Vannak dolgok, amiket nem teszünk ki a címlapra. Én mégis megteszem.
Volt, hogy a roham olyan brutálisan jött, hogy bepisiltem. Megaláztatás? Az. De ez is én vagyok. A Legendautam nem a fényezésről szól, hanem az igazságról: arról, hogyan tanultam meg „rutinos epilepsziásként” emelt fővel élni.
Emlékeztek még 1994-re? A koptatott farmer, a rágógumi és a recsegő kazettás magnók illatára? Nekem ez volt az „aranyélet”... aztán jött egy csattanás, és minden szétesett. „Maradó sérült” lettem, de nem maradtam áldozat.
Sokan kérdeztétek, hogyan lettem a saját utam legendája. Hogyan küzdöttem meg a hívatlan lakótársammal, az Epilepsziával, és miért feszítettem szét nap mint nap a bal kezemmel a béna ujjaimat a kormányon, csak hogy újra érezzem a szelet az arcomban.
„Te meg én nem leszünk jóban, ledobtál magadról!” – morogtam Anyu régi Csepel kerékpárjának a porban ülve, véres kézzel. Akkor a sors sakk-mattot adott, de én találtam egy 26-os Mountain Bike-ot, és visszavágtam.
Hogyan alakítottam át a bringámat és az életemet? Hogyan lettem az utak királya egyetlen ép kézzel is? Ez a történet nem a sajnálatról, hanem a szabadságról szól.
LEGENDAUTAM – 30. FEJEZET: „Én nem tudtam, mi az epilepszia, de az epilepszia se tudta, ki vagyok én.”
Vissza a kilencvenes évekbe
Repüljünk vissza a kilencvenes évek közepére. Tudjátok, ez az az időszak, amikor a neon színek még menők voltak, a farmerdzseki kötelező volt, a kazettákat ceruzával tekertük vissza, és ha valaki azt mondta, „internetes oldal”, azt hittük, valami újfajta tapéta.
1994-et írtunk. A kazettás magnók, a szabadság és a gondtalanság éve volt ez nekem. Azt hittem, előttem az élet, és én döntöm el, merre megyek. Aztán a sors úgy döntött, hogy megmutatja: néha ő írja a forgatókönyvet, nem mi.
-Egy autóbalesetben csak utas voltam! Egyetlen pillanat elég volt, hogy darabokra hulljon minden: a testem, az életem, a jövőm!
Akkor még nem tudtam, de ez lett az új időszámítás kezdete.
A baleset utáni új valóság
A baleset után jött a diagnózis: maradó sérült. A jobb kezem béna lett. A lábam rakoncátlan. A beszédem pedig… hát, finoman szólva is kihívásokkal küzdött.
Afázia. Az az állapot, amikor a szavak ott vannak a fejedben, de a szád nem találja az utat hozzájuk. Mintha valaki kikapcsolta volna a hangszórót, de a zene tovább szólt volna belül.
De még ekkor sem tudtam, hogy a történetnek van egy másik szereplője is, aki csak arra várt, hogy belépjen a színpadra.
1995 – A feketeleves
1995-ben jött a feketeleves. A Szent János Kórházban feküdtem „állapotfelmérésen”. Tudjátok, tipikus 90-es évekbeli kórházi hangulat: hipó, klórszag, nyikorgó ágyak, és az a barna tea, amitől még a „radiátor is megsértődött volna”.
Egyik délelőtt éppen a szobámban próbáltam tartani magam, amikor megtörtént az, amire senki sem készített fel.
Az egyik pillanatban még álltam. A következőben a lábaim úgy csúsztak szét alattam, mint egy ügyetlen lónak a jégen. Puff. Ott feküdtem a földön, és csak néztem ki a fejemből.
A doktornő odalépett, és egyetlen mondattal felkapcsolta a villanyt a fejemben:
„Ez epilepsziás roham volt.”
Én nem tudtam, mi ez. De az epilepszia se tudta, ki vagyok én.
Hazatérés – immár ketten
Egy hónap múlva hazatértem. Én… és az új lakótársam: Epilepszia.
Megkaptam a napi menetrendet: reggel ennyi bogyó, este annyi bogyó. Mint egy rosszul programozott Tamagotchi, amit életben kell tartani.
Otthon próbáltam úgy élni, mint a baleset előtt. De hamar rájöttem: már nem az az ember vagyok, aki beszállt abba az autóba.
A jobb kezem béna volt. A testem lassú. A fejem néha ködös. És a legrosszabb: az érzés, hogy amit.
-Régen értettem mindent, és megcsináltam, ami elém került.
-Most csak álltam a feladat előtt, és nem tudtam megoldani.
-A legnagyobb fájdalom mégsem a jobb kezem bénasága volt,
-hanem az, hogy már nem ment az, ami valaha természetes volt!
A kapaszkodó keresése – vissza a vasak közé
Kellett valami pótcselekvés. Valami, amivel bizonyíthatom magamnak, hogy még vagyok valaki. Visszanyúltam a múltba: a 80-as évek végére. Akkoriban munka után heti háromszor leugrottam a terembe súlyokat emelni. Ott tanultam meg, hogy a vas nem hazudik. Ha erős vagy, megmutatja. Ha gyenge vagy, azt is. Ezért kértem el újra a régi teremkulcsot. A vasak ott vártak rám, ugyanúgy, mint régen.
-Csak én nem voltam ugyanaz.
Itt van három fénykép arról, hogyan tornáztam.
Őszintén. Akkor még hittem, hogy talán egy kicsit javul a kezem. De ami nekem van, az agysérülés — és az állapot végleges. A torna csak arra jó, hogy szinten tartsam, hogy ne romoljon tovább. Ezért csináltam. Így tornáztam.
A rohamok a teremben – a felismerés
Az epilepszia oda is utánam jött. Háromszor is pont délelőtt tíz körül csapott le rám a „buli”. Ott feküdtem a súlyok között, és rájöttem:
a vasak sem védenek meg.
A testem nem az volt, ami régen. A jobb kezem béna. A lábam bizonytalan. A fejem néha elsötétül.
És ekkor jött a felismerés: valami más kell. Valami, ami visszaadja az irányítást.
Az éjszakai rohamok – a legnehezebb rész
A rohamok nem csak nappal találtak meg. Éjszaka is rám csaptak. Volt, hogy reggel arra ébredtem, hogy bepisiltem. Nem szép, nem hősies, de ez is az én legendautam része.
Hiába emelték a dózist. Hiába nyeltem a bogyókat marékszám. Az epilepszia maradt. Veled kelt, veled feküdt.
És én ott álltam, 20 évesen, és azt kérdeztem:
-„Most akkor mi maradt nekem?”
A döntés, ami mindent elindított
A terem nem jött be. A kórházból kijöttem, de a fejem tele volt kérdésekkel.
-Mi az, ami még az enyém?
-Mi az, amit még tudok?
-Mi az, amihez vissza tudok nyúlni?
És akkor beugrott valami. Valami régi. Valami, amihez mindig vissza lehet térni.
A bicikli.
A 70-es évek vége. A Csepel bringák, a TSZ‑udvarok, a poros utak. A szabadság érzése. Dobokán a homokos utak néha annyira mélyek voltak, hogy nem tudtunk tekerni. Öszvérként billegtünk rajta, aztán feladtuk: maradt a tolás. A kerékpárt húztuk magunk mellett, mert a homok győzött.
A gondolat úgy csapott belém, mint egy régi neonreklám:
„Attila, próbáld meg újra.”
A sakk-matt és a csepeli bringa
Azt mondják, a mozgás segít elfelejteni, ki is vagy valójában. Ha csinálod, nem gondolsz a bajodra. Azt is mondják, hogy a biciklizést nem lehet elfelejteni. Na, én is ezt gondoltam. Egy nap, amikor egyedül voltam otthon, elhatároztam: megmutatom magamnak, hogy még megy ez.
A garázs mélyén ott pihent Anyu régi csepeli kerékpárja. Nem volt egy mai darab, amolyan kádár-korszakból itt felejtett, masszív vasparipa. Kitoltam az udvarra. Női vázas volt, elvileg könnyebb felszállni rá, de nekem mégis egy megoldhatatlan feladattá vált.
Csak álltam ott a váz felett, és rájöttem: a béna jobb kezem és a rakoncátlan jobb lábam nem engedi, hogy felszálljak. Ott volt bennem a régi reflex, a tudás, de a testem megálljt parancsolt. Próbáltam pipiskedni, felnyomni magam az ülésre, de hiába.
A vége az lett, hogy ott helyben eldőltem, mint a Bácsalmáson taknyos kocsma előtt hagyott bicikli fizetésnap után.
A jobb kezem — igen, pont a béna — csúnyán lehorzsolódott. Sebes lett, vérzett. Gyorsan visszatoltam a gépet a garázsba, és még oda is morogtam neki: „Te meg én nem leszünk jóban, ledobtál magadról!”
Bementem a házba, próbáltam eltüntetni a nyomokat. De Anyu, ahogy megjött, egyből kiszúrta.
– Kisfiam, mi történt a kezeddel?
– Ááá, semmi, Anyu! – vágtam rá.
– Tudod, ez a kezem úgy kileng, mint egy ingaóra. Ahogy mentem a fal mellett, végighúztam a kőporos vakolaton.
Ott, abban a pillanatban találtam ki az egészet, csak hogy ne kelljen bevallanom a biciklis kalandot.
A nagy terv
De a bukás nem hagyott nyugodni. Nem tudtam elfogadni a vereséget. A fejemben már született a nagy terv. Rájöttem, mi volt a hiba: Anyu 28-as bringája túl nagy volt nekem, egy igazi monstrum.
De ott volt a garázs mélyén az én régi 26-os Mountain Bike-om. Kisebb kerék, egyenes kormány, stabilabb váz — ez volt a logikus megoldás. Úgy készültem a másnapra, mint egy titkos akcióra. Csak azt kellett kivárnom, hogy üres legyen a ház, és újra szembenézhessek a vasparipával.
Mert rájöttem valamire: ma már „rutinos epilepsziás” vagyok. Megérzem, ha kopogtat. Jön egy fura üzenet az agyamtól: „Figyi, jön a buli!” De tudjátok, miért bírtam ezt mosollyal? Mert az epilepszia azt hitte, gyenge ellenfelet talált, de rájött: egy igazi legendával van dolga.
Vártam a holnapot. Vártam a 26-os bringát. Mert a Legendautam nem áll meg egy kis horzsolásnál.
LEGENDAUTAM – A VASPARIPA FELTÁMADÁSA
A nagy visszatérés gondolata
A baleset után sokáig azt hittem, hogy a biciklizés csak egy régi emlék marad. Olyan, mint a régi slágerek a rádióban: jó hallani, de már nem a miénk. Aztán egy nap, amikor a ház üres volt, valami megmozdult bennem. Egy kis hang azt mondta:
„Attila, ideje visszavenni valamit a régi életedből.”
És én hallgattam rá.
Ott álltam a garázsban, előttem a régi 26-os MTB, ami még a 90-es években elején is retrónak számított. A festése már megkopott, a kormány markolata olyan volt, mintha egy kecske rágta volna, de nekem ez volt a vasparipa. A saját legendám egyik darabja.
A pillanat, amikor eldől minden
Kivártam, amíg a ház teljesen kiürült. Se Anyu, se senki. Csak én és a bringa. Kitoltam a kapu elé, és akkor jött a nagy kérdés:
Elesek, vagy fel tudok szállni?
A szívem a torkomban dobogott, mint egy rosszul beállított Trabant-motor. De aztán megtörtént a csoda: felültem.
Nem volt elegáns, nem volt gyors, de fent voltam. És ez nekem akkor világbajnoki címnek számított.
Tekertem pár métert. Óvatosan, mintha porcelánból lennék. Aztán visszagurultam a garázsba, és csak annyit mondtam magamnak:
„Na, Attila, ebből még lehet valami.”
A bringa átalakul – Attila kiadás
A következő lépés a technika volt. A jobb kezem béna, így fékezni csak bal kézzel tudtam. Ez így nem pálya. Kitaláltam a megoldást: A jobb oldali fékkart át kell rakni bal oldalra. A barátom, meg is csinálta. Onnantól kezdve a bringa hivatalosan is „Attila kiadás ” lett. Egyedi, mint a régi Csepel Campingek, amiket mindenki tuningolt valamivel.
A le- és felszállás viszont külön műsorszám volt.
A bal kezemmel fogtam a kormányt, a lábam átlendítettem a váz felett, de ott volt a jobb kezem… csak lógott, mint egy rossz helyre akasztott kabátujj.
Kitaláltam a saját technikámat:
-bal kézzel megfogtam a jobb kézfejem
-szétnyitottam a merev ujjakat
-és úgy tettem fel a kormányra.
-Így ment minden egyes le- és felszállásnál.
-Amikor végre „megmásztam” a kerékpárt, az nekem olyan volt, mint másnak a Mount Everest csúcsa. Úgy harcoltam érte, mint egy hegymászó az utolsó métereken: minden mozdulatért meg kellett küzdenem, de fel tudtam szállni.
-Ez volt az én „speciális mozdulatom”. Nem szerepel a KRESZ-ben, de működött.
Itt a fénykép arról, hogyan bicikliztem. Igen, én vagyok rajta – és a bringa, az Attila‑kiadás.
A Dobokai út – a visszatérés első pályája
A következő cél a Dobokai út volt. A régi TSZ-út. Aszfaltos, de olyan magyar módra: gödör-gödör, folt, újabb gödör. Nyáron befoltozzák, télen szétfagy, tavasszal megint kátyú. De nekem pont jó volt.
Csendes, nyugodt, kevés autó. Tökéletes terep egy újrakezdő legendának.
Elindultam.
- Első nap elmentem a kishídig, pihentem, aztán hazamentem.
-Másnap már a vasútátjáróig jutottam.
-Harmadnap még tovább, egészen a TSZ terményszárítóig. Így építettem vissza magam: centiről centire, méterről méterre.
És közben éreztem valamit, amit rég nem:
-a siker élményét.
A nagy terv megszületik
Ahogy erősödtem, jött a következő ötlet: barátom, aki Mélykúton benzinkutas. Mi lenne, ha elmennék Mélykútra a barátomhoz?
Két út vezetett oda.
-A Tataház felé ment: túl forgalmas, tele teherautóval. Ez ki volt lőve. Akkor még nem álltam készen arra, hogy szembenézzek ekkora forgalommal.
-A másik út tipikus Kádár‑korszakos aszfalt volt: lyuk–gödör–lyuk, vakondtúrás, repedés… de csendes. Nekem a második kellett. A „legendás út”.
Elindultam. Kitűztem egy célt, odaértem, pihentem, hazamentem. Másnap tovább mentem. Harmadnap még tovább. A nap sütött, az idő nekem kedvezett, és én csak mentem előre.
A benzinkút – a győzelem pillanata
Egyik nap azt mondtam magamnak: „Ma elmegyek a benzinkútra. Megnézem a barátomat.”
Nyomtam a pedált, sütött a nap, minden klappolt. Befordultam a benzinkúthoz, és csak annyit gondoltam: „Ezt is megcsináltam.”
A barátom pedig úgy nézett rám, mintha UFO-val érkeztem volna. – Te biciklivel jöttél? – Hát hogy máshogy? – vigyorogtam.
Jót beszélgettünk, aztán hazatekertem. Ezt a távot később hetente kétszer is megcsináltam.
És akkor éreztem először, hogy a baleset után kihúztam egy tételt a bakancslistámról.
A biciklizés visszahozta a régi időket. A 70-as évek végén, amikor még Csepel bringák, kőporos falak, TSZ-udvarok és napfényes délutánok határozták meg az életet. Azt az érzést, amikor az embernek elég volt egy bicikli, egy út, meg egy cél.
Most újra ezt éreztem. Nem voltam gyors. Nem voltam erős. De mentem.
És néha ennyi elég ahhoz, hogy az ember újra éljen.
A Legendautam és az epilepszia
Hogy miért írtam bele az epilepsziát? Mert ez is hozzátartozott a Legendautamhoz. Kemény harcot vívtunk egymással.
1995-ben januárban jelent meg először az életemben. Friss sérült voltam, és a rohamok naponta jöttek. Sok ember akkor még úgy beszélt róla, mintha fertőző lenne. Pedig az epilepsziának ezer arca van.
Nekem „szerzett epilepsziám” lett! — a baleset miatt, az agysérülés következményeként. Gyógyszerrel karban lehet tartani, de nem tünteti el. Nálam mindenféle roham előfordult. Az első év húzós volt. A nagyroham (GM) is megjelent. Aztán lassan beállt a gyógyszerszint, de az epilepszia nem múlt el.
Olyan, mint az Etna: jön, elmegy, lappang, majd egyszer csak beköszön: „Helló Attila, nem felejtettelek el.”
Azóta rutinos epilepsziás lettem. Ismerem a testem jelzéseit. Megérzem, mikor kezdődik: a szemem rándul, a szám zsibbad. Ez az előjáték. A testem így szól: „Készülj, Attila, lehet kitörés.”
Megtanultam, hogyan kell átvészelni. Ha otthon vagyok, lefekszem az ágyra, és elkezdem az agykontrollt: „Elmúlik. Most nem jön ki.”
Ha nem vagyok otthon, akkor is tudom kezelni.
2023 körül gyalog mentem a városban, amikor éreztem a szokásos jeleket: szemremegés, szájszél rángás. Éreztem , hogy ez most nem múlik el. Kinéztem egy padot, és magamban mondtam: „Tarts ki addig, amíg odaérek.”
Leültem, és vártam. A roham elindult: a jobb kezem remegett, a jobb lábam is. Én ültem a padon, de a testem nem adta át magát teljesen az epilepsziának.
Aki epilepsziás, tudja: a roham hossza változó. Nálam csak tippelem 3–7 perc. Sok mindentől függ. Az én szerencsém az, hogy végig fent vagyok. Látom, hallom a külvilágot. A kezdetekkor még nem tudtam, mi történik velem. Ma már igen.
A roham után mindig kell legalább 45 perc, mert teljesen kiveszi az erőt. Gyógyszer, pihenés, normális életvitel — így lehet kordában tartani.
Ez az én epilepsziám. Ez is a Legendautam része.
ZÁRÓSZÓ
A baleset elvett tőlem sok mindent. Az epilepszia megpróbált megtörni. De egyik sem tudta, hogy én nem azért születtem, hogy feladjam.
Megtanultam együtt élni a testemmel, a sebeimmel, az epilepsziával. Megtanultam újra felülni a bringára, és újra elindulni. Mert amíg van egy út előttem, addig van történetem is.
Az epilepszia azt hitte, sakkban tart. A baleset azt hitte, padlón maradok. A bringa azt hitte, ledobhat. Mind tévedtek.
A fotók 1995–97-ből valók. A húgom készítette őket rólam. Egy darab a múltamból.
Én vagyok Attila (Egér). A Legendautam pedig nem kér engedélyt — megy tovább.
- A legenda nem múlik. És én még nem értem a végére
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése