1.FEJEZET: A DÉLSZLÁV HÁBORÚ ALATT - A VUKOVÁRI FENEGYEREK ÉS A TITKOS HOMOKBÁNYA

 

Itt olyan pörgős, titkokkal és váratlan fordulatokkal teli kalandokat találsz, amelyekben valódi rejtélyek, bátor karakterek és megrázó történelmi viharok kelnek életre.

Egy vakmerő srác, egy elfeledett város és egy rejtély, ami a föld alatt fekszik... Ez nem egy unalmas történet! Ha szereted a rejtélyeket, a bátor karaktereket és a váratlan fordulatokat, akkor ezt neked találták ki.

1.FEJEZET:  A DÉLSZLÁV HÁBORÚ ALATT  - A VUKOVÁRI FENEGYEREK ÉS A TITKOS HOMOKBÁNYA

Amikor a seftelés hirtelen befékez

Ismerjétek meg Márkót, a vukovári fenegyereket! Emberünk igazi, tősgyökeres ezermester volt, akinek a kisujja több dörzsöltséget rejtett, mint amennyit egy átlagos kispolgár egész életében össze tudna szedni. Ha kellett, a legújabb jugoszláv és nyugati slágereket másolta recsegős magnószalagokra és márkás TDK kazettákra, ha a piac azt kívánta, akkor pedig nyugati márkás cigivel, csempészett rágógumival és valódi, kőmosott Levi's 501-es farmerekkel üzletelt az utcasarkon.

 Eszes, pörgős agyú srác volt ő, akit az égiek aranykézzel áldottak meg. Olyan típus, aki még a jég hátán, egy szál fürdőgatyában is zseniálisan megélt, és pillanatok alatt elcserélte a havat jégkockára, ha azon nagyobb volt a haszon. Mindent el tudott intézni, minden ajtóra ismerte a titkos kopogást, és szinte mindent el is adott, amit az ember el tudott képzelni abban a sajátos, balkáni forgatagban. Ment is a szekér rendesen, gördült előre az élet, mint a karikacsapás!

Aztán a kilencvenes évek elején a történelem kereke hirtelen hatalmasat zökkent. A délszláv háború sötét, vészjósló felhői elérték Vukovárt is, és a levegő egyik napról a másikra puskaporossá és nehézzé vált. Márkó, aki mindent szeretett, ami pörgős és vidám, de a felesleges kockázatot és az erőszakot messziről elkerülte, azonnal kapcsolt. Ebből a véres és értelmetlen buliból ő mindenáron ki akart maradni. Katonának állni, bakancsban menetelni és puskát durrogtatni legkevésbé sem fűlött a foga, hiszen az ő világa a szabadság és a jóféle üzletelés volt. Ráadásul a feszült, katonai helyzetben a jó öreg, megszokott biznisz is teljesen földbe állt. Nem volt áru, az emberek behúzódtak a házaikba, és a határok körüli gyűrű egyre szorosabbra záródott.

Márkó napokig ült a szobájában, törte a fejét rendesen, szinte füstölt az agya a megoldáson, de a lehetőségek sorra elfogytak. A hivatalos utak lezárva, a régi beszállítók eltűntek. Mit lehet tenni ilyen helyzetben? Nem maradt más hátra, mint elővenni a legvégső családi vésztervet. Márkó felkerekedett, kabátot rántott, és meg sem állt Luca néni házáig. Luca néni egy messzi rokon volt ugyan, de a családi legendárium szerint híres volt a borotvaéles eszéről és a megérzéseiről. Tanácsért és iránymutatásért ment hozzá a fiú, mert jól tudta: ha valaki a környezetében, hát a dörzsölt Luca néni pontosan tudja, merre hány méter a túlélés és a feketeúti boldogulás!

A fejkendős hadvezér tanácsa

Luca néni felett már bizony eljárt az idő, a ráncai egy hosszú és kalandos élet történetét mesélték, de az észjárása még mindig olyan hihetetlenül borotvaéles volt, mint a legfinomabb, féltve őrzött német solingeni acélkés a konyhafiók mélyén. Amikor Márkó belépett a konyhába, és elmesélte a szorult helyzetét, az idős asszony nem esett pánikba, azonnal kapcsolt az agya, mint egy jól olajozott óramű.

– Menj vendégmunkásnak Németországba, fiam! – vágta rá gondolkodás nélkül a néni, miközben egy hatalmas fakanállal kavargatta a sparhelten rotyogó levest. – Ott most pörög a gazdaság, dübörög a nyugati ipar, épülnek a gyárak. Ott van a jövő, ott kell szerencsét próbálni!

Márkó tágra nyílt szemekkel, teljesen elképedve nézett az idős asszonyra, majd nagyot sóhajtott:

– Luca néni, drága, hát egy büdös szót sem beszélek én azon a nehéz német nyelven! Das Auto, meg auf Wiedersehen, esetleg a kaput, és ezzel a tudományom teljesen ki is fújt. Hogy magyarázzam meg én ott a precíz mérnököknek, mit akarok? Ez a németországi vendégmunkás vonal nálam teljesen ki van lőve, oda nyelvtudás kell, meg rengeteg hivatalos papír, amim most egyáltalán nincs!

Luca néni erre nem szólt semmit, csak lassan, méltóságteljesen felállt a kopott konyhai stokiról. Megigazította a ruháját, majd büszkén, peckesen meghúzta a feje búbján a fekete fejkendőt. Pontosan úgy festett abban a pillanatban, mint egy tapasztalt hadvezér, aki a sorsfordító csata előtt igazítja meg a sisakját a seregei élén. Elmosolyodott, és a szemeiben megvillant az a régi, utánozhatatlan huncutság.

– Adj nekem egy pár órát, fiam – mondta lágyan, de határozottan. – Átgondolom a családi haditervet, megnézem a régi jegyzeteket, hogy hogyan tovább. Ismerlek én téged gyerekkorod óta, pontosan tudom, milyen fából faragtak, és hogy mihez van igazán tehetséged!

Azzal jóízűen, szívből elnevette magát, és a vállára csapott a fiúnak:

– No ná, hogy kitalálunk valami okosat! A seftelés, a dörzsöltség és a talpraesettség a vérünkben van, fiam. Látszik, hogy egy tőről fakadunk, egyazon vérvonal, még ha kicsit más családi ágon is találkoztunk! Nálunk az üzlet és a túlélés nemcsak kényszer, hanem igazi családi hagyomány! Menj, sétálj egyet, igyál valami frissítőt, én pedig addig mozgósítom a régi szellemi tőkémet.

Az Akvárium presszó titkai

Márkó persze nem bírt tétlenül ülni a néni udvarán, marta a kíváncsiság és a tehetetlenség, így elugrott a környék legizgalmasabb, legtitokzatosabb csehójába. Vukovár egyik sötétebb, eldugottabb negyedében bújt meg az „Akvárium” nevű presszó, egy olyan hely, ami szinte teljesen Márkó vérében volt, hiszen a fiatalsága felét itt töltötte a pult mellett. 

A nevét onnan kapta az intézmény, hogy körbe vastag, sötétített üvegfal vette körül az egész épületet. Kívülről az utcáról senki, még a legélesebb szemű járókelő vagy a gyanakvó rendőr sem látta, mi zajlik odabent a félhomályban, viszont bentről a vendégek tökéletesen, panorámásan szemmel tarthatták az egész utcát és a környéket. Dida, a dörzsölt csapos ráadásul egyetlen másodperc alatt át tudta rendezni a terepet, el tudta rejteni a gyanús üvegeket és a csempészárut a pult alatti titkos rekeszekbe, ha forróvá vált a talaj vagy felbukkant egy egyenruhás alak. Nem csoda, hogy ebben a füstös, biztonságos fészekben folytak a város legsötétebb és legjövedelmezőbb üzletei.

Márkó belépett a nehéz ajtón, belélegezte a kávé és a dohány jellegzetes keverékét, majd lazán lehuppant a pult melletti egyik magas székre. Odaszólt a csaposnak, aki éppen egy üveget törölgetett:

– Dida, barátom! Ha lúd, legyen kövér, ne aprózzuk el a mai napot! Adj nekem egy mérgezően erős, zaccos, igazi fekete török kávét, mellé pedig egy Napoleon konyakot – tudod, úgy, azzal a szokásos, cinkos kacsintással –, kísérőnek pedig jöhet egy jéghideg, sötét üveges Jelen pivo sör! Hadd szóljon a nehéztüzérség!

Dida megállt a törölgetésben, végigmérte a fiút, és csak nagyot ingatta a fejét:

– Jól van, Márkó, te tudod, a te gyomrod, a te felelősséged… De ez a kombináció azért elég húzós lesz így délelőtt! A bivalyerős konyak meg a hideg sör együtt rendesen odacsap az ember agyának, nagymesterem!

Márkó azonban nem törődött a figyelmeztetéssel. Olyan feszült volt a jövője miatt, hogy szinte egyetlen szuszra legurította a konyakot, ivott rá a sörből, majd elégedetten megnyalta a szája szélét:

– Hallod, Dida, ez a konyak tényleg bivalyerős, tisztára kitisztította a torkomat! Mondd csak, honnan szerezted ezt a jóféle nedűt a nagy lezárások közepette?

– Honnan, honnan? Hát honnan máshonnan, fiam, mint a hatalmas szabadkai piacról, a csempészektől! – kacsintott vissza sokatmondóan a csapos, miközben a pult alá rejtette az üveget.

Márkó szemében ekkor, mint a villámcsapás, hirtelen hatalmas reménysugár villant fel. Szabadka! Hát persze! A szabadkai piac! Hiszen ott egyáltalán nincs szükség bonyolult német nyelvtudásra, oda nem kellenek hivatalos vízumok és pecsétek, oda csak dörzsöltség, éles ész és jó kereskedői véna szükséges. Ezzel a zseniális és egyszerű ötlettel a zsebében Márkó azonnal megfordult a sarkán, otthagyta a csehót, és szinte rohant vissza Luca néni házához.

Amikor nagy lihegve belépett a konyhába, Luca néni már az asztalnál ült, és büszkén, mindentudóan elmosolyodott:

– Látom az arcodon, fiam, hogy felpörgött az agyad, és megvan a saját kis haditerved! Na, mondjad gyorsan, mire jutottál a nagy sétád alatt?

A Titó-korszak nosztalgiája és Sztipán bácsi

Márkó még mindig alig kapott levegőt a sietségtől és az izgalomtól, de nagy vonalakban azonnal felvázolta az asztalnál, amit Didától hallott az Akváriumban a szabadkai vonalról. Luca néni arca a szavak hallatán azonnal felderült, szemei összeszűkültek, és huncutul összenézett a fiúval:

– Az a jó öreg Dida még most, a nehéz időkben sem nyugszik? Ismerem én őt nagyon jól, még a boldog, békés Titó-idejéből! Annó, amikor még fiatalok és vakmerőek voltunk, együtt toltuk a seftelést a határokon, ment a biznisz éjjel-nappal, nem volt akadály előttünk!

Amikor Márkó kimondta a bűvös szót, hogy Szabadka, Luca néni örömében hatalmasat csapott a saját combjára:

– Ez egyszerűen hihetetlen, fiam! Én is pont erre a megoldásra gondoltam, amíg távol voltál! Szabadka városa tökéletes választás: közel van a magyar határ, pörög az élet, és az én titkos tervem is pontosan abba az irányba húz!

Az idős asszony büszkén kihúzta magát a széken, megigazította a fejkendőjét, és így folytatta a történetet:

– Amíg te odajártál a füstös csehóba a barátaidhoz, én nem tétlenkedtem egy percet sem. Felmelegítettem a régi, jól bevált, bejáratott kapcsolataimat. Felhívtam Szabadkán a jó öreg, hűséges Sztipán bácsit!

Luca néni ekkor nagyot sóhajtott, és a szemei kissé fátyolosak, csillogóak lettek a hirtelen feltörő nosztalgiától:

– Jaj, fiam, ha te tudnád, milyen hatalmas, legendás bulikat csaptunk mi a Sztipánnal a fiatalságunk alatt! Még a magyar oldalon is messze földön híre volt a párosunknak, rettegték a nevünket a szigorú vámosok és a határőrök, mert mindig túljártunk az eszükön!

Márkó elmosolyodott a néni lelkesedésén, de finoman, tiszteletteljesen leintette az idős asszonyt, mert érezte, hogy szorít az idő:

– Jól van, Luca néni, nagyon szépek ezek a régi emlékek, de hagyjuk most a múltidézést, mert pörög az idő, és a határok bármikor végleg bezárulhatnak! Mondjad inkább a lényeget: mit főztél ki ott a boszorkánykonyhádban? Mi a konkrét haditerv Sztipán bácsival?

A MÉH-telepi Zastava és a Zac presszó

Luca néni előredőlt az asztalnál, hangját egészen halkra, suttogóra fogta, mintha még a falaknak is füle lenne. Odament az ajtóhoz, becsukta, majd behúzta a firhangot.

– Szóval a terv a következő, figyelj rám jól, fiam. Van egy dörzsölt, bátor vukovári csapat, akik üzemanyag-seftelésben utaznak nagyban. Ők hordják át Szabadkára a benzint és a gázolajat, mert ott most hatalmas kincs az üzemanyag. Beszéltem velük, és az én kedvemért bevesznek téged is a következő buliba. Kapsz tőlük egy olyan ütött-kopott, rozsdás Zastavát, ami kívülről nézve pontosan úgy fest, mintha a helyi MÉH-telepről rángatták volna elő az utolsó pillanatban, az ócskavas-zúzó elől. De ne tévesszen meg a nyomorúságos látszat, fiam! A motorja generálozott, bivalyerős, és pöccre indul a legnagyobb hidegben is. Ezzel a szedett-vedett járgánnyal fogsz menni a konvoj tagjaként, szépen sorban, feltűnés nélkül, egészen Szabadkáig.

Márkó szemei tágra nyíltak az izgalomtól, a kaland előszele azonnal megcsapta, Luca néni pedig magabiztosan bökött a levegőbe az ujjával, mutatva az utat:

– Ha szerencsésen megérkeztél Szabadkára, azonnal irány a nagy piac! 

De nagyon vigyázz, fiam, nehogy a nyüzsgő főbejáraton menj be, mert ott túl sok a kíváncsi szem és az ellenőr! Keresd meg a focipálya felőli oldalt. Ott, a kerítés tövében van egy eldugott, rozsdás kis kiskapu, ahol éppen csak egy ember fér át keresztben. Na, pontosan a kiskapu mellett lapul a Zac presszó. Itt pörög az egész szabadkai piac legsötétebb és legkomolyabb üzleti élete, azért is hívják a beavatottak így: a zaccos, piszkos és zsíros ügyek fészke.

Márkó nem bírta ki, és elnevette magát:

– Zac presszó? Na, ennek a helynek legalább stílusos és jó neve van, már most szimpatikus!

– Csúcsi, Márkó, maradj komoly, és figyelj a legapróbb részletekre is! – intette le Luca néni szigorúan, de szeretetteljesen. – Amikor belépsz a Zac presszóba, nem kell jópofizni a helyiekkel, nem kell köszönni sem senkinek, és nem kell rendelni semmit. Egyenesen a pult mögött álló csaposhoz mész. Csak két szót kell mondanod neki, tisztán, érthetően, határozottan: „Luca, Vukovár.” Amint ezt a titkos jelszót kimondod, megfigyelheted fiam, hogy a csapos azonnal más stílusra vált át, barátságos lesz, és megnyílnak előtted a titkos ajtók a háttérbe..

A „Zsöten” cigi és a teveszar-legenda

Márkó pontosan követte a néni utasításait. A konvojjal, a kopott Zastavával zökkenőmentesen megérkezett Szabadkára, megtalálta a focipályát, átbújt a kiskapun, és belépett a Zac presszóba. Amikor odalépett a pulthoz, és kimondta a bűvös szavakat – „Luca, Vukovár” –, a csapos arca azonnal elkomolyodott, letette a poharat, majd hangosan hátrakiáltott a hátsó konyha felé:

– Tánya! Gyere ki gyorsan a pulthoz, vedd át a helyem, vendég jött!

Ezzel a mozdulattal intett Márkónak, és határozottan bevezette őt a Zac presszó hátsó, félhomályos, függönnyel elzárt szobájába, ahol a piac legféltettebb titkai és a nagy pénzek cseréltek gazdát nap mint nap. Odabent már javában rotyogott a forró víz a régi, öntöttvas sparhelten: a balkáni üzleti életben a török kávé szent és kötelező szertartás volt, itt nem puncsoltak az idővel, megadták a módját a vendéglátásnak.

Az asztalnál egy robusztus, őszes hajú ember ült: maga a legendás Sztipán bácsi. Amint lefőtt a sűrű fekete, kitöltötte a kis csészékbe majd komótosan, ünnepélyes mozdulattal letett az asztalra egy halványkék színű doboz, mezítlábas bivalyerős cigarettát.– Na, fiam, ez a dohány nem kisgyerekeknek készült, az egyszer biztos! – vágta rá Sztipán bácsi mély, rekedtes hangon, miközben Márkó felé tolta a dobozt. – De én őszintén nem javaslom, hogy rágyújts. Te fiatal vagy, nem ehhez a nehéz, gyilkos dohányhoz vagy szokva.

Márkóban persze azonnal felébredt a vukovári virtus és a büszkeség: „Nehogy már egy öreg papa mondja meg nekem a tutit, és korlátozzon abban, mit bír el a tüdőm!” – gondolta magában dacosan. Azzal a lendülettel magabiztosan előhalászott egy szálat a dobozból, meggyújtotta a sparhelt parazsánál, és beleszívott egy hatalmas, mély slukkot.

A következő másodpercben a torkára szaladt a maró, sűrű füst: Márkó arca rákvörös lett, a tüdeje görcsbe rándult, és úgy elkezdett köhögni, hogy a szemei azonnal könnybe lábadtak, szinte a torkán akadt a levegő.

– A mindenit neki… – préselte ki magából nagy nehezen Márkó, miközben a pólója ujjával törölgette a könnyeit. – Ez a borzalom olyan, mintha tiszta, szárított teveszarból készült volna!

Sztipán bácsi erre hatalmasat, dörgőt kacagott, csak úgy rázkódott a válla a jókedvtől:

– Én megmondtam előre, fiam, te akartál hős lenni!

 De tudod, ez a név kötelez. Ezt a dohányt nálunk a piacon a dörzsöltebb csempészek csak úgy hívják, hogy „zsöten”. Ez a kifejezés a francia „Gitanes” szóból ered, és az igazi, keménykötésű legionáriusok által szívott cigaretták mintájára készült, különösen ezek a filter nélküli, kőkemény változatok. 

A Francia Idegenlégióban a katonák szerették ezt a nehéz, karakteres füstöt a sivatagban, de amikor bekerült az áru a határon túli magyarok közé, azonnal elterjedt a makacs legenda, hogy ez a cigi konkrétan szárított teveszarból készült! Azért ilyen bivalyerős, mert nem a puhány városi népeknek találták ki. Na, de a tüdődet legalább leteszteltük, lássuk, hogy az észjárásod is ér-e annyit, mint a büszkeséged!

A dínár-forint tengely és a sparhelt titka

Az öreg Sztipán bácsi arcára aztán hirtelen kiült a mély nosztalgia, elnézett a kis ablakon át a nyüzsgő piac felé, és nagyot sóhajtott:

– Jaj, fiam, de gyönyörű és gondtalan idők is voltak azok a nyolcvanas években, amikor még fixen egy a kettőhöz alapon ment a dínár-forint váltás a piacon! Egyetlen jugoszláv dínárért kaptunk két jó magyar forintot, na, akkor élt és virágzott igazán a seft! Minden egyes lépés le volt zsírozva a határon, rendesen megkentük a vámosokat, adtunk nekik kávét, konyakot, és pörgött a biznisz éjjel-nappal.

 A magyarok hozták át hozzánk a minőségi kávét, a márkás nyugati sajtokat, én mindet eladtam itt a szabadkai piacon szép haszonnal, ők meg boldogan megvették tőlem azt a sok nyugati luxusárut, kozmetikumot és farmert, amit a szigorú Kádár-korszak Magyarországán otthon a sarki boltokban soha nem kaphattak meg. Még a külföldi újságok is hihetetlenül kelendőek voltak; még nekem is elő kellett vennem minden kapcsolatomat, hogy megnyomjam a bizniszt, és megszerezzem nekik a legfrissebb Bravo vagy Motorrad magazinokat.

Sztipán bácsi hirtelen megrázta magát, mintha el akarná hessegetni a múlt szellemeit, és határozott mozdulattal felállt az asztaltól:

– Na jól van, Márkó fiam. Hagyjuk most a szép múltat, mert a nosztalgiából nem fizetik a számlákat, térjünk vissza a rideg jelenbe!

Odacsoszogott az öreg, kopott, zománcozott sparhelthez. Körülnézett, majd egy hirtelen mozdulattal félrehúzta a sütőajtó zörgő, fém riglijét. A titkos belső rekeszből, amit kívülről senki sem vett volna észre, előhalászott egy bontatlan üveg, igazi Napoleon konyakot. Elővett a polcról két klasszikus, aprócska, 3 centis felespoharat. Márkó csak leste a parányi kupicákat a pulton, majd kissé csalódottan megszólalt:

– Sztipán bácsi, ne haragudjon, tényleg nem akarom megbántani a házigazdámat… De mi ez a parányi, háromcentis pohárka? Hát félember vagyok én, hogy ilyen gyűszűből igyak a nagy melegben?

Sztipán bácsi szeme ekkor huncutul, elismerően megvillant a félhomályban:

– Látom már, fiam, nem hazudott a rokonod. Benned is pontosan az a forró és büszke vér folyik, mint a drága Luca néniben!

Azzal a lendülettel visszatette a kis stampedliket a helyükre, és előhúzott a szekrény mélyéről két békebeli, vastag falú, hatalmas decis vizespoharat. Félig töltötte őket a borostyánszínű konyakkal, majd nagyon komolyan, szinte hipnotikusan Márkó szemébe nézett:

– Egészségedre, fiam! De azért csak óvatosan és módjával igyad, mert most jön a dolog lényege, most már igazán komoly tétekről és nagy összegekről beszélünk…

Tibor, a dunai uszályok császára

Sztipán bácsi megmarkolta a vastag falú decis poharat, koccintott Márkóval, és odaszólt:

– Na, fiam, le vele fenékig! – azzal egyetlen büszke lendülettel legurította a konyakot, meg sem rezzent az arca.

Márkó követte a példáját, a konyak szinte végigégette a nyelőcsövét, de tartotta magát. Sztipán az asztalra könyökölve vázolni kezdte az éjszakai haditervet:

– Nézd, fiam. Visszakanyarodunk a régi, jól bevált és biztonságos kapcsolatokhoz. Elővesszük azt az embert, aki még a nyolcvanas években hozta nekünk a „zsöten” légiós cigarettát nagy tételben Nyugatról. Tibornak hívják a szentemet. Ennek a Tibinek még a legkeményebb, legszigorúbb szocialista káderkorszakban is olyan kapcsolatai voltak a magyar oldalon, hogy a fene ette meg a fél világot, mindent el tudott intézni.

 Amikor ment a titkos csempészet a zöldhatáron át, a nyomsávnál elég volt odadobni a járőröző határőröknek egy-két doboz bivalyerős zsötent, meg mellé egy üveg Napoleon konyakot. Persze, ahogy Luca néninek is mondtam, nem az eredeti, méregdrága franciát, hanem a hazai hamisított, „kacsintós” változatot! Na, a konyaktól meg a nehéz dohányfüsttől a magyar határőrök szeme úgy elhomályosult, hogy a nyomsávon még egy arra tévedt elefántcsorda lábnyomát sem vették volna észre, nemhogy a mi emberünket a zsákokkal! Veszélyes idők voltak azok, de nagyon megérte a Tibinek is, meg nekem is.

Márkó kíváncsian, a konyaktól kissé felbátorodva hajolt közelebb az öreghez:

– És ez a Tibi honnan a csudából szerezte a nyugati árut abban a zárt szocialista világban?

– Hát onnan, fiam, hogy a gyerekkori legjobb barátjának az apja a Dunán dolgozott, egy hatalmas nemzetközi uszályon! – kacsintott sokatmondóan Sztipán bácsi. – Azok az uszályok hozták be a fekete árut egyenesen Nyugat-Európából a folyón keresztül. A vízen meg a sötét éjszakában senki sem tudta hatékonyan ellenőrizni, hol potyog ki egy-egy nehéz zsák kávé, láda déligyümölcs vagy doboz légiós cigi a sötétben, közvetlenül a Tibi váró csónakjába.

Az öreg visszaült a székére, elégedetten megpöccintette a cigisdobozt, és komolyan Márkóra nézett:

– Szóval, amikor a drága Luca néni felhívott engem telefonon, és mondta, hogy egy büdös szót sem beszélsz németül, így a kinti, hivatalos vendégmunkás élet teljesen ki van lőve nálad, azonnal tudtam, mit kell tennem. Elővettem a régi, poros noteszemet, és azonnal felmelegítettem ezt a dunai, uszályos csempészvonalat. Itt jön be a képbe Tibor. Neki pont most, ezekben a napokban van égető szüksége egy olyan vagány, dörzsölt, aranykezű és bátor vukovári srácra, mint amilyen te vagy!

A homokbánya titkos rámpái

Sztipán bácsi töltött még egy utolsó, záró korty konyakot mindkettőjük poharába:

– Beszéltem Tiborral tegnap este, fiam. Semmit sem változott az öreg az évek alatt, még mindig a fekete vízen evez, benne van minden jóféle üzletben, amit a törvény büntetni rendel. Azt mondta nekem, hogy bevesz téged a buliba, de hangsúlyozta: kizárólag azért teszi meg ezt a szívességet, mert engem ezer éve ismer és tisztel. Tudod, Márkó, van az a bölcs mondás, hogy aki messziről jön, az azt mond, amit akar, és ki tudja a sötétben, mi az igazság… De te nem a szavakkal, hanem a tetteiddel fogsz bizonyítani neki. Elmész a megadott találkozási helyszínre, amit majd aznap pontosan megüzen neked. Valahol a bajmoki határkörnyéken lesz a titkos bázis. Ma szépen elgurulsz a bajmoki kocsmába a Zastavával, a tulajdonos régi, hűséges cimborám, ott meghúzod magad csendben pár napig, amíg Tibor nem jelentkezik a részletekkel.

Márkó értetlenül, kissé aggódva vakarta meg a fejét a terv hallatán:

– Jól van, Sztipán bácsi, eddig értem a dolgot… De mégis hogyan megyek át Magyarországra szerencsésen? Se hivatalos útlevelem, se papírom, se vízumom nincs a kialakult háborús helyzet miatt!

– Ja, fiam, ezen te egy percig se kell agyalni, ez a mi specialitásunk! – legyintett nevetve az öreg. – Tibor pont most vár egy hatalmas, sorsfordító fogást nyugatról. Van odát, a zöldhatáron egy teljesen elhagyatott, régi homokbánya, pontosan a két ország határvonalán. Még a káderkorszakban, amikor a „Tito, a láncos kutya” volt a szlogen, akkor ásták ott a gödröket, és csinálták a vasbeton bunkereket. 

Csupa dimbes-dombos, mély gödrös, homokos, dűnés és teljesen járhatatlan terület az átlagos járműveknek. Na, ők ott a koromsötét éjszakában speciális, nehéz deszkákból álló rámpákat raknak le a dűnék közé a homokba, és azon keresztül, lámpa nélkül hozzák át a full extrás, Nyugatról hozott luxusautókat! Olyan eldugott, vadregényes hely az, fiam, ahol még a madár se jár, a határőröknek és a vámosoknak sincs fent a hivatalos listáján, hogy azt a területet figyelni kellene. Ott mész át te is biztonságban Magyarországra a hűséges Zastavával a konvoj mögött. Aztán ha szerencsésen átértél a túloldalra, Tibor tanyáján fogsz dolgozni.

 A történet itt egy pillanatra megáll… A folytatásban kiderül, mi rejlik Tibor és Márkó titka mögött.

- Addig is: van, aki már nagyon várja?

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu