam köztük, mert miért is maradtam volna ki?
A helyi éjszakai életnek volt egy sajátos körforgása: a fiatalok állandóan vándoroltak. Hol a Sárga Csikóban bukkantak fel, hol a Halászcsárdában vagy a Kispresszóban, aztán vissza a Nagypresszóhoz.
A Nagypresszó előtt volt egy rész, amit bátran nevezhetünk az akkori VIP helynek: a kerékpártartó, na meg persze a presszótól jobbra lévő, masszív vascső korlát. Bizony, az volt! De milyen? Még a Kádár-korszakban készítették, talán alkar vastagságú vascsövekből.
A legendás vascső korlát és az ajtó melletti fa korlát közelről – ti is ültetek rajta?
Ez a korlát olyan hihetetlenül erős volt, hogy egyszerre több ember is kényelmesen fel tudott ülni rá. Onnan a presszó előtt ülve nagyszerűen belátható volt minden, ami az utcán történt – pont olyan volt, mint a mozi legjobb páholya. És persze ki nem hagynám az ajtó melletti fa korlátot sem, az is a törzshelyünk része volt.
A bácsalmási Nagypresszó nemcsak egy hely volt számunkra, hanem egy egész korszak. Egy életérzés. Egy igazi közösség. És bár az idők változnak, az évek repülnek, mi mindig hazatalálunk a Nagypresszó korlátjához – ha másképp nem, hát az emlékeinkben.
ZÁRÓSZÓ.
EGY HELY, AMI TÖBB VOLT EGY PRESSZÓNÁL
Ma már nehéz elképzelni, milyen fontos hely volt akkoriban egy ilyen presszó. Nemcsak inni vagy kávézni jártak oda az emberek. Ott találkoztunk a barátokkal, ott beszéltük meg a hét történéseit, ott születtek a nagy történetek és a pletykák.
Ha valaki eltűnt egy-két hétre, elég volt bemenni a Nagypresszóba, és az ember rögtön megtudta, mi van vele. Ki vett új motort, ki vonult be katonának, ki nősült meg, vagy éppen ki szakított a barátnőjével. A Nagypresszó afféle központi találkozóhely volt. Mindenki ismert mindenkit, vagy legalábbis ismert valakit, aki ismert valakit?
Ami most a presszó terasza, az még a 80-as évek elején készült, és Katona csinálta. Jó ötlet volt! Amikor elkészült, éppen foci VB vagy EB volt. A teraszon úgy 6-7 asztal állt, de mind roskadásig tele volt. A terasz végén – vagy a falon, vagy egy állványon, már nem is tudom pontosan – egy tévé működött. Na és persze, ami nem hiányozhatott: egy fehér színű mélyhűtő. Ez a pincér munkáját könnyítette meg, mert ha másféle italt kértél, azt már bentről kellett kihoznia.
Nyáron a teraszon ültek az emberek, télen pedig bent húzódtak meg a melegben. A kávé illata, a söröspoharak csengése és a jókedvű beszélgetések mind elválaszthatatlanul összetartoztak ezzel a világgal. A gimi ballagásakor is onnan, a teraszról figyeltük a csinos lányokat.
Nekünk ez akkor teljesen természetes volt. Akkor még nem gondoltuk, hogy egyszer mindebből már csak emlék marad.
Azt hittük, mindig ugyanott lesznek majd az asztalok, ugyanazok a pincérek szolgálnak ki bennünket, és ugyanazok az emberek ülnek majd a megszokott törzshelyükön.
Az idő azonban lassan mindent átrendezett. Sokan már nincsenek közöttünk. Mások elköltöztek, a régi nagy társaság pedig szétszéledt az évek során.
De amikor a Nagypresszó szóba kerül, valahogy mégis minden visszajön egyetlen pillanatra. Látom magam előtt a fagyipultot, érzem a frissen főtt kávé illatát, hallom a sziszegő kávégépet, a zenét és a beszélgetések morajlását.
És újra hallom Zsolti hangját is a pult mögül:
– Na mi van, Egér, iszol valamit?
Talán ezért maradt meg bennem ennyire ez a hely. Mert a NAGYPRESSZÓ nem
egyszerűen csak egy presszó volt. Hanem maga a fiatalságunk!
A borító kép forrása: egykor.hu / Ády
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése