A kilencvenes évek déli határvidéke nem papírszagú hivatalokról szólt, hanem arról, ki tud gyorsabban eltűnni a múltja elől. Ez a történet ott kezdődik, ahol a piros HTO-ból sárga gázolaj lett, ahol a német márka és a túlélés találkozott — és ahol egy szabadkai vagány új nevet, új életet és egy helyet kapott a déli aranyláz történetében.
AMIKOR A MÚLTAT ELFÚJJA A DÉLI SZÉL
A nagy és igazi névváltoztatás legendája
Gondolkoztál már azon, hogy mi az az igazi névváltoztatás? Nem az a fajta, amikor az ember bemegy a hivatalba, leteszi a tízezer forintos eljárási díjat a postán, megmondja a hölgynek a szépen megfogalmazott indokot, aztán várja az engedélyt, miközben a TAJ-száma a régi marad.
Az igazi névváltoztatás az, amikor a múltadat egyszerűen elfújja a homokos déli szél. Amikor kapsz egy teljesen új papírt, egy szűz, üres TAJ-számot, mintha akkor születtél volna, és senki a világon nem tudja megmondani, ki voltál azelőtt. A filmekben ezt hívják tanúvédelemnek, ahol a maffia elől menekülő tanút a hatóságok teljesen eltüntetik, új lakást, új várost adnak neki, és tiszta lappal indítják el a nagyvilágban.
Nos, a kilencvenes évek közepén, lent a déli végeken, a Tompa, Bácsalmás, Kiskunhalas, Hercegszántó és Röszke által bezárt „Déli Bermuda-háromszögben” pontosan egy ilyen igazi névváltoztatással kezdődött az a történet, ami arannyal, vagyis sárga gázolajjal és víztiszta legdrágább szesszel fehérarannyal írta be magát a határmenti legendák könyvébe.
Amikor ég a talaj Szabadkán
Történetünk főhőse egy igazi, hamisítatlan szabadkai vagány volt, akit a világon mindenki csak Milánként ismert. Milán huszonéves, dörzsölt srác volt, aki pontosan értette a délvidéki utca törvényeit. Zsebében a szerb maffia és az utcai valutázás ropogós német márkái (az igazi, nyugat-német NSZK keményvaluta) zörögtek. Jugoszláviában ekkoriban csúnya idők jártak: dühöngött a délszláv háború, az ENSZ kőkemény gazdasági embargót hirdetett, a jugoszláv dinár pedig teljesen elértéktelenedett.
A szabadkai piacon ekkoriban mindent, de tényleg mindent lehetett kapni! – a hiánycikkektől a luxusig –, de kizárólag márkáért. A dinárt ott már senki nem fogadta el. Ebben a feszült világban Milán túl sokat tudott, és túl sok üzletbe tenyerelt bele. Egy szép, forró nyári napon eljött az a pont, amikor a szabadkai aszfalt már égette a talpát. A sötét arcú, nehézfiúkból álló helyi galeri olyannyira a nyomában volt, hogy Milán tudta: ha életben akar maradni, neki most azonnal egy „igazi névváltoztatás” kell.
Milán fogta az utolsó táska német márkáját, összeszedte a bátorságát, és a zöldhatár eldugott, gödrös sávjai felé vette az irányt. Nem a hivatalos tompai átkelőn ment, ahol a több kilométeres sorokban órákig izzadtak a kocsik, hanem ott, ahol a határárok mély gödre választotta el a két világot.
Előre megbeszélt jelre az éjszaka közepén megjelent a magyar oldalon egy platós kisteherautó, két markos legény ledobott a gödör fölé két hatalmas, bordázott acéltrepni lemezt, a csempész luxusautó lekapcsolt fényszórókkal rágurult, és másodpercek alatt átment a gödör felett. Milán átfutott utána, a trepniket felkapták, és mire a határőrök hőkamerái arrafelé fordultak. Milán már egy teljesen új névvel a zsebében, tiszta lappal ült a sofőrfülkében. Új név, új élet, de a régi vagány észjárás megmaradt. És hogy hova vezetett az első útja? Természetesen Öttömös felé, ahol a gyerekkori legjobb barátja lakott, aki a környék legelismertebb, legzseniálisabb lakatosmestere volt.
Az elhagyatott határőr őrs és az öttömösi lakatos
Az öttömösi lakatos fiú – nevezzük csak Janinak – igazi tanyasi zseni volt. Az ő fészeréből kialakított lakatosműhelye nem egy sima munkahely volt, hanem a határmenti leleményesség tudományos akadémiája. Jani pontosan ismerte a seftelés minden csínját-bínját. De a legnagyobb dobásuk az volt, hogy a határ mellett állt egy még a 70-es évekből megmaradt, kis elhagyatott határőr őrs. Ezt az üresen álló, elfeledett épületet és a hozzá tartozó régi tanyasi gazdaságot, TSZ-majort a maffia teljesen kisajátította, és titkos csempészbázisnak használta. Kívülről romosnak tűnt, de a falak mögött ipari méretű üzlet zajlott.
Amikor Milán beesett az öttömösi tanyára az új papírjaival, a két barát azonnal egymás tenyerébe csapott. Megszületett a tökéletes szövetség: a lakatos fiú adta a zseniális műszaki hátteret, a fészer biztonságát és a magyarországi beszerzési forrásokat, míg Milán, a szabadkai vagány hozta a kapcsolatokat, pontosan ismerte a túloldali sötét arcú vevőket, akik bármennyi NSZK német márkát megadtak a gázolajért és a legdrágább szesszel.
„Idefigyelj, Milán” – mondta Jani, miközben megveregette a fészerben álló, legendás W123-as, öntöttvas motoros „Zöldséges” Mercedesét. „A Merci a király kategória. Ennek a soros Bosch adagolója mindenevő. Mehet bele petróolaj, fűtőolaj, használt étolaj, de még a trafóolaj is, csak folyékony legyen! De ha igazán nagyot akarunk kaszálni, akkor a Volkswagen Passat tankját kell megcsinálnunk. A kettes Passat Kombi tankbővítése az igazi mestermunka, oda igazi tudomány kell.”
Jani megmutatta Milánnak azt a titkot, amiről a környéken már szájról szájra jártak a lakatos címek a seftesek között. A gyári, hetvenliteres műanyag tankot kivágták az autó alól, és lemezből egy olyan gigantikus, egyedi fémtartályt hegesztettek össze, ami milliméterre pontosan követte a Passat alvázának minden kis hajlatát, körbeölelve a futóművet és a kipufogót. Belefért abba 130 liter gázolaj is!
De Jani nem volt kispályás: a tank belsejébe rejtett fém válaszfalakat, „hullámtörőket” hegesztett, hogy a kanyarokban az a hatalmas, mázsás folyadéksúly ne borítsa fel az autót. A hátsó rugók közé meg plusz gumi bakokat tett, így a Passat még 130 liter olajjal a hátában is teljesen egyenesen, üresnek tűnve gurult oda a vámos elé, nem mutatta, hogy „ül a segge”.
A kistank és a gyufásdobozos szeleptrükk
„De Jani!” – kérdezte Milán, miközben a kénsavas hordókat nézte a fészer sarkában. „Ha a nagytankba beletesszük a savazott HTO-t vagy a száraz petróolajat, a motor pár kilométer után megdöglik. A kénsav szétmarja a porlasztókat, a motorolaj beáll, és vége a dalnak. Hogyan fog elindulni az autó?”
Jani büszkén elmosolyodott, és megkocogtatta a Passat motorterét.
– Na, látod? Ezért kell a kistank-rendszer. Ez a mi legféltettebb titkunk.
A nagytankot teljesen elzárták a motortól – az volt a csempészáru raktára. A motor működéséhez viszont a fészerben építettek egy külön, apró, 5–10 literes üzemanyagtartályt, a kistankot. Ezt elrejtették, ahol épp helyet találtak: a sárvédőív belsejében, a doblemez mögött, a műszerfal mögött, a kesztyűtartó helyén… de olyan is akadt, hogy a tulaj ragaszkodott hozzá, hogy az ülésbe építsék bele. Hihetetlen volt, milyen megoldásokat találtak ki a seftesek – félig magyar, félig jugoszláv okoskodás, mindenki hozzátette a maga trükkjét. Volt, aki az ablakmosó tartály helyére kérte.
A kistankba mindig tiszta, benzin vagy gázolaj került. A sofőr ülése mellé pedig beszereltek egy rejtett irányváltó csapot. Amikor a motor ebből a tiszta kistankból szívott, a kocsi pöccre indult, halkan járt, nem füstölt, és a maró, savas pancsolt gázolaj nem ette szét a motort.
„És mi van, ha a vámos megnyomja a gumi szelepet a keréken?” – kérdezte Milán, felidézve a tompai határon látott ellenőrzéseket, ahol a gumiabroncsok belsőjébe is előszeretettel pumpálták a víztiszta legdrágább szesszel, a „fehéraranyat” , mert a szesz nem bántja a vulkanizált gumit, és egy autó négy kerekében akár száz liter alkohol is elfért láthatatlanul . A vámosok sem buták , megnyomják a szelepet, és ha szesz jön ki a levegő helyett, azonnal lebuktunk.
Jani erre előhúzott a zsebéből egy üres gyufásdobozt. „Nézd ezt a dobozt. A tanyasi lakatosmesterek nem egyszerűen beletöltik a fehéraranyat a gumiba . A gumiabroncs belsejében, közvetlenül a szelep mögé hegesztünk egy pontosan ekkora, gyufásdoboz méretű kis zárt fém tartálykát. Ezt a kis kistartályt a fészerben feltöltjük tiszta sűrített levegővel. A kerék többi része, a hatalmas üres tér viszont színültig van a legdrágább szesszel. Amikor a vámos a határon a pici pálcikájával megnyomja a szelepet, abból pöccre, száraz, tiszta levegő szisszen ki az arcába! Nem érez alkoholillatot, nem jön folyadék . A vámos megnyugszik, hogy minden legális, miközben a kerékben ott forog a vagyon.”
Milán szeme felcsillant. Ez nem egyszerűen seftelés volt, ez igazi mérnöki művészet volt. Sőt, Jani mesélte, hogy a legmerészebb helyi vagányok még a régi motorkerékpárok, az MZ-k és Pannóniák üres acélvázát is légmentesen lehegesztették a fészerben, tettek rá egy rejtett beöntőt, és magát a motor vázcsöveit tankolták meg legdrágább szesszel. A motoros kényelmesen pöfögött át a sor mellett, a vámos meg csak intett neki, eszébe sem jutott, hogy a vascső, amin a srác ül, tele van a legdrágább szesszel .
Éjszakai műszak a vasúti depónál
Az üzlet beindult, a két barát éjszakai műszakja egy percre sem állt meg. Kunbaja és Bácsalmás határában, a régi rendszerből megmaradt, elhagyatott TSZ-majorok, állami gazdaságok és géptelepek tökéletes logisztikai bázist nyújtottak. Ott húzódott a régi Bácsalmás–Csikéria–Szabadka vasútvonal, aminek a vágányai a 70-es évekből megmaradt őrs közelében vezettek el.
A kíváncsi szemek elől elzárt, hatalmas fészerek alatt óriási üzemanyag depók, föld alatti gázolajtartályok lapultak. Éjszakánként, amikor a sík déli tájra leszállt a sötétség, a vasúti tartálykocsikból vastag csöveken és szivattyúkon keresztül fejtették le a HTO-t és a gázolajat az eldugott tanyasi depókba. A fészer mélyén tompán zúgtak a szivattyúk, a levegőben savanykás, maró szag terjengett, amitől az ember szeme is könnyezett.
Itt zajlott a „szőkítés” rituáléja.
Az első nagy tartályban a piros fűtőolajhoz kénsavat kevertek. A szivattyúk megforgatták a masszát, aztán hagyták, hogy a sav „leüljön”. A nehéz, fekete kénsav lassan leszállt a tartály aljára, a tetején pedig ott ringott a világosabb, kiszőkített olaj. Ezt a felső réteget átszivattyúzták a második tartályba.
A profibb tanyákon itt jött volna a harmadik lépés: a „lágyítás”. A savazott olaj még mindig durva volt, maró szaggal és éles karakterrel, ezért a második tartályba mészkőzúzalékot vagy finomra tört mészport szórtak. A mész lassan pezsegni kezdett, a szivattyúk újra dolgoztak, a tartály belsejében tompa morajlás hallatszott, ahogy a mész kivette a sav maradékát.
De a seftelés világában az idő pénz volt.
A legtöbb helyen egyszerűen kihagyták ezt a lépést.
A fészer félhomályában Jani megtörölte a homlokát az olajos ronggyal, és odaszólt Milánnak:
– Te, Miló… nem kéne rászórni azt a mészt? Tudod, hogy mondták: ettől lesz „lágy”.
Milán csak legyintett.
– A mész csak idő. Idő meg pénz. Aki megveszi, úgyis örül, hogy olcsóbb. Nem fogja nézegetni, hogy savas-e.
– De múltkor is visszajött az a szürke IFA – morogta Jani. – Azt mondta, úgy rángat a motor, mintha kecskét kötöttek volna a főtengelyre.
Milán felvigyorgott.
– Az az IFA már akkor is rángatott, amikor a gyárból kitolták. A mészpor csak lassít. Mire leülepszik, reggelig itt állnánk.
Jani beleszagolt a tartályba, aztán fintorogva hátrált.
– Ez így marja a torkom is. Mit csinál ez a motorban?
Milán vállat vont.
– Nem a mi dolgunk. Mi csak szőkítünk. A többivel foglalkozzon az, aki tankolja. Ha legközelebb visszajön az a szürke IFA, mondd meg neki, vegyen egy Mercit. Az nem rángat. Az elmegy mindennel: savazott olajjal, petróval, trafóolajjal, étolajjal… Üzemanyag minden, ami folyékony.
Jani elnevette magát, de a szemében ott volt a bizonytalanság.
– Hát… jó, csak nehogy egyszer itt kössön ki valaki nagy pofával reklamálni.
– Majd mondjuk neki, hogy rossz kútnál tankolt – legyintett Milán. – Itt a déli végeken mindenki okosban játszik. Aki panaszkodik, az rossz játékos.
A szivattyú ekkor nagyot hörgött, majd egyenletesen tovább dolgozott. A harmadik lépés megint kimaradt. A savazott olaj így félkész maradt, agresszív, maró, és bár ránézésre sárga volt, belülről ette a motorokat. A környéken nem egy adagoló és porlasztó bánta, hogy valaki spórolt tíz percet a fészerben.
A legprofibb tanyákon pedig még ennél is tovább mentek: a határvonal, a mély határárok alatt közvetlenül a föld alatti gázolajvezetékek futottak át a túloldali szerb tanyákra. A fészerben zúgtak a nagyteljesítményű szivattyúk, és a gázolaj hangtalanul, láthatatlanul ömlött át a határ alatt, miközben a hivatalos utakon a kamionok és a nagy tankos autók kilométeres sorokban vártak az átkelésre.
A Tompa és Kiskunhalas közötti 53-as főút mentén eközben a korábbi szántóföldek helyén szinte egy hét alatt gombamód nőttek ki az új benzinkutak. A sefteseknek nem kellett messzire menniük: a határról üres tankkal érkező kettes Passatok és Mercedesek ezeknél a szántóföldi kutaknál tankolták tele a fészerben meghegesztett 130 literes tartályaikat, és már fordultak is vissza a határ felé.
Az egész ország tudta, mi folyik a déli vidéken; Miskolcról, Budapestről, Debrecenből is jöttek le a szerencsevadászok, mert itt ömlött a pénz. És nemcsak benzinkutak épültek a szántóföldeken, hanem éjszakai szállások, motelek, éttermek és presszók is, hogy kiszolgálják ezt a hirtelen jött, pörgős „luxusvilágot”.
Élet a Jurassic Park presszóban
Ha eljött a hajnal, és a két barát sikeresen túl volt a veszélyes éjszakai műszakon, a zsebük tömve volt a szabadkai sötét arcoktól kapott ropogós NSZK német márkákkal. Ilyenkor nem a pihenés következett, hanem az élet megkoronázása. A Tompa felé vezető határút mentén állt a környék legmenőbb, legnépszerűbb éjszakai szórakozóhelye, egy non-stop presszó, aminek a neve stílusosan Jurassic Park volt.
A Jurassic Park presszó egy teljesen külön világ volt a 90-es évek közepén.
A falakról műanyag dinoszaurusz-fejek néztek le a vendégekre, a hangszórókból eszeveszett hangerővel szólt a dörömbölő techno és az eurodance, a levegőben vastag cigarettafüst kavargott. A boxokban kőkemény alvilági arcok és seftesek ültek, a pulton pedig ott gőzölögtek a korszak legmenőbb italai: a whisky Red Bull-lal.
A presszó hátuljában egy hatalmas biliárdasztal állt, ahol a zöld posztó felett nehéz százezrek cseréltek gazdát egy-egy lökés után. Mellette a sarokban folyamatosan csilingeltek, villogtak a játékgépek, amik nyelték és köpték a pénzt. Az egyik nagy kerek asztalnál a környék legnagyobb cápái pörgették a kártyát: éppen egy kőkemény ramsli kártyaparti zajlott, ahol a tét nem forint, hanem kötegelt német márka volt.
Milán és Jani imádtak itt ülni, és ha a kártyáról volt szó, nem ismertek tréfát. Milán igazi dörzsölt játékos volt, és a ramsliban bevetette a legdurvább taktikákat is: a vaskos tétek mellett ment a vakrab (amikor látatlanul, vakon hívott rá a lapra), és a feszült, füstös asztalnál nem egyszer fordult elő a körmusz is, amikor mindenki kénytelen volt beszállni a játékba, és a tét az egekbe ugrott. A vesztesek dühösen csapkodták az asztalt, a nyertesek meg a zsebükbe tömték az NSZK márkákat.
„Tudod, mi a jó ebben, Jani?” – nevetett Milán, miközben felhajtotta a whisky Red Bullját, és a biliárdasztal felé intett. „Hogy nem sajnáljuk elszórni a játékgépeken! Itt mindenki elveri a seftelés bevételét a presszóban. És miért? Mert pontosan tudjuk, hogy holnap éjszaka, megint megkeressük a négyszeresét! Ameddig tart a háború, ameddig él az embargó, és ameddig te ilyen gyufásdobozos szelepeket tudsz hegeszteni, addig nekünk mindennap éjszakai életünk és aranyéletünk van!”
Az emberek egymásnak adták a kilincset, cserélték a valutát, itt köttettek a legnagyobb üzletek a csempész luxusautókról, a fehéraranyról, és itt dőlt el, hogy melyik tanyánál fektetik le a következő határ alatti titkos csővezetéket . A kapkodó, pörgős agyak itt találták meg a maguk nyugalmát a hangos zene és a csillogás közepette. Másnap reggel pedig, amikor a nap felkelt a kiskunsági sík táj felett, a seftesek fáradtan, de elégedetten ültek be a mindenevő Mercedesekbe, hogy az üres tankkal újra beálljanak a sorba, megkeresni a következő napi betevőt.
Zárószó: Az idő mindent megszépít
A 90-es évek vége felé a délszláv háború véget ért, az ENSZ feloldotta a szigorú embargót, az állam pedig egyetlen határozott tollvonással bezárta a jövedéki törvény kiskapuit .
A piros HTO-t kivonták a forgalomból, a szántóföldi benzinkutakat kifehérítették , a fészerben hegesztett 130 literes tankok pedig lassan kikoptak az utakról. A Jurassic Park presszó műanyag dinoszauruszait is elvitte az idő, a 70-es évekbeli határőr őrs épületét végleg benőtte a gaz, és a helyükön ma már békés szántóföldek és csendes tanyák állnak Öttömös, Kunbaja és Bácsalmás között.
De azok, akik ott voltak, akik átélték ezt a hihetetlen határmenti aranylázat, soha nem felejtik el azt a világot. A legokosabb „nagyhalak” a megkeresett és elrakott márkákból legális, tiszta szállítmányozási cégeket, hoteleket és nagy vállalkozásokat indítottak el, és ma köztiszteletben álló üzletemberekként élnek, tiszta lappal, egy „igazi névváltoztatás” után. Milán és Jani története pedig ott maradt a tanyasi fészerek falai között, a régi vasúti nyomvonalak mentén, mint egy örök legenda arról a korszakról, amikor a magyar leleményesség és a déli szél diktálta a tempót.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.png)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése