Vannak dolgok, amiket nem teszünk ki a címlapra. Én mégis megteszem.
Volt, hogy a roham olyan brutálisan jött, hogy bepisiltem. Megaláztatás? Az. De ez is én vagyok. A Legendautam nem a fényezésről szól, hanem az igazságról: arról, hogyan tanultam meg „rutinos epilepsziásként” emelt fővel élni.
Emlékeztek még 1994-re? A koptatott farmer, a rágógumi és a recsegő kazettás magnók illatára? Nekem ez volt az „aranyélet”... aztán jött egy csattanás, és minden szétesett. „Maradó sérült” lettem, de nem maradtam áldozat.
Sokan kérdeztétek, hogyan lettem a saját utam legendája. Hogyan küzdöttem meg a hívatlan lakótársammal, az Epilepsziával, és miért feszítettem szét nap mint nap a bal kezemmel a béna ujjaimat a kormányon, csak hogy újra érezzem a szelet az arcomban.
„Te meg én nem leszünk jóban, ledobtál magadról!” – morogtam Anyu régi Csepel kerékpárjának a porban ülve, véres kézzel. Akkor a sors sakk-mattot adott, de én találtam egy 26-os Mountain Bike-ot, és visszavágtam.
Hogyan alakítottam át a bringámat és az életemet? Hogyan lettem az utak királya egyetlen ép kézzel is? Ez a történet nem a sajnálatról, hanem a szabadságról szól.


.jpg)