Egy hamisítatlan időutazás a '80-as évek Bácsalmására, ahol egy picit félretesszük a motorokat, és megnézzük, honnan is indult ez a legenda.
Ez a rész a fiatalságról, az elnyűhetetlen generációról és a kisvárosi élet legszebb mozaikjairól szól.
Felidézzük a Művelődési Ház aranykorát, a sárga függönyös mozipénztár drámáit, a sötétben röpködő papírgalacsinokat és Lázó bácsi felejthetetlen, mustársárga Zaporozsecét.
Történet egy olyan korból, amikor a mozi előtti korláton lógtunk az esőben, mint a verebek, és amikor még semmilyen vihar vagy fagy nem foghatott ki rajtunk – mert mi pont olyan elnyűhetetlenek voltunk, mint a szovjet géppuska.
És megvan az az érzés, amikor a mögötted ülő a kilencedik sorban folyton belenyomta a térdét a széked támlájába?
LEGENDAUTAM – 37. FEJEZET: BÁCSALMÁS SZÍVE: MOZI ÉS NAGYPRESSZÓ
Ahol a tekercsek forogtak
Kicsit most tegyük félre a motorokat, a benzinszagot, a karburátor-pucolást, meg a végtelen aszfalton hagyott kilométereket. Ma egy sokkal nagyobb, időtlen utazásra hívlak titeket: visszamegyünk az időben, oda, ahol az egész életem és az emlékeim szilárd alapjai lettek lerakva.
Szétnézünk egy kicsit a régi Bácsalmáson. Mert ha azt mondom egy korombelinek, hogy Mozi és Nagypresszó – vagy ahogy a legtöbben emlékeznek rá: a Jenő bácsi-féle Nagypresszó –, akkor ott azonnal megdobban a szív, felcsillan a szem, és megelevenedik a múlt.
Az a bizonyos fizika óra és a túloldal hangjai
Hogy én mikor fedeztem fel magamnak ezt a világot? Ha jól számolom az éveket, éppen ötödik osztályos suhanc lehettem. Azon a délutánon egy dögunalmas fizika órán ültem a padban. Őszintén szólva tiszta szívből utáltam a fizikát, a képleteket, meg a törvényeket. Azon járt az eszem, minek-kinek ez egyáltalán nekünk? Mit akar tőlem a tanerő ezekkel a száraz számokkal.
Kora tavasz lehetett, vagy talán már május, mert az osztályterem hatalmas ablaka tágasra volt nyitva a langyos szellő előtt. Az iskolánk épülete pont szemben állt a Művelődési Házzal. És egyszer csak, a matekpéldák meg a fizikai törvények unalmas moraja mögül, átszűrődött a nyitott ablakon egy dallam.
Egy igazi könnyűzenei együttes próbált odaát a nagyteremben! Abban a szent pillanatban a gondolataim végleg és visszafordíthatatlanul átköltöztek a szemközti épületbe. Ott és akkor kezdődött az én személyes nagy felfedezésem. Talán épp a Hajdu Józsiék együttese volt az?
A szocialista építészet fellegvára
Ez a művelődési ház, a mozi és a presszó egyetlen hatalmas, robusztus tömböt alkotott Bácsalmás szívében. Tipikus kádári építmény volt. Az országban sokfelé épültek hasonlók a '70-es években: nem pont ilyenek, de a stílusuk, az a rideg, monumentális beton, a szögletes formák, az elmaradhatatlan vörös tégla homlokzat és az alumínium szerkezetek mind ugyanazt a kort idézték. De nekünk, gyerekeknek ez az épület nem a szocialista építészet remeke volt, hanem maga a világ közepe, a kultúra fellegvára és a csodák palotája.
Bácsalmás Művelődési Ház, 1975.
Forrás: Petőfi Népe archívum.
Az ifjúsági bérlet és a heti rituálé
A bácsalmási mozi a környéken a legkomolyabbak közé tartozott. Ha jól tippelem, vagy 400 férőhelyes lehetett, és amikor egy-egy jobb film érkezett, imádtam oda járni! Képzeljétek el, ha premier film volt, full tele volt a mozi. Na, akkor volt csak igazán élet, amikor áradt ki a tömeg a vetítés után: akkora volt a csődület az utcán, mint egy jó focimeccs után. Ugye, ti is emlékeztek erre, így volt?
Volt ifjúsági bérletünk is, amit büszkén hordtunk a zsebünkben. A vetítések nekünk, diákoknak délután fél négykor kezdődtek – ezek voltak a nekünk való, klasszikus ifjúsági alkotások, vagy néha egy-egy olyan külföldi vígjáték, amit a káderkorszak cenzúrája még éppen átengedett a szitán.
Egyszer egy francia vígjáték ment, a zseniális Pierre Richard-ral a főszerepben. Elmentünk a barátommal – nevezzük most Gábornak –, hogy megnézzük. Olyan elemi erővel tört ki belőlünk a röhögés, hogy még a jegykezelő néni is ránk szólt: „Csöndesebben, fiúk!” Nem mindig volt kifejezetten nekünk való ifjúsági film terítéken, de mi így is imádtunk moziba járni, a lényeg az volt, hogy pörögjön a szalag. Megvolt a bérletünk – talán pont ifjúsági bérlet volt a neve –, ami fillérekbe került, még ha nem is volt érvényes minden létező filmre.
A mozi bejárata és a nagy üveges ablakon tele voltak , plakát hirdette az előzetes műsort. Ha ott voltak, azt is előfordul ma kirakták ablakra plakát, más nem volt, valaki gyűjtött, és így körforgalom volt, kirakták, aztán eltünt, a plakát, Ott virított nagy, vörös meg fekete betűkkel a cím, és persze az is, hogy az adott darabra érvényes-e a bérlet, vagy az egy olyan kiemelt premier, amire bizony külön jegyet kellett vadászni. Talán hihitlen, volt olyan nap naponta kettő film adták le. Talán 1/2 .6 és ½.8 kor kezdődőt mozi. Az biztos, premierfilm volt mindkét vetítés. Teljesen tele volt a mozi. Mi ott álltunk az épület előtt, és csak csodálkoztunk, hogyan fértek be ennyien. Alig vártuk, hogy végre mi is bemehessünk.
Nemcsak én, hanem mindannyian képesek voltunk ezerszer is megnézni ugyanazt a plakátot a hét folyamán. Pedig pontosan tudtuk, mi lesz a műsor, kívülről fújtuk a címeket, de a mozi nagy ablaka elé sétálni vagy gurulni, és bámulni a kiírást, kötelező, szent szertartás volt. Legtöbbször persze motorral mentünk oda. A mozi előtt, ahol ki volt rakva a moziműsor, még kavicsos volt a placc. Amit mi, motoros vagányok, ki is használtunk rendesen: a hátsó kerékkel kötelező jelleggel megkapartattuk a gépet, hadd repüljön a murva
Belépés a csodák birodalmába
A korszak szellemének megfelelően hatalmas, üveges alumínium portálon, nehéz ajtókon léphettünk be a tágas előtérbe. Ha bent voltál, jobbra egyből a ruhatár fogadott, de a terem bal oldalán, a vécé mellett is működött egy másik, ruhatár. ez nekünk jó volt, ott ültünk pulton és vártunk mikor lehet bemenni teremben.
Magába a hatalmas moziterembe nem olyan kis ajtók vezettek, mint amilyeneket ma látni a plázákban. Ó, dehogy! Ott egy hatalmas, legalább négy méter széles, jellegzetes harmonikaajtó választotta el a kinti világot a bentitől. Ha kevesen jöttek az előadásra, csak egy kis egérutat nyitottak ki rajta, de ha telt házas roham volt, akkor teljesen széthúzták, és szinte hömpölygött befelé a nép.
A sárga függöny kíméletlen drámája
Az előtérből egy szép, széles lépcső vezetett fel az emeleti terembe, de a legfontosabb stratégiai pont a lépcső alatt bújt meg: a jegypénztár. A pénztáros nénihez egy kis, kör alakú nyíláson át kellett beszólni. Mögötte pedig ott lógott az a jellegzetes, nehéz, szocialista sárga szövetfüggöny – és képzeljétek, még egy vezetékes telefon is volt bent nála!
Amikor egy-egy premierfilm érkezett Bácsalmásra, bizony óriási, legalább 10 méteres sor állt a pénztár előtt. És hányszor, de hányszor jött a fekete leves! Ott álltál a sorban, vert a szíved a várakozástól, léptél előre araszolva, éppen odaértél a plexihez, már nyúltál volna a zsebedbe a megspórolt forintokért, amikor a pénztáros néni kíméletlenül, egyetlen gyors mozdulattal behúzta a sárga függönyt.
Koppant a plexi, és kitette a kis kartontáblát: „A mai előadásra a jegyek elfogytak.” Kész. Vége. Világvége és kamaszos dráma a köbön! De persze nem estünk kétségbe, mert ha az egyikre nem is jutottunk be, tudtuk, hogy van több előadás is: fél 6-kor és fél 8-kor, sőt, ha ifjúsági mozi is volt, az már fél 4-kor elkezdődött. Így emlékszem vissza erre.
És emlékeztek még? Bizony korhatár is volt! „14 éven aluliaknak nem ajánlott”, aztán meg a szigorúbb „18 éven aluliaknak tilos” – úgy emlékszem, így hívták ezeket. Volt is ebből gubanc nem egyszer! Ha jött egy olyan srác, aki alacsonyabb volt az átlagnál, automatikusan gyanús lett. Ha nem ismerte őt a jegypénztáros néni, az istennek sem hitte el neki, hogy elmúlt már 14 éves. Ilyenkor a pénztáros képes volt elkérni a „flekit” – mert mi így hívtuk akkoriban a személyi igazolványt.
Az a piros, kemény borítós igazolvány egy igazi korszakalkotó csoda volt! Még most is csodálkozom rajta, mi mindent kibírt az a könyvecske. Hordtuk mi mindenhol: hol a hátsó farzsebben, hol elöl, a nadrágzsebben. Ráadásul az akkori szokás szerint a fele mindig ki volt hajtva belőle, sőt, láttam olyat is, akinél már a fele is ketté volt hajtva. Aki pedig motoros volt, az sokszor a motor oldalsó szerszámos dobozában tartotta, pont ott, ahol az akkumulátor, meg pár szerszám, gyertyakulcs és csavarhúzó is lakott. El tudjátok képzelni, milyen kosz és olajsár volt abban az oldaldobozban? Na, mi mégis ott tároltuk a flekit, és a csoda igazolvány ezt is simán kibírta! Kapott az mindent: sör, bor, gépzsír, gyűrődés nem volt akadály, a fleki mindent túlélt – ez tényleg a korszak hab a tortán csodája volt. Gyerekként alig vártuk már a napot, mikor végre mi is megkapjuk a sajátunkat!
A kötelező filmhíradó és a 9. sor trükkje
A délutáni bérletes mozi után a rendes, felnőtt előadások fél hatkor és fél nyolckor kezdődtek. És emlékeztek még, mi volt a kötelező menü a főfilm előtt? Hát persze, a filmhíradó! Öt-tíz perc tömény, unalmas propaganda, mezőgazdasági sikerek, gyáravatások és külpolitikai jelentések, amit nemcsak én, de szinte mindenki tiszta szívből, őszintén utált a teremben. De ki kellett bírni, nem volt mese. Mindenki tűkön ülve várta, hogy végre végleg elsötétüljön a nézőtér, és felbukkanjon a várva várt főcím.
Megvoltak a magunk bevált trükkjei a teremben is. Mindenki tudta, hogy a legjobb hely a 9. sor 13-as széke környékén van – onnan volt a legtökéletesebb a rálátás a vászonra.
De ha mögéd is beültek a haverok, akkor azonnal ment az elmaradhatatlan térdelős játék: a mögötted ülő vagány suhanc folyton belenyomta a térdét a széked vékony támlájába, ami pont a hátadat érte minden izgalmasabb jelenetnél. Akik előttünk ültek, azoknak meg fel kellett készülniük a fülpöckölésre meg a nyaklevesekre.
Amikor leültél a székre, kötelező szertartás volt előtte alaposan átnézni a háttámlát és az ülőkét. Mindig akadtak olyanok, akik direkt oda ragasztották a rágójukat, és ha nem figyeltél, az egész nadrágod bánta. Volt ott bent minden: büfögések, hangos fingások, meg a sötétben repülő szotyihéjak. A padló egy-egy vetítés után úgy nézett ki, mint egy szemétdomb. És arra emlékeztek, amikor a csendesebb, romantikus jeleneteknél valaki szándékosan elengedett egy üres üveges üdítőt? Az a nyomorult üveg meg végigzörgött és csattogott a sorok között a lejtős betonpadlón, egészen a vászon aljáig, a nézőtér meg persze szakadt a röhögéstől!
Lázó bácsi és a mustársárga Zaporozsec
A mozigépészünket – akit akkoriban még büszkén így hívtak, nem digitális operátornak – mindenki csak Lázóként vagy Lázó bácsiként ismerte "A mozigépészünket –Bácsalmáson. Jellegzetes, tiszteletreméltó, igazi régi vágású szaki volt, aki elmaradhatatlan, kék vagy barna munkásköpenyében élte az életét. És persze, ha a köpeny megvolt, az utcára menet dukált hozzá a svájcisapka is – elvégre a káderkorszakban jártunk, ez a viselet szinte kötelező volt az igazi mesterembereknek. És volt még neki egy csodája: egy mustársárga Zaporozsec autó. Na, azzal a kocsival történt a mindennapi varázslat!
Akkoriban, a '70-es évek és a '80-as évek a mozi filmtekercsei nem az interneten jöttek, hanem vonattal érkeztek a bácsalmási vasútállomásra, hatalmas, kerek, nehéz alumínium dobozokban. Lázó bácsi fogta magát, és kiment az állomásra, ahol neki külön ott volt félretéve egy kis kézikocsija. Megvárta a dízelt – ami, amikor elindult, olyan fekete füstöt okádott a tetején, hogy majdnem eltakarta az eget –, majd a postakocsiból átvette a nehéz fém dobozokat.
A filmekkel együtt talán a levelek is ott érkeztek abban a tipikus, szürke vászon postazsákban. Emlékeztek még rá? A zsák szélén alumínium karikák, lyukak voltak, amiken egy zsinór futott keresztül, azzal lehetett szorosra összehúzni, a végén meg ott fityegett a hivatalos ólomplomba. Lázó bácsi mindent felpakolt a kézikocsira, odatolta a sárga Zaporozsecig, ügyesen bepakolta a csomagtartóba, és már hozta is a moziba, hogy mi délután már bámulhassuk a világot azon a kifeszített vásznon. Ez a jelenet minden áldott nap a korszak igazi hab a tortán csodája volt!
Dunakavics, ropi és a sötétben szálló hullócsillagok
A mozi előteréből egy üveges csapóajtón át közvetlenül át lehetett menni a Nagypresszóba – bár ez a titkos átjáró nem volt mindig nyitva, szigorúan szabályozták a mozgást. Bent aztán gyorsan eldőlt a sorsunk. Ha volt egy kis zsebpénzed, megvetted a sós ropit meg a klasszikus Dunakavicsot vagy a Zizit. És ki emlékszik még a macskanyelv csokira? Ha jól emlékszem, kék színű dobozba volt csomagolva. Ha meg nem volt pénzed, nem vetted meg, és ennyi. Nem csináltunk belőle nagy ügyet, nem sírt a szánk!
A legszebb és legviccesebb dolgok bent, a sötét teremben történtek vetítés közben. Emlékeztek még a repülő papírgalacsinokra és a papírrepülőkre? – vagy ahogy mi mondtuk: a repcsikre. Amikor unalmasabb volt a cselekmény, valaki a sötétben gyorsan meghajtogatott egy moziplakát-darabot vagy egy régi jegyet, és eldobta a terem túloldala felé. Ahogy a gépből jövő erős fénycsík eltalálta a levegőben szálló papírrepcsit, az úgy világított, úgy csillogott a sötétben, mintha egy igazi hullócsillag húzott volna el a fejek felett. Csodásan szállt a film közben, mi meg lent kuncogtunk a sötétben. Nem volt akkoriban még popcorn, csak mi voltunk ott. Azt hittük, miénk a világ – és tény ami tény, akkor, ott, arra a rövid időre tényleg a miénk is volt!
„Lázó, csináld már gyorsan!” – A filmszakadás legendája
Na és az elmaradhatatlan filmszakadás! Mert bizony olyan is előfordult, nem is ritkán. Amikor a megviselt, ezerszer lejátszott celluloid szalag megadta magát és elpattant, Lázó bácsi fent a gépházban azonnal lecsapta a vetítőgép kis ablakát, nehogy megolvadjon a film a lámpa tüzétől.
A teremben hirtelen felgyulladtak a fásult fények – a lépcsők alján azok a halvány, kis jelzőégők –, és a nézőtérről azonnal indultak a jól ismert, hangos beszólások: „Lázó, csináld már gyorsan!” vagy „Lázó, aludj otthon!” – és ez még a legfinomabbak közül való volt, mert záporoztak ám a sokkal durvább, kamaszos poénok is a sötétből.
Még most sem értem, de az a szerencsétlen film rittig mindig a legizgalmasabb, a legfeszültebb résznél szakadt el. Mi akkor, ott szentül meg voltunk győződve róla, hogy Lázó bácsi ezt direkt csinálja fentről, csak azért, hogy minket hergeljen, és szándékosan csapja le azt a kis ablakot a csúcsponton. Hát, persze hogy szegény nem tehetett róla! Ki tudja, előttünk már hány tucat vidéki moziban vetítették azt a szerencsétlen szalagot, mire körbejárta az egész országot, és végre kikötött nálunk, Bácsalmáson.
A Fradi–Dózsa hangulat és a fakorlát titkai
Az biztos, premierfilm volt mindkét vetítés. Teljesen tele volt a mozi. Mi ott álltunk az épület előtt, és csak csodálkoztunk, hogyan fértek be ennyien. Alig vártuk, hogy végre mi is bemehessünk.
A mozi előtt, a vaskorlát mellett várakoztunk. Oda zárták le a biciklit, amit külön utáltunk, mert pont ott állt, ahol mi szoktunk várni a barátunkra. A jegyeket már megvettük: úgy kértük, hogy egymás mellett legyen, a 9-es sor közepén. Mert így dukál. Egyben voltunk, együtt röhögtünk — na, az a nyerítés! Egyik elkezdte, aztán folytattuk mindannyian.
Volt olyan, hogy csak úgy hirtelen felnyerítettünk. Persze jött is a beszólás hátulról:
„Hallgass má’, menjél ki nyeríteni!”
A társaságunkban akadt egy hangos fingás-mester is. Erre megint jött a beszólás:
„Baz+, talán szart ettél?”
A válasz pedig:
„Talán büdös? de hagymás babot ettem!”
Pár ember fel is kelt, és átült néhány székkel arrébb.
Nemcsak én, hanem mindannyian képesek voltunk ezerszer is megnézni ugyanazt a plakátot a hét folyamán. Pontosan tudtuk, mi lesz a műsor, kívülről fújtuk a címeket, de a mozi nagy ablaka elé sétálni — vagy gurulni — és bámulni a kiírást, kötelező, szent szertartás volt.
Télen veszélyes volt odamenni, mert ott állt egy beton „kád”, abba folyt bele a tetőről az esővíz. Nem csatornába, csak úgy szabadon. Néha mellé folyt, a földre, ott megfagyott, és akkor bizony elestünk. Na és? Felkeltünk, és röhögtünk tovább.
Amikor egy-egy premierfilm érkezett Bácsalmásra, bizony óriási, legalább tízméteres sor állt a pénztár előtt. És hányszor, de hányszor jött a fekete leves! Ott álltál a sorban, vert a szíved a várakozástól, léptél előre araszolva, éppen odaértél a plexihez, már nyúltál volna a zsebedbe a megspórolt forintokért, amikor a pénztáros néni kíméletlenül, egyetlen gyors mozdulattal behúzta a sárga függönyt. Koppant a plexi, és kitette a kis kartontáblát: „A mai előadásra a jegyek elfogytak.”
Kész. Vége. Világvége és kamaszos dráma a köbön! De persze nem estünk kétségbe, mert ha az egyikre nem is jutottunk be, tudtuk, hogy van több előadás is: fél 6-kor és fél 8-kor, sőt, ha ifjúsági mozi is volt, az már fél 4-kor elkezdődött, és naponta többször is levetítették a filmet.
Talán három zóna volt a jegyvásárlásnál. Az első zóna az 1–3. sor: ez volt a legolcsóbb jegy, de borzalmas volt onnan nézni, mert fel kellett nézni a vászonra. Egyszer oda kaptam jegyet, és ott helyben eldöntöttem: ide többet nem kérek. Premierfilm ide vagy oda, majd megnézem a következő vetítésen, úgyis pár napig ment a film.
A második zóna a 4–9. sor volt. A legjobb hely, főleg a 9. sor 13. szék környéke. A harmadik zóna pedig a 10–16. sor. Az sem volt jó: túl fent volt, és onnan lefelé kellett nézni. Így emlékszem vissza erre a rendszerre.
És emlékeztek még? Bizony korhatár is volt! „14 éven aluliaknak nem ajánlott”, aztán a szigorúbb: „18 éven aluliaknak tilos”. Úgy emlékszem, így hívták ezeket. Volt is ebből gubanc nem egyszer! Ha jött egy olyan srác, aki alacsonyabb volt az átlagnál, automatikusan gyanús lett. Ha a jegypénztáros néni nem ismerte, az istennek sem hitte el neki, hogy elmúlt már 14 éves. Ilyenkor képes volt elkérni a „flekit”
Mert mi így hívtuk akkoriban a személyi igazolványt.És emlékeztek még? Bizony korhatár is volt! „14 éven aluliaknak nem ajánlott”, aztán meg a szigorúbb „18 éven aluliaknak tilos” – úgy emlékszem, így hívták ezeket. Volt is ebből gubanc nem egyszer! Ha jött egy olyan srác, aki alacsonyabb volt az átlagnál, automatikusan gyanús lett. Ha nem ismerte őt a jegypénztáros néni, az istennek sem hitte el neki, hogy elmúlt már 14 éves. Ilyenkor a pénztáros képes volt elkérni a „flekit” – mert mi így hívtuk akkoriban a személyi igazolványt.
Az a piros, kemény borítós igazolvány egy igazi korszakalkotó csoda volt! Még most is csodálkozom rajta, mi mindent kibírt az a könyvecske. Hordtuk mi mindenhol: hol a hátsó farzsebben, hol elöl, a nadrágzsebben. Ráadásul az akkori szokás szerint a fele mindig ki volt hajtva belőle, sőt, láttam olyat is, akinél már a fele is ketté volt hajtva.
Aki pedig motoros volt, az sokszor a motor oldalsó szerszámos dobozában tartotta, pont ott, ahol az akkumulátor, meg pár szerszám, gyertyakulcs és csavarhúzó is lakott. El tudjátok képzelni, milyen kosz és olajsár volt abban az oldaldobozban? Na, mi mégis ott tároltuk a flekit, és a csoda igazolvány ezt is simán kibírta! Kapott az mindent: sör, bor, gépzsír, gyűrődés nem volt akadály, a fleki mindent túlélt – ez tényleg a korszak hab a tortán csodája volt. Gyerekként alig vártuk már a napot, mikor végre mi is megkapjuk a sajátunkat!
Papírgalacsinok, a szakadó film és a bácsalmási korzó
A mozigépészünket – akit akkoriban még büszkén így hívtak, nem digitális operátornak – mindenki csak Lázóként vagy Lázó bácsiként ismerte Bácsalmáson. Jellegzetes, tiszteletreméltó, igazi régi vágású szaki volt, aki elmaradhatatlan, kék vagy barna munkásköpenyében élte az életét. És persze, ha a köpeny megvolt, az utcára menet dukált hozzá a svájcisapka is – elvégre a káderkorszakban jártunk, ez a viselet szinte kötelező volt az igazi mesterembereknek. És volt még neki egy csodája: egy mustársárga Zaporozsec autó. Na, azzal a kocsival történt a mindennapi varázslat!
Akkoriban, a '70-es évek végén és a '80-as évek elején a mozi filmtekercsei nem az interneten jöttek, hanem vonattal érkeztek a bácsalmási vasútállomásra, hatalmas, kerek, nehéz alumínium dobozokban. Lázó bácsi fogta magát, és kiment az állomásra, ahol neki külön ott volt félretéve egy kis kézikocsija. Megvárta a dízelt – ami, amikor elindult, olyan fekete füstöt okádott a tetején, hogy majdnem eltakarta az eget –, majd a postakocsiból átvette a nehéz fém dobozokat.
A filmekkel együtt talán a levelek is ott érkeztek abban a tipikus, szürke vászon postazsákban. Emlékeztek még rá? A zsák szélén alumínium karikák, lyukak voltak, amiken egy zsinór futott keresztül, azzal lehetett szorosra összehúzni, a végén meg ott fityegett a hivatalos ólomplomba. Lázó bácsi mindent felpakolt a kézikocsira, odatolta a sárga Zaporozsecig, ügyesen bepakolta a csomagtartóba, és már hozta is a moziba, hogy mi délután már bámulhassuk a világot azon a kifeszített vásznon. Ez a jelenet minden áldott nap a korszak igazi hab a tortán csodája volt!
A délutáni bérletes mozi után a rendes, felnőtt előadások fél hatkor és fél nyolckor kezdődtek. És emlékeztek még, mi volt a kötelező menü a főfilm előtt? Hát persze, a filmhíradó! Öt-tíz perc tömény, unalmas propaganda, mezőgazdasági sikerek, gyáravatások és külpolitikai jelentések, amit nemcsak én, de szinte mindenki tiszta szívből, őszintén utált a teremben. De ki kellett bírni, nem volt mese. Mindenki tűkön ülve várta, hogy végre végleg elsötétüljön a nézőtér, és felbukkanjon a várva várt főcím.
Megvoltak a magunk bevált trükkjei a teremben is. Mindenki tudta, hogy a legjobb hely a 9. sor 13-as széke környékén van – onnan volt a legtökéletesebb a rálátás a vászonra. De ha mögéd is beültek a haverok, akkor azonnal ment az elmaradhatatlan térdelős játék: a mögötted ülő vagány suhanc folyton belenyomta a térdét a széked vékony támlájába, ami pont a hátadat érte minden izgalmasabb jelenetnél. Akik előttünk ültek, azoknak meg fel kellett készülniük a fülpöckölésre meg a nyaklevesekre.
Amikor leültél a székre, kötelező szertartás volt előtte alaposan átnézni a háttámlát és az ülőkét. Mindig akadtak olyanok, akik direkt oda ragasztották a rágójukat, és ha nem figyeltél, az egész nadrágod bánta. Volt ott bent minden: büfögések, hangos fingások, meg a sötétben repülő szotyihéjak. A padló egy-egy vetítés után úgy nézett ki, mint egy szemétdomb. És arra emlékeztek, amikor a csendesebb, romantikus jeleneteknél valaki szándékosan elengedett egy üres üveges üdítőt? Az a nyomorult üveg meg végigzörgött és csattogott a sorok között a lejtős betonpadlón, egészen a vászon aljáig, a nézőtér meg persze szakadt a röhögéstől!
Na és az elmaradhatatlan filmszakadás! Mert bizony olyan is előfordult, nem is ritkán. Amikor a megviselt, ezerszer lejátszott celluloid szalag megadta magát és elpattant, Lázó bácsi fent a gépházban azonnal lecsapta a vetítőgép kis ablakát, nehogy megolvadjon a film a lámpa tüzétől.
A teremben hirtelen felgyulladtak a fásult fények – a lépcsők alján azok a halvány, kis jelzőégők –, és a nézőtérről azonnal indultak a jól ismert, hangos beszólások:
„Lázó, csináld már gyorsan!” vagy
„Lázó, aludj otthon!”
És ez még a legfinomabbak közül való volt, mert záporoztak ám a sokkal durvább, kamaszos poénok is a sötétből.
Még most sem értem, de az a szerencsétlen film rittig mindig a legizgalmasabb, a legfeszültebb résznél szakadt el. Mi akkor, ott szentül meg voltunk győződve róla, hogy Lázó bácsi ezt direkt csinálja fentről, csak azért, hogy minket hergeljen, és szándékosan csapja le azt a kis ablakot a csúcsponton. Hát, persze hogy szegény nem tehetett róla! Ki tudja, előttünk már hány tucat vidéki moziban vetítették azt a szerencsétlen szalagot, mire körbejárta az egész országot, és végre kikötött nálunk, Bácsalmáson.
A mozi előteréből egy üveges csapóajtón át közvetlenül át lehetett menni a Nagypresszóba – bár ez a titkos átjáró nem volt mindig nyitva, szigorúan szabályozták a mozgást. Bent aztán gyorsan eldőlt a sorsunk. Ha volt egy kis zsebpénzed, megvetted a sós ropit. Általában ropit vettünk: olcsó volt, jó volt, lehetett csörögni vele film közben, és a csomagolóból kis galacsint gyúrtunk. Ha feldobtuk, a film fénycsíkja megvilágította. A klasszikus Dunakavics és a sport szelet, ott volt a kínálatban. És ki emlékszik még a macskanyelv csokira? Ha jól emlékszem, kék színű dobozban volt. Ha meg nem volt pénzed, nem vettél semmit, és kész. Nem csináltunk belőle nagy ügyet, nem sírt a szánk, csak néztük a többieket, akik jóízűen ropogtattak.
A legszebb és legviccesebb dolgok bent, a sötét teremben történtek vetítés közben. Emlékeztek még a repülő papírgalacsinokra és a papírrepülőkre? – vagy ahogy mi mondtuk: a repcsikre. Amikor unalmasabb volt a cselekmény, valaki a sötétben gyorsan meghajtogatott egy moziplakát-darabot vagy egy régi jegyet, és eldobta a terem túloldala felé. Ahogy a gépből jövő erős fénycsík eltalálta a levegőben szálló papírrepcsit, az úgy világított, úgy csillogott a sötétben, mintha egy igazi hullócsillag húzott volna el a fejek felett. Csodásan szállt a film közben, mi meg lent kuncogtunk a sötétben.
Nem volt akkoriban még popcorn, csak mi voltunk ott.
Azt hittük, miénk a világ – és tény ami tény, akkor, ott, arra a rövid időre tényleg a miénk is volt!
Amikor premierfilm ment, a bácsalmási mozi fullon pörgött, sőt még pótszékeket is beraktak – ez bizony szent igaz. Izzott a levegő! Úgy jöttek ki az emberek a teremből az előadás végén, mint egy feszült Fradi–Dózsa focimeccsen: hatalmas, morajló tömeg, egymás cipőjére taposás a szűk kijáratban, miközben a könyököd folyton beleakadt a melletted álló ismeretlen vagy ismerős bordájába. Ment az ide-oda lökdögés és a sodródás.
Mielőtt beléptél volna a moziba, vagy miután kiözönlöttél onnan, egy fedett teraszon kellett átmenni, aminek a két oldalán az a bizonyos masszív fakorlát futott. Hát, ha az a korlát mesélni tudna! El se hinnétek, mennyi duma, mennyi világmegváltó sztori, mennyi ugratás és mennyi kamaszos szerelmi történet pörgött ott azon a néhány négyzetméteren. Mindenki nyomta a magáét.
Verebek a villanyvezetéken és a betonlábas padok
Ha meg eleredt az eső, nem szaladtunk haza ijedten, nem féltünk, hogy megázik a frizuránk. Úgy ültünk ott a fedett terasz fakorlátján, szorosan egymás mellett, mint a verebek a villanyvezetéken a téli hidegben. Vártuk, mikor áll el a zivatar, lóbáltuk a lábunkat, és nevettünk. És ha nem állt el? Akkor egyszerűen elindultunk a szakadó esőben hazafelé. Nem ijedtünk meg egy kis víztől, nem voltunk mi cukorból, hogy elolvadjunk az első cseppnél!
Biztosan emlékeztek a mozi szemközti fapadokra is. Azok is igazi, tősgyökeres káderkorszaki darabok voltak: nehéz, szürke beton tartólábak, alul és hátul pedig egy-egy vastag, durván lefestett fapadló. És hogy milyen színűre volt festve az a deszka? Hát persze, hogy pirosra, a korszak hivatalos színére! Szinte csoda, hogy nem égették bele magába a fába a vörös csillagot meg a sarló-kalapácsot is. Ott is örökké lógtunk, ha jó volt az idő.
Néha, amikor manapság elmegyek Bácsalmásra, és van egy kis időm, elsétálok a Művelődési Ház felé. Leülök egy kicsit egy padra, és szinte megrohannak a régi emlékek, mintha egy Lázó bácsi-féle film indulna el a fejemben. Minden újra életre kel: a hangok, az illatok, a régi nevetések.
Mert ezt az érzést, ezt a fiatalságot már soha, senki nem veheti el tőlünk!
Az elnyűhetetlen generáció – Mint a szovjet géppuska
Nem fogott ki rajtunk az égvilágon semmi: se télen a mínusz 10 fokos csikorgó fagy, amikor a leheletünk megfagyott a levegőben, se nyáron a plusz 35 fokos tikkasztó hőség, amikor olvadt a szurok az úton. Mi mindig ott voltunk a téren, a korlátnál, a padokon. És kutya bajunk se lett soha! Nem köhögtünk, nem voltunk betegek.
Nem úgy, mint a maiak… Ha egy mai, kényes fiatalt kitennél oda a fagyba vagy a viharba órákra – tisztelet a ritka kivételnek –, a mai világban szinte azonnal hívnák a 112-es segélyhívót, hogy úristen, vészhelyzet van, most mi lesz velünk!
És tudjátok, miért volt az olyan átkozottul jó? Mert fiatalok voltunk és egészségesek!
Mert mi másból voltunk gyúrva, barátaim. Különlegesek voltunk. Olyanok, mint a jó öreg szovjet géppuska: bármilyen időjárás jöhetett, sár, fagy, hó vagy sivatagi hőség, mi akkor is hiba nélkül működtünk, és bírtuk a strapát a végsőkig. Néha még én magam se tudom mai fejjel, hogyan bírtuk ki azt a sok zordságot, de kibírtuk, és a legszebb az, hogy imádtuk minden pillanatát. Ettől lett szép, ettől lett igaz és felejthetetlen ez az egész korszak. Így született a „legendautam” – mert minden út egyben legenda is, ha van, aki elmondja.
Zárszó: Hemzsegő élet a Lenin utcán
Akkoriban a Lenin utcán – amit ma már Szent János utcaként ismertek – mozi után esténként egyszerűen hemzsegtek az emberek. Még most, ennyi év távlatából is alig hiszem el, hogy milyen elképesztő nagy, lüktető élet volt ebben a kisvárosban. Jöttek a buszok, áradtak be az emberek a környező falvakból is, csak azért, hogy megnézzék a mozit, hogy találkozzanak, hogy éljenek egy kicsit.
És egy jó film után mi más dukált volna egy tisztességes embernek? Persze, hogy mindenki beözönlött a presszóba egy jó erős feketére, egy jéghideg Bambira, vagy egy sörre . Elvégre a káder-korszak sűrűjében éltünk, a Sárga Csikó és a Nagypresszó szinte teljesen tele volt füsttel, nevetéssel és pohárcsörgéssel.
Mi, suhancok meg ott maradtunk a mozi előtt a korlátnak támaszkodva, jól kibeszéltünk mindenkit és mindent, elmeséltünk pár jó sztorit, terveztük a jövőt, és néztük a lányokat. Az életünk megismételhetetlen, aranyat érő darabjai ezek.
Szép idők voltak, ugye?
Most csak moziban, hogy milyen is voltak
A következő fejezetben pedig elkalauzollak titeket oda, amit mindenki csak úgy emlegetett Bácsalmáson: a híres Jenő bácsi-féle Nagypresszó
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése