LEGENDAUTAM – 31. FEJEZET: MERT A SÜLT GALAMB NEM REPÜL BE AZ ABLAKON..

Ebben a fejezetben visszatérek ahhoz a helyhez, ahol a történetem egyik legfontosabb fordulópontja kezdődött: a Szent János Kórházhoz. Egyedül vágtam neki Budapestnek, bottal, fél kézzel és rengeteg bizonytalansággal, hogy újra találkozzak azzal az orvossal, akihez a műtét után először éreztem azt, hogy tényleg jobban vagyok. A régi emlékek, a mozgólépcső feletti félelem, a kórházi büfé habos kávéja és a váratlan segítségek mind egyetlen üzenetre mutattak: néha elég elindulni, és az út megmutatja, mire vagy képes.

LEGENDAUTAM – 31. FEJEZET: Mert a sült galamb nem repül be az ablakon.

A küldetés: Irány a gondolataim otthona!

Az egész őrület 2017-ben indult, amikor a fejembe vettem: nekem márpedig kell egy MR vizsgálat! De nem is akárkitől – elhatároztam, hogy megkeresem azt az idegsebészt, aki még 1996-ban, az agyműtétem idején a Szent János Kórházban operált meg. Úgy voltam vele: ki ismerné jobban a gondolataim otthonát, mint az, aki már akkor pontosan látta a hibát a fejemben, és tudta, hogy meg kell műteni.

És tényleg: a műtét után egyből éreztem, hogy újra jó voltam. Azóta eltelt jó pár év, ő pedig már az MTA doktora címet is viseli – egy igazi koponya, a szó minden értelmében. Hittem benne: aki egyszer már ilyen mesterien rendbe tett, az évtizedek múltán is tudni fogja a helyes utat a fejemben. A gondolatot tett követte: irány Budapest!

 Ma már mosolygok rajta, de akkoriban ez felért egy expedícióval. Hogy honnan vettem a bátorságot? Fogalmam sincs, hiszen azelőtt sosem vágtam neki egyedül a nagyvárosnak. Baján felszálltam a vonatra, és célba vettem a Keletit. Persze akkoriban még nem volt olyan egyszerű az élet, Kiskunhalason át kellett szállni a csatlakozásra.

Otthon, az íróasztalnál ülve egy régi emlék foszlányaiból terveztem meg az útvonalat. Olyan ez, mint a Csillagok háborúja kezdete: „Réges-régen, egy messzi-messzi galaxisban…” – hiszen Huszonpár év nem jártam arra! Utoljára 1996-2000 körül mentünk arra Anyuval. Emlékszem, még a Moszkva téren szálltunk át – hiába Széll Kálmán ma már, nekem fejben mindig Moszkva marad –, hogy eljussunk a János Kórházig. Ezúttal is oda tartottam. A Keletinél megtaláltam a 2-es metró (piros) lejáratát… és akkor jött az első akadály: a mozgólépcső. Csak álltam a tetején, néztem le a mélybe, és a félelem megbénított. Komolyan fontolgattam, hogy inkább hazamegyek. mozgólépcső tetején állva a félelem megbénított. 1997-ben még természetes volt ez a mozdulat, nem gondoltam, hogy mára akadállyá válik. Ott álltam bottal, béna jobb kézzel, és a mélységet nézve majdnem feladtam. Most visszagondolva látom csak: igazán bátor voltam.

Félelem a mélység felett

 Amikor leszálltam a vonatról a Keletinél, megálltam egy pillanatra és körbenéztem. Utoljára 1998 környékén jártam itt, de elmosolyodtam: a jó öreg pályaudvar hű maradt önmagához. Szinte pontosan olyan volt, mint huszonpár év. Még a fecskefészkek is ugyanott sorakoztak a falon – maximum a lakókat cserélték le azóta egy újabb generációra.

Aztán elindultam a 2-es metró felé, és ekkor jött az első akadály: a mozgólépcső. Csak álltam a tetején, néztem le a mélybe, és a félelem megbénított. Ott álltam bottal, béna jobb kézzel, és komolyan fontolgattam, hogy inkább hazamegyek.

Ekkor odalépett hozzám egy férfi:

— Valami baj van?

Nehéz volt megszólalni, hiszen a félelem mellett az afáziámmal is küzdenem kellett; a szavak nem jöttek könnyen a számra. Nem volt elég az ijedtség, a beszédzavar miatt még nehezebb volt kimondani, mi a baj, de végül sikerült elmagyaráznom, hogy nem merek lemenni.

— Majd elkísérem, én is arra megyek.

Bátorított, és végül ráléptem a mozgólépcsőre. A metróban már kicsit megkönnyebbülve utaztam a Moszkva térig, ahol a férfi újra segített – felkísért a mozgólépcsőn. Megköszöntem, ő pedig azt tanácsolta: visszaúton kérjek majd segítséget a rendésztől. Innen a villamos következett. A régi emlékeimre hagyatkozva felszálltam a 61-esre. 

A „karácsonyfadísz” és a 61-es villamos

Tudjátok, nálam a felszállás sosem csak egy sima mozdulat. A jobb kezem béna, úgyhogy kialakult a saját kis technikám. Mielőtt fellépek, a botot szépen előre teszem a villamos padlójára. Így felszabadul a bal kezem, amivel már biztosan fel tudok kapaszkodni. Amint fent vagyok, csak lehajolok a botomért — és kész is, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

Aznap pedig én voltam a villamos hőse. Legalábbis a saját fejemben biztos.

Őszintén szólva sosem szerettem állni semmilyen tömegközlekedési járművön. Csakhogy az élet nem kérdez vissza: 

-„Állva szeretnél utazni, vagy ülve?” 

Az élet inkább odaszól: 

- „Old meg.”

A jobb kezemre ugyanis nem számíthatok. Én csak úgy hívom: púp a hátamon. Ott van, mint egy karácsonyfadísz – lóg, csillog, de funkciója nulla. Néha még rosszabb: egy rossz mozdulat, és görcsösen beáll a könyököm.

Amikor a jármű elindul vagy fékez, a kezem tehetetlenül kileng. Ilyenkor mindig bennem van a para: ha hozzáér valakihez, még azt hiszik, zsebes vagyok. És nem véletlenül félek ettől — egyszer már megjártam.

Valamikor 95 körül történt, anyuval mentünk Kispestre, a „Yamamoto Akupunktúra és Rehabilitációs” Intézetbe. Metróval, villamossal, ahogy kell. A metrón álltam, bal kezemmel kapaszkodtam, a jobb — hát, az a béna — meg csak lógott mellettem. Egyszer csak érzem, hogy beleakad egy mellettem álló hölgy válltáskájába. A nő rám förmedt valamit, pontosan már nem emlékszem, de a lényeg: majdnem fellökött, mintha tényleg rosszban sántikálnék.

Szerencsére ott volt anyu. Ő nem finomkodott: egyből rárontott, és jól megmondta a magáét. Valami olyasmit, hogy „nem látja, milyen a fiam?” …, és még folytatta is. A hölgy gyorsan elhallgatott.

Na, hát ezért nem szerettem soha állva utazni. A bal kezemmel egyszerre próbálok kapaszkodni és a botomat fogni, miközben a jobb kezem úgy leng, mint egy rosszul rögzített antennadrót.

Nem egy mutatvány, inkább egy élő egyensúlyozó show a jármű közepén. De hát, ahogy mondani szoktam: az élet nem csilli villi. Az élet csak ennyit mond:

- Old meg.

Éppen ezért, ha volt szabad hely, rögtön leültem, de szerencsére párszor kaptam is ülőhelyet. Ilyenkor egy kedves köszönöm után már csak élveztem az utazást a megállómig.

Aztán egyszer csak megpillantottam a Körszálló jellegzetes épületét. Huszonpár év távlatából hirtelen megkopott az emlékezetem: nem voltam már biztos benne, pontosan hol is kellene leszállnom, így a biztonság kedvéért inkább rányomtam a jelzőre. Jobb előbb, mint később, gondoltam!

Végül így kicsit korábban szálltam le, mint kellett volna. De nem estem kétségbe: sétáltam tovább a Városmajor mentén. Egyáltalán nem bántam a dolgot, hiszen gyönyörű, napsütéses októberi idő volt, és én minden percét élveztem az őszi sétának.

Habos kávé és a múlt íze

Megérkeztem a Szent János Kórházhoz. Beléptem a kapun, és meglepve éreztem valami olyat, amit már rég nem: egy különös otthonosságot. Huszonpár év jártam itt utoljára, mégis ismerős volt minden.

Bementem a főbejárat melletti nagy büfébe – régen volt egy másik is, ott a nagy kémény mellett. Kértem egy habos kávét, leültem, és ahogy kortyoltam, sorra jöttek elő az emlékek: a régi konténerbüfé az oldalán azzal a hatalmas ablakkal. Odabent kerek asztalok vártak, rajtuk pedig az a hamisítatlan, fehér csipke asztalterítő, ami valahogy mindennek ünnepi ízt adott. Ma már nincs ott, de az aszfalton még látni a helyét, és az emlékeimben is hűen őrzöm a süteményes pult látványát.

Amikor 1995-96 ben itt feküdtem a kórházban, minden nap elsétáltam odáig. Vagy a főbejárat melletti büfét választottam, vagy a nagy parkolóban álló konténerbüfé, be is lehetett menni, és bár nem volt túl nagy, páran mindig elfértünk benne.

Ott is mindig habos kávét ittam, és sokat beszélgettem a büfésnővel. Egyszer azt mondta, azt hitte rólam, hogy külföldi vagyok. Erre csak annyit feleltem: nem ő az egyetlen, mások is gondolták már így. Akkor elmeséltem neki, miért beszélek furcsán: egy autóbalesetben utas voltam, és az akkor elszenvedett agysérülés miatt alakult ki nálam az afázia (beszédzavar). Ezért hitték sokan, hogy külföldi vagyok, pedig csak a szavakkal kellett megküzdenem.

Végül megérkeztem az Idegsebészet épületéhez. Ez az épület is olyan monumentális, mint a Keleti pályaudvar. Huszonpár év alatt szinte semmit sem változott: ugyanazok a falak, csak a betegek és a dolgozók cserélődtek ki. Én is úgy sétáltam be, mintha csak tegnap jártam volna itt utoljára.

Felmentem a második emeletre, egyenesen az osztályra. Azonnal láttam a változást: a nővérpult megújult, a műtő és az őrző is máshová költözött – bár most nem is ezeket kerestem.

Olyan magabiztosan mozogtam a folyosón, mintha csak tegnap jártam volna itt utoljára. Pontosan tudtam, merre van a WC, hol a lift és hol a lépcső. Odaléptem a pultban álló csinos nővérhez, és megkérdeztem, itt dolgozik-e még a régi orvosom. Mondta, hogy igen, de éppen lent van az ambulancián.

„Hát, ez nem mai darab...”

Aztán elővettem a régi zárójelentésemet, és odaadtam neki. Látni akartam az arcát, ahogy rájön: nem csak úgy idetévedtem. A nővér tágra nyílt szemmel nézte a papírt, majd elmosolyodott:

– Hát, ez nem mai darab... Én pont akkor születtem, amikor ez a papír kelt! – jegyezte meg viccesen.

Nevetve nyugtáztam, hogy az én 'legendautam' jóval korábban kezdődött, mint az ő karrierje. 1996 nem tegnap volt, de a falak között mégis otthon éreztem magam.

Miután a nővér útba igazított, elindultam lefelé. Most a lépcsőt választottam a földszintig. Ahogy mentem, folyamatosan a régi emlékeimben lapoztam: próbáltam felidézni, merre is van pontosan az ambulancia.

Az agyam közben már ezerrel pörgött, mint a gép: ott a röntgen, arra az udvar felé lehet kimenni... Végül módszeresen kikövetkeztettem az irányt. Se arra, se amarra nem lehet, így csak ez az egy út maradt, hacsak nincs valami titkos negyedik! Meg is találtam a rendelőt, de tudtam: ha beszélni akarok az orvossal, időpont kell.

Vártam egy kicsit, hátha kijön valaki, és szerencsém volt: egy végtelenül kedves hölgy lépett ki az ajtón. Elmondtam neki, mi járatban vagyok, ő pedig azonnal segített is, és kaptam egy időpontot körülbelül két hét múlvára.

Ahogy kiléptem az épületből, megálltam egy pillanatra és körbenéztem. Ott, abban az épületben feküdtem egy hónapig még 1995-ben, egy nagy állapotfelmérésen. Aztán felnéztem a második emeletre: ott is eltöltöttem egy hónapot 1996-ban, az agyműtétem után.

Végigpörgettem az életem, ami azóta történt, és halkan megdicsértem magam: ’Ügyes vagy!’ Mert mindent egyedül oldottam meg. Nem vártam, hogy a számba repüljön a sült galamb – mentem és intéztem a dolgom.

Mielőtt hazafelé vettem volna az irányt, naná, hogy bementem a büfébe egy habos kávéra. Kellett ez, hogy feltegyem az i-re a pontot.

Zárószó.

Feltettem az i-re a pontot, megittam a kávém, és azt hittem, ennél több izgalom már nem érhet aznap. Hát, akkorát tévedtem, mint aki az ötös lottó nyerőszámait próbálja megtippelni – egyetlen találatom sem volt!

Ami a János kórház és a Keleti között történt, azt egy kaszkadőr is megirigyelné. De erről már csak a következő fejezetből mesélek. Addig is: 

-az út maga az én legendautam!

néha elég egy kis önbizalom, és máris csodák történnek.

Hogy mi történt? A következő fejezetből kiderül.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu