Sokan látnak nap mint nap: botra támaszkodva, nehezen formálva a szavakat. De kevesen tudják, ki volt az a huszonéves srác, aki ereje teljében ütötte bele a saját minősítő sorszámát a föld alatti gázcsövekbe. Ez a fejezet arról a férfiről szól, aki voltam, és arról az éjszakáról a piros Nissanban, ami után megállt az idő.
Ez az én Aranyéletem Legendája. Nem tündérmese, hanem a húsba vágó valóság!
Egy vallomás a munkáról, Saciról, és arról a pillanatról, amikor minden elsötétült. Aki ismert akkor, talán érti. Aki nem, az most megismerhet. Harminc éve kínoz a kérdés: MIÉRT NEM KERESTEM MEG! Most végre leírom a választ – vagy legalábbis megpróbálom.
A gázcső, a piros Nissan és egy augusztusi nap, ami MINDEN elvett, de az emlékeimet meghagyta! Ez az én történetem, őszinteséggel!
LEGENDAUTAM – 29. FEJEZET: Az én Aranyéletem Legendája
A sorszám a föld alatt.
Harminc év távlatából visszanyúlni a régi emlékekhez olyan, mintha egy poros, régen lezárt ajtót nyitnék ki. Már amikor belekezdtem írni, éreztem, hogy ebből baj lesz a lelkemnek — és így is lett!
A mondatok mögött ott lüktetett valami régebbi, mélyebb rezdülés, és a gombóc a torkomban nem hagyta feledni, hogy nem csak a múlt szól hozzám, hanem az a régi énem is, akit ott hagytam valahol az időben.
Minden 1992-ben kezdődött, amikor még a kezemben volt az erő, és a szememben a tűz. Esztergom, a szakma fellegvára tanított meg arra, hogy a gázcsőnek lelke van.
Ott nem csak hegeszteni tanultam meg, hanem azt is, hogy a munkámért felelek!
Megkaptam a minősítést és a saját beütő számomat. Ez a sorszám volt az én nevem a föld alatt
Amikor a gázcsövet hegesztettem az árokban Kalocsán és Vaskúton, minden egyes kötés mellé odaütöttem: ez én vagyok. Ez a cső harminc év múlva is tartani fog, mert én garantáltam a biztonságot. Büszke voltam rá, és ma, 58 évesen is elmosolyodom, ha rágondolok: a városok még állnak, és az emberek melegednek az én munkám által.
Saci, a piros Nissan és a titkos esték
Akkoriban a város gázosítása volt a feladatunk. 1993-at írtunk, amikor Kalocsára mentünk dolgozni – és ez a munka hozta el nekem a sorsomat is.
Ott, a kisbolt pultja mögött láttam meg őt először. Én erejem teljében lévő, 25 éves srác voltam, ő pedig alig 20-23 éves, virágzó fiatal lány. Abban a korban voltunk, amikor az ember még azt hiszi, övé a világ, és soha semmi nem törheti ketté az álmait.
-Haja, fekete kleopátra-frizura, olyan egyenes tincsekkel, hogy még most is érzem az arcomon azt az egy hajszálat, amikor először csókolóztunk.
-A bőre fehér és puha volt, mint a friss gyapot.
-Az ajka vékony, de kívánatos
- Szeme pedig az a nagy, gombfekete fajta
-A tekintetében volt valami fény, valami csillanás, ami azonnal megbabonázott-úgy is volt!
Flörtöltünk az árokparton, miközben én a gázcsövet fektettem, ő pedig a piros Nissan elhajtott mellettem, mintha csak véletlen lenne, hogy pont ott lassít le. Éreztem a bajt. Éreztem, hogy a szívem már ott marad Kalocsán, még mielőtt bármi igazán elkezdődött volna.
Sacit sem kellett félteni, ő is kereste az alkalmat. Ott volt az az öreg, piros Nissan... sokszor láttam elhajtani mellettem, amikor kint dolgoztam az utcán. Lassított, és én tudtam: nem véletlenül jár éppen arra.
Végül egy este megvártam a bolt előtt záráskor. Beültem mellé a piros autóba, és hazafelé elcsattant az első csók. Onnantól nem volt megállás.
Esténként a város szélére jártunk, a mi kis „törzshelyünkre”. Beültünk a kocsiba – hol a Nissan, hol a céges autóba –, és csak beszélgettünk órákig.
Minden összhangban volt: a munka, a szerelem. Azt éreztem, hogy enyém a világ, és ezt soha, senki nem veheti el tőlem!
Borzasztó, mi ment végbe bennünk akkoriban. Amint a munka engedett, rohantam Sacihoz a boltba. Nem volt nagy hely, talán három-négy eladó dolgozott ott összesen, de alig bírtunk magunkkal. Csak egy csókra vágytam, vagy legalább arra, hogy lássam és érezzem őt.
Saci általában a pénztárban ült. Ilyenkor muszáj volt vennem valamit, többnyire egy Balaton szeletet markoltam fel, csak hogy elé kerülhessek. Nem vertük nagy dobra, hogy együtt vagyunk, próbáltunk vigyázni a látszatra.
Aztán egyszer Saci szólt: segíteni kellene, ki kell hozni a raktárból egy zsák
kristálycukrot. Bementünk hátra. Ott volt a cukor, de kit érdekelt akkor a cukor? Azonnal fellángolt bennünk az izgalom. Nagy dolog nem történt, de az a pár perc ott, a raktár homályában, csak a miénk volt.
Végül kijöttünk, nehogy feltűnő legyen. Én vittem a zsák cukrot a vállamon, de úgy éreztem, abban a pillanatban kettőt is elbírnék egyszerre. Ilyen erőt ad a boldogság.
Szilveszter az árokparton és a fekete western csizma
Eljött 1993 utolsó napja. Szilveszter volt, de én még napközben is az árokban álltam, hegesztettem a KPE csövet. Saci kijött hozzám a munkahelyre. Ott beszélgettünk a hidegben – de kit érdekelt a fagy? A gumicsizmám félig a sárban és a jeges vízben állt, de én csak Sacit éreztem. A hideg, a jég, a sár... semmi nem számított. Ő már akkor tudta, látta a szememben: bármi történik is az esti buliban, én aznap éjjel visszamegyek hozzá.
-Úgy is lett.
A barátnőmmel voltam egy szilveszteri partin, de éreztünk a feszültséget. Valahogy nem volt jó az a hely, és szerintem ő is érezte ezt; talán elcsattant pár szó is, ami nem oda illett. Megkértem egy haveromat, hogy vigye őt haza, én pedig beugrottam a Ladába, és átszáguldottam Kalocsára.
Saci otthon volt, és várt rám. Akkor éjjel bemutatott az édesanyjának is – egy végtelenül kedves, melegszívű asszonyt ismertem meg benne. Aztán Saci elment fürdeni, én pedig ott ültem a fekete western csizmámban, és vártam rá. Készen álltam az éjszakára, készen mindenre.
Az utolsó Szilveszter: Amikor megállt az idő!
Az utolsó Szilveszter éjszakája... azt nem lehet elfelejteni! Elmentünk a város szélére, a mi törzshelyünkre, abba a sötét parkolóba. A kazettás magnóból üvöltött a Rapülők: „Ringasd el magad!” – és mi pontosan úgy is tettünk.
-Ott, abban a szűk autóban minden tökéletes volt. Talán nem is lehet szavakkal leírni, mit éreztünk akkor!
-Éreztem Saci testén a vibrálást; nem kellettek szavak, hagytuk, hogy a vágy és a testünk irányítson.
-Két test összeért, és beszéd nélkül is pontosan tudtuk, mit akarunk. Csak az érintés volt, az illata, és a pillanat ereje.
Hiába volt szűk az a kocsi, nekünk az az utastér volt az egész univerzum. Úgy éreztem, miénk a világ, és nem akartuk, hogy valaha is feljöjjön a nap. Mintha mindketten éreztük volna a levegőben a sorsot, úgy adtunk bele mindent abba az éjszakába.
Most, 58 évesen, ahogy ezeket a sorokat írom, újra érzem a múlt minden súlyát. Itt van a gombóc a torkomban, mert tudom: az az ünnep volt az utolsó, amikor még minden egész volt!
A csend és a szemerkélő eső
1994 januárjában jött a fordulat: be kellett feküdnöm a kórházba a térdműtétemre. Soha nem fogom megérteni magamban, hogy utána miért nem kerestem meg a Sacit! Talán ha megkeresem, minden másképp alakul.
Talán akkor nem történik meg a baleset augusztusban, és nem esik szét az életem! De a csend beállt közénk.
Évekkel később apuval mentem Kalocsára földügyeket intézni. Pont abba az utcába, amit én gázosítottam be, amit én építettem a két kezemmel. Saci a mellette lévő utcában lakott. Szemerkélő esőben indultam el a háza felé. A kerítés nyitva volt, de a piros Nissan sehol.
-Nem mertem odamenni a házhoz!
-Mit vártam?
-Csak látni akartam, hallani a hangját!
-Talán Meg akartam mutatni neki, Sacinak: „Itt vagyok, NÉZD , EZ LETTEM!”
-Azt hittem, 1993-ban megállt az élet, és kerestem magamat a múltban!
- Kerestem, egy jelet, hogy elengedhetjük egymást!
Kikönyörögtem aputól, hogy álljunk meg a boltnál. Valami hülyeséget hazudtam neki, csak hogy bemehessek. Vettem egy Balaton szeletet, és megkérdeztem a lányokat: „Saci nem dolgozik?”
A válasz hideg volt: „Nincs ilyen dolgozónk.” Akkor éreztem meg igazán, hogy elment mellettünk az idő. Megindultunk haza, és én csak néztem ki az ablakon a zuhogó esőbe.
A sötétség pillanata: Amikor a világ kifordult a sarkaiból
„Most, 58 évesen, ahogy ezeket a sorokat írom, újra érzem a múlt minden súlyát. Itt van a gombóc a torkomban, mert tudom: az az ünnep volt az utolsó, amikor még minden egész volt. És tényleg úgy volt. Akkor éltem át életem utolsó felhőtlen napjait!!
Aztán minden elsötétült!
1994. augusztus 20-án az Aranyéletnek vége szakadt. Nem én vezettem, csak utas voltam. Egyetlen pillanat, egy hatalmas csattanás, és a világ kifordult a sarkaiból. Agysérülés, bénulás, afázia.
A sofőr hibázott, de az én életem ment tönkre!
Elvesztettem MINDEN!!
Ami meghatározott: a munkámat, a jobb kezemet, és elvesztettem Sacit is. A kórházi ágyon fekve, tehetetlenül és beszédre képtelenül csak a képek maradtak meg nekem. Ott lebegtek előttem: a piros Nissan, a fehér bőrű lány, és azok a gázcsövek a föld mélyén, amikbe még erejem teljében ütöttem bele a sorszámomat.
Ez az én igazságom. Nem szép, nem könnyű, de ez történt velem!
Zárószó: A túlélő büszkesége
Ma már botra támaszkodva járok, és a szavak néha nehezen jönnek.
-De ha megkérdezed: megérte?
- Azt mondom: IGEN!!
-Az a két év többet ért, mint másnak egy egész évszázad!
- Én éltem!
-Én szerettem!
- Én alkottam!
Amikor Vaskút vagy Kalocsán felé járok, és látom a gázcsöveket a falon, elmosolyodom. Ott van a sorszámom a föld alatt, amit erejem teljében ütöttem bele az anyagba. Amíg azok a csövek állnak, addig én is élek. Ez az én legendám.
Vannak történetek, amiket nem az idő gyógyít meg, hanem az írás segít a helyükre tenni. 30 év hosszú idő, de az ilyen „mi lett volna, ha...” kérdések nem kopnak el, mert a szív nem ismeri a naptárat.
Azt a férfit keresem magamban, aki valaha voltam. Aki magabiztosan lépett, akinek erős volt a karja, aki hitt benne, hogy övé a világ — és egy darabig tényleg az övé is volt!
Aki még nem támaszkodott botra, csak a saját lendületére. A bűntudat Saci miatt valójában a gyász a saját régi életem! Keveseknek adatik meg, hogy ilyen elemi, „vibráló” szerelmet éltünk át! abban a piros Nissanban.
-Ez az én Aranyéletem Legendája!
-Tudom, hogy ez az egész csak pár hónapig tartott. De az a pár hónap sűrűbb volt, mint másnak egy egész leélt élet!
-Tudom, hogy soha többé nem lesz ilyen!
-Talán másnak sem adatik meg soha az a vibrálás, amit mi akkor, abban az időszakban minden egyes percben átéltünk!
-Nem csak a piros autóban, hanem mindenhol, ahol együtt voltunk, mindenben, ami akkor velünk történt.
-Az a pár hónap volt az én valódi életem, a többi pedig az emlékezés rá!
Ahogy ezeket a sorokat írom, majdnem sírok. Úgy érzem, most élem át igazán mindazt, amin keresztülmentem!
-De tudom: nem akarom visszaforgatni az időt.
-Nem is kell. Mert minden fájdalommal együtt is, az a pár hónap úgy volt szép és igaz, ahogy történt.
-Megérte minden pillanata!
Nem az idő hossza számít, hanem az igazsága. Az a pár hónap volt az én valódi életem, a többi pedig csak az emlékezés rá!
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése