LEGENDAUTAM – 36. FEJEZET: MEDENCEPARTI VAGÁNYSÁGOK: ÍGY NYOMTUK A STRANDOT A BÁCSALMÁSON A NAGYSTRANDON!

 

VISSZAREPÜLÜNK A BÁCSALMÁSI NAGYSTRANDRA.

Egy hamisítatlan időutazás, ahol a legszebb, legvadabb és legőszintébb retro emlékeket hívjuk életre.

 Történetek a tiszta szabadságról, a gyerekkori csibészségekről és egy olyan korszakról, amikor az élményeket még nem a képernyőkön keresztül, hanem a forró betonon, a medence mélyén és a barátok között éltük meg.

Ha te is nosztalgiával gondolsz vissza a kézzel faragott fapapucsok klopogására, a hűvös kabinsorok illatára és a felejthetetlen nyári délutánok hangulatára, akkor jó helyen jársz.

Tarts velem, és éljük át újra együtt a múlt legkedvesebb pillanatait! Ez volt a bácsalmási Nagystrand, ahol egy gyerekből pillanatok alatt vagány lett.

LEGENDAUTAM – 36. FEJEZET: MEDENCEPARTI VAGÁNYSÁGOK: 

ÍGY NYOMTUK A STRANDOT A BÁCSALMÁSON A NAGYSTRANDON!

 Valahol tíz és tizenhat éves korom között járhattam... Se nem gyerek, se nem felnőtt, de pont jó korban ahhoz, hogy a legnagyobb őrültségeket kövessem el!

Ha ti is emlékeztek még a nagystrandon történet vízalatti fogócskákra, a fejesugró korlátról bemutatott bombákra, a délutáni bandázásokra, az első igazi nagy csalódásokra és sikerekre, akkor tartsatok velem egy kis időutazásra!

Ez volt az az időszak, amikor a világ még sokkal nagyobbnak és színesebbnek tűnt. A térdem állandóan le volt horzsolva a biciklizéstől, a zsebemben mindig lapult néhány fillér vagy cigirágó, a fejemben pedig ezer meg ezer világmegváltó terv pörgött. 

Akkoriban kezdődött az én igazi „legendás utam”, amire most biztosan ti is rá fogtok ismerni magatokban.

A kiskapu és a nagykapu – a bácsalmási strand időtálló csodái. A szocialista strandépítészet igazi jelképei.

Minden a nagykapu melletti kiskapunál kezdődött. Ez a kapu volt a választóvonal a szürke hétköznapok és a tiszta, tömény nyári mennyország között. A kerítésen kívül maradt az iskola, a kötelező feladatok és a szülői szigor, odabent pedig várt a kaland.

Ezt a kaput nem lehet elfelejteni. Sem a kiskaput, sem a nagykaput — ezeket még felrobbantani se lehetett volna! A 60-as években készültek, amikor még tényleg anyagból építettek mindent. Vastag, masszív vascsövekből álltak, olyan falvastagsággal, amit ma már ritkán látni.

Gyerekként sokszor gondoltam: „Ez maga az aranybánya!

 Miért nem lopják el?” Aztán rájöttem.

Ez nem úgy működött, hogy „gyere, kapu, elviszem”. Ehhez nem egy ember kellett, hanem egy kisebb brigád. Ráadásul egy sima fűrészlap kevés lett volna hozzá — elpattant volna rajta, mint a gyufa.

Ezért is maradhatott ott évtizedeken át. A nagykapu még a 90-es években is úgy állt, mint egy szocialista erőd: masszív, elmozdíthatatlan és időtálló. Összeláncolva, lelakatolva — persze a jól ismert, békebeli Tuto lakat virított rajta, amin egyedül csak az idő múlása látszott.

 Úgy állt ott büszkén, mint a nagyparkban a szovjet hősi emlékmű.

Aki bácsalmási, pontosan tudja, miről beszélek!

A bácsalmási strand kapuja nem csak egy bejárat volt. Ez volt a gyerekkorunk első csomópont, ahol átléptünk a hétköznapokból a nyárba. Ahol a papírjegy volt a belépő a szabadságba. Ahol a kapu mögött kezdődött a vagányság, a csibészség, a klóros nevetés, és minden, ami a Legendautam része lett.

Minden a nagykapu melletti kiskapunál kezdődött.

 Ez a kiskapu volt a választóvonal a szürke hétköznapok és a tiszta, tömény nyári mennyország között. A kerítésen kívül maradt az iskola, a kötelező feladatok és a szülői szigor, odabent pedig várt a kaland.

A kiskapu mellett állt a jegypénztár: egy apró, ablakos fülke, ahol egy néni tépte a belépőket. Kicsengettük a pénzt – A belépő valahol 2 és 5 forint között mozgott. Ez az aprópénz volt a belépőnk a korlátlan boldogságba.

Amint átléptük a kaput, és a kezünkbe kaptuk a vékony papírjegyet, feltárult előttünk a szocialista strandépítészet és létesítmény abszolút csúcsa. Nem voltak pálmafák, sem dizájnos napozóágyak. Egyenes, nyílegyenes betonjárda vezetett előre a medencék felé. Ha végignéztél ezen a járdán, pontosan szemben veled magasodott a strand mindenes főépülete, egy masszív téglaépítmény.

Ez az épület a strand agyaként működött. Volt itt egy büfé, egy hatalmas központi öltöző és egy rejtélyes kazánház. Sőt, még egy különálló kádfürdő is helyet kapott benne! Hogy pontosan hogy nézett ki belülről, azt magam sem tudom, mert csak a falra szerelt, tipikus fehér zománctábláról olvastam a létezéséről.

Vele szemben pedig ott sorakoztak az igazi strandi WC klasszikusok. Nem mai porceláncsészék voltak ezek, hanem téglából és betonból épített, masszív padkák, amelyekre rá lehetett ülni, a közepükön egy-egy lyukkal. Mi, gyerekek egymás között csak úgy hívtuk ezt a rendszert: a „potyogtatós”. Talán tíz is volt belőlük egymás mellett.

Hogy a lányok oldala belülről hogyan nézett ki, azt passzolom — arról gyerekként nem volt tudomásom!

A fal pedig a korszak tipikus strand WC megoldása volt: az oldalát fekete olajfestékkel kenték le, és oda kellett pisilni, mint egy piszoárba.

A fapapucsos túlélőtúra az izzó betonon

A pénztártól induló betonjárda ugyanis a júliusi, délutáni napon nem egyszerűen meleg volt: úgy izzott, mint a csepeli vasművek kohója. Mezítláb rálépni felért volna egy önkéntes tűzjárással, esélyed sem volt megmaradni rajta egy másodpercnél tovább. Szerencsére a lábamon volt a korabeli nyarak csodafegyvere és legfőbb divatja: a fapapucs.

Figyelem! Itt véletlenül sem a zárt, holland típusú klumpára kell gondolni! Dehogy. Ez az a klasszikus, nyitott fazonú fatalpú papucs volt, széles bőrpánttal a tetején, amit egy fémcsat tartott össze. Ha behunyom a szemem, még most is olyan tisztán hallom a hangját, mintha ma délután történne. Ahogy szedtem a lábam a medence felé az izzó betonon, az egész strand ettől a ritmikus zajtól volt hangos: klop-klop, klop-klop, klop-klop.

Emlékeztek még a bácsalmási piac ikonikus alakjára? Ezt a papucsot még anyu vette nekem az öreg Sebők mestertől, akit mindenki csak úgy hívott: a Papucsos. Kész főnyeremény volt egy ilyen darab, hiszen az öreg még teljesen kézzel faragta a talpakat! 

Ez a lábbeli azonban átok és áldás volt egyben. Hordozott magában egy hatalmas, állandó veszélyt: a bokatörést vagy a komoly bokaficamot. A fatalp ugyanis teljesen merev volt, egyáltalán nem követte a lábfej mozdulatait. Ha egy kicsit is rosszul léptél, vagy egy egyenetlenségre tévedtél a betonon, a lábad azonnal, kíméletlenül lefordult a kemény fáról. Minden egyes lépésnél ott lebegett a sérülés veszélye, de mi ezzel nem törődtünk. Szedtük a lábunkat, mert hajtott a vágy a víz felé. 

Éppen ezért, amint túljutottunk a jegyellenőrzésen és elértük az első biztonságos zónát, jött a jól ismert, villámgyors rituálé.

 A fapapucsokat egyszerűen, egyetlen elegáns mozdulattal lerúgtuk a lábunkról. Innentől kezdve a papucs átkerült a kézbe, és úgy cipeltük tovább. A törölközőt a nyakunkba dobtuk, a pólót szintén... bár a mai napig nem értem, egyáltalán minek is hoztunk magunkkal pólót a strandra? Gyerekként egy szál fürdőgatyában éltük le a júliust és az augusztust.

Magda néni zöld birodalma és a csúszós valóság

A következő állomás a főépületben található öltöző volt, egy igazán érdekes, jellegzetes helyiség. Az ember először egy tágas előszobába lépett be, és innen nyílt maga az öltöző tér, balra pedig a ruhatár. Ebben a birodalomban a félkezű Magda néni uralkodott abszolút tekintélyével. Ő volt a kabinos, a rend őre, a ruhák legfőbb őrzője. Beljebb lépve feltárult a zöld színűre mázolt fakabinok világa. Máig sem tudom pontosan, hogy a ruha leadása és a vállfás-kosaras rendszer teljesen ingyenes volt-e, vagy fizetni kellett érte néhány fillért, mert gyerekfejjel az ilyen pénzügyi részletek teljesen elkoptak. 

Ami viszont kitörölhetetlenül megmaradt az emlékezetemben, az az öltöző padlója és a levegője. Az egész terem hihetetlenül, jólesően hideg volt. Amikor az ember a kinti hőségből és a forró beton után belépett ide, szinte fellélegzett. A padlót tipikus hetvenes évekbeli, szürke járólapokkal burkolták le. De ez a kellemes hűvösség tartogatott egy hatalmas csapdát is: életveszélyesen csúszott a ráhordott víztől! 

Gondoljatok bele: modern, érdesített felületű, biztonságos csúszásgátló kőburkolat? Na, az a hetvenes években Bácsalmáson még tiszta sci-fi és elérhetetlen mese volt. Senki nem figyelt a biztonsági előírásokra, és az igazat megvallva, senki sem vigyázott ránk. Ha elcsúsztál a vizes, szürke kövön, és akkorát estél, mint egy zsák krumpli, hát így jártál. Felkeltél, leporoltad magad, maximum sírtál egy kicsit, ha nagyon vérzett a térded, de mentél tovább.

Egy gyereket egyébként sem érdekelt a ruhafogas vagy a biztonságos közlekedés. Mi kellett nekünk a tökéletes strandoláshoz? Összesen két dolog: egy fecske fürdőgatya és egy törölköző.

 De ha a törölköző otthon maradt a nagy sietségben, az sem jelentett tragédiát. Jó volt helyette a pamutpóló is, amivel az ember hellyel-közzel szárazra törölte magát, vagy a legegyszerűbb megoldásként testvériesen elfeleztük a törölközőt a legjobb haverral, és a probléma meg is volt.

A combvastagságú cső és a jéghideg víz alatti fogócska

Mielőtt az ember berohanhatott volna a nagy medencébe, elvileg át kellett esnie a zuhanyzáson. A medencék mellett ott sorakoztak a nyitott zuhanyok, talán három vagy négy darab egyetlen sorba rendezve. Ezek olyan praktikus kialakításúak voltak, hogy a középső csővezeték mindkét oldalára szereltek rózsákat, így egyszerre akár nyolc ember is állhatott alájuk. Ha jól emlékszem, a sekély medence oldalán volt még két különálló, egyszemélyes zuhanyzó is, amik egy fokkal diszkrétebb tisztálkodást tettek lehetővé. 

Hogy mi, gyerekek lezuhanyoztunk-e rendesen, hideg vízzel, szappannal, mielőtt bementünk a nagyközönség közé? Hát, őszintén szólva vagy igen, vagy nem – és ez utóbbi volt a gyakoribb eset. Inkább egyből, lendületből vettünk egy hatalmas futást, és bombaként, hatalmas fröccsenéssel beleugráltunk a medencébe!

A strandolásnak megvolt a maga szigorú menetrendje és a legfőbb csomópontjai. A legnagyobb és legizgalmasabb buli mindig ott zajlott, ahol a friss vizet engedték be. A sekély oldal legvégén, a falból merőlegesen állt ki egy hatalmas, jó vastag vascső – pont olyan vastag volt az átmérője, mint egy felnőtt férfi combja. Amikor eljött az idő, és elkezdték utántölteni vagy frissíteni a medencét, ezen a csövön keresztül dőlt be a friss, tiszta, de szó szerint jéghideg, mélyfúrású talajvíz. 

A medencének azon a negyedén, a cső közvetlen közelében olyan fagyos volt a víz, hogy az ember lábujjai harminc másodperc után teljesen elzsibbadtak. De minket, bácsalmási gyerekeket ez sem tarthatott vissza! Pontosan ezzel a zubogó, fehérlő csővel szemben játszottuk a nyár legnagyobb és legizgalmasabb meccseit: a víz alatti fogócskát. Ott, a hömpölygő, fagyos és kíméletlenül klóros áramlatban, ahol a zubogástól és a buborékoktól szinte alig láttunk valamit a víz alatt, ott zajlott az igazi élet. Egymás lábát kaptuk el, lebuktunk egészen a fenékig, és miközben a tüdőnk majd' szétrepedt a levegőhiánytól, úgy éreztük, hogy a miénk a világ legszebb és legnagyobb élménye. 

Nem kisgyerekek játéka: a homokozó és a felnőttek fejelő és lábtengók bajnoksága

De a bácsalmási strandélet messze nem csak a vízben és a medence hűvösében zajlott! Volt ott a füves terület szélén egy hatalmas, akkori szemmel nézve gigantikus, tippre olyan 5x5 méteres gyerek homokozó is. Csakhogy abban a homokozóban a kisgyerekek napközben alig-alig rúgtak labdába. Miért? Mert a felnőtt férfiak, a helyi vagányok és a melóból szabadult fiatalemberek teljesen kisajátították maguknak a terepet!

Ott bent, a forró homokban mentek a hatalmas, vérre menő fejelő meccsek és lábtengók. Komoly tétre játszottak: a vesztes csapat fizette a büfében a következő kör italát. Olyan hihetetlen hangulat uralkodott ott, olyan hatalmas ordítások, parázs viták, gólörömök és öblös nevetések tarkították a délutánt, hogy még a medence túlsó végében, a víz alatt úszva is tisztán hallottuk, mikor esett egy-egy hatalmas pont.

Mi, gyerekek pedig mint a kis tanyasi verebek, ott ültünk vagy álltunk a homokozó betonperemén, és tátott szájjal, csodálattal lestük a felnőtteket. Mert hát milyen a gyerek? Pontosan azt akarja csinálni, amit a nagyok! Nekünk ők voltak a példaképek, a strand igazi gladiátorai, akik a porban és a homokban vetődve fejelgették a nehéz bőrlabdát.

A strand császárai, a süllyesztett bor és a facsíkos székek rejtélye

Közben a homokozóban játszva, vagy a fűben száradva fél szemmel mindig a nagyfiúkat és a nagylányokat figyeltük, akik a büfé körül zsongtak. Onnan, a bádogpult mellől is folyamatosan áradt a tipikus hetvenes-nyolcvanas évekbeli strandmóka és a hangos, felhőtlen nevetés. 

Mai fejjel, felnőttként visszagondolva arra az időszakra, döbbenetes látni, milyen hihetetlenül gondtalanok és boldogok voltak azok a fiatalok. Nem volt náluk okostelefon, nem volt internet, sem semmilyen modern kütyü, mégis fültől fülig ért a szájuk.

 Egyszerűen beszélgettek, ugratták egymást, viccelődtek, és élvezték a napsütést. Mi, kisgyerekek pedig tisztelettel felnéztünk a nagyfiúkra. Nekünk ők voltak a strand abszolút császárai, akik a 70-es évek végén és a 80-as évek elején uralták a partot. Olyan helyi legendákra emlékszem itt, mint a Beskó, a Vizin és a Páncsity fiútestvérek – ők voltak a királyok, akiknek már járt a jéghideg sör vagy a nagyfröccs.

A büfé maga a főépületben kapott helyet, és hozta a tipikus, egyszerű hatvanas-hetvenes évekbeli hangulatot. Semmi csillogás, csak a tiszta funkció. A kormozott pultból kiállt a szódásfej, vagy ott figyelt mellette a klasszikus szódásballon. A pultba be volt süllyesztve két üreg: a csapos ebből merítette ki a bort a fröccshöz. Persze kétféle volt, a piros és a fehér. Bár, ahogy a strandi legenda tartotta: „fehérbor nincs, az csak fehér víz!” A csapos mögötti polcokon egyszerűen sorakoztak a dolgok. 

A büfében mindössze 3-4 fémvázas, összecsukható asztal állt, és a korszak elmaradhatatlan kellékei: a facsíkos, léces székek. Biztosan emlékeztek még rájuk! Azok a piros, kék vagy zöldre festett, vékony falécekből összeállított ülőalkalmatosságok voltak ezek, amik egy egészen sajátos fizikai jelenséget produkáltak. Ha a vizes fürdőruhában vagy simán meztelen háttal ráültél, majd tíz-tizenöt perc beszélgetés után felkeltél, a rácsos, csíkos minta teljesen, milliméter pontosan beleégett a bőrödbe. Ott virítottak a piros, mély csíkok mindenki combján, hátán és fenekén! Aki róluk felkelt, nem tudta letagadni, hogy a büfében ült, és épp egy kisfröccsöt vagy szalon sör  küldött le a gégéjén. 

A dörzsöltebb, tapasztaltabb nagylányok persze már pontosan ismerték a járást, és nem hagyták magukat megjelölni a szocialista bútoripar által. ők soha nem ültek rá közvetlenül a fára: először mindig gondosan leterítették a nagyméretű, színes törölközőjüket a székre, kisimították a ráncokat, és csak utána ültek le nagy eleganciával.

A pult mellett zúgott a hűtőláda is, benne a korszak legfőbb luxusával, a finom, igazi krémes ízű LEO jégkrémmel. Az a fapálcikás, kívül ropogós csokimázas csoda! Ha összefogtunk, feldúltuk a zsebeinket, hogy kinek maradt még néhány fillérje – mert bizony, akkor még fillérekkel fizettünk –, vettünk egy zacskó ropit, és testvériesen elosztottuk egymás között. Aztán, amikor a nagyfiúk végre kiitták a sörüket vagy a maflás fröccs, letették a poharat az asztalra, és elindultak vissza a medence felé, mi már tudtuk a menetrendet. Tiszta a pálya! A homokozó vagy a büfé melletti legjobb helyek megint szabadok lettek. Mi pedig kihasználtuk a szabadság minden egyes másodpercét, mert tudtuk, hogy ezek a nyári napok örökké tartanak – vagy legalábbis akkor, gyerekfejjel, nagyon úgy tűnt. 

Mi teszi a retrót igazán felejthetetlenné?

Ha ma visszagondolunk ezekre az időkre, rájövünk, hogy a bácsalmási strand nem a luxustól volt jó, hanem az emberi kapcsolatoktól és az egyszerűségtől. Nem volt szükségünk szökőkutakra vagy mesterséges hullámokra. Elég volt egy vastag cső, amiből ömlött a jéghideg víz, egy fapapucs, ami ütemesen klopogott a forró betonon, és a barátok, akikkel meg lehetett osztani egy zacskó ropit a vizes fűben ülve.

A Kádár-korszak Bácsalmása egy különleges világ volt, ahol a szürke hétköznapokat a nyári strandélmények színezték ki klórosra és felejthetetlenre. Az emlékek pedig itt élnek bennünk, tisztán, mintha csak tegnap rúgtuk volna le a fapapucsot a bejáratnál.

Medenceparti Vagányságok: Így Nyomtuk a Strandot a Bácsalmáson a Nagystrandon!

Popsi a forró betonra, jöhet a jéghideg szódavíz, és indul a nyári pörgés! Felejtsük el a mai divatos, puha napozóágyakat meg a szúrós dizájn-kavicsokat: a mi időnkben a sima, tűzforró strandjárda volt a luxus, a törölközőt is közvetlenül a betonra dobtuk le. Ott indult az igazi élet!

A sekély medence végén pedig ott magasodott a jellegzetes, ülő hölgyet ábrázoló szobor. Annak a környékére inkább a kisgyerekesek pakolták le a szatyrokat, a szendvicseket meg a mackófelsőket. Mi viszont, amint meguntuk a forró betonon a napozást, már ugrottunk is a vízbe, mert jöhetett a strandolás királykategóriája: a legendás víz alatti fogócska!

„Mi a pálya?” – „5-ös vagy 6-os és rács!”

A medence nem csak víz volt, hanem egy kőkemény szabályokkal teli versenypálya. Megvolt minden pontnak a maga titkos neve a lépcsőktől a beömlőkig. Ha elkiáltottad magad: „Mi a pálya?”, már jött is a válasz a haveroktól: „Ötös vagy hatos és rács!” Ez jelentette a játékteret. Ha valaki levegővétel közben kicsúszott a zónából, nem volt mese: „Kimentél a pályáról, te vagy a fogó!”

Aztán jött a fejes a mélyvízbe, és hirtelen megelevenedett a víz alatti világ. Megszűnt a külvilág zaja, csak az a semmivel össze nem téveszthető, tompa, suhanó-buborékos „klutty-klutty” hang hallatszott, ahogy fojtott lélegzettel, a buborékokat kergetve menekültél a fogó elől.

És akkor jött a Bomba — a bácsalmási strand egyik legnagyobb mutatványa.

Így csináltuk:

felhúztad a térded a mellkasodhoz,

a két kezedet összefogtad, mint egy

kis csomagot,

így ugrottál be a vízbe: 

  A fullextra bomba.

Amint a tested beleért a vízbe, széttártad a karod, és a víz úgy csapódott szét körülötted, mintha egy atombomba tölcsére robbanna fel a medencében. Aki a parton volt, azt garantáltan elérte a fröccsenés.

A parton fekvő haverok vagy lányok  persze egy percig sem lehettek biztonságban, menetrendszerűen érkezett a szívatás!

 Víz alatt odasurrantál a medence falához, majd egy hirtelen mozdulattal, nyitott tenyérrel rácsaptál a vízfelszínre. Bumm! A víz hatalmas tölcsérként csapott fel a járdára, telibe kapva a gyanútlanul napozókat, akik azonnal felpattantak a jéghideg zuhanytól.

A szárazon bámészkodók is gyorsan a vízben találhatták magukat. Elég volt egy óvatlan pillanat a medence szélén vagy a dobogókőn, és már löktek is be! 

De a legdurvább a háromemberes „hinta-palinta” volt: két haver elkapta a kezed-lábad, jött a duma: „Egy... kettő... HÁROM!”, és már repültél is hatalmas ívben a mélyvízbe, egyenesen a korlát mellett a habok közé.

Csuka, bicska, és a legendás hasas – így ugrottunk mi a Nagystrandon

Ott volt a klasszikus csuka fejes, amikor egyenes testtel vágtad a vizet, és mindenki látta, hogy komolyan veszed a mutatványt.

Aztán jött a fullos verzió, a bicska. Ez volt az igazi vagány ugrás: a levegőben úgy hajoltál meg derékból, mint egy összecsukódó zsebkés. A tested fele szinte megállt a levegőben, és ha jól sikerült, olyan ívet húztál, hogy a parton állók csak annyit mondtak: „Na, ez szép volt!”

Persze nem mindenkinek jött össze a tökéletes mozdulat. Akadtak, akik elvétették a hajlítást, nem tartották elől a kezüket, és a nagy ugrás végén kíméletlenül pofával érkeztek a vízbe. A parton ülő haverok ilyenkor azonnal robbantak a röhögéstől:

„Nézd már át ezt, mekkora hasas volt!”

Ez volt a bácsalmási strand igazi szépsége: minden ugrás egy történet, minden hibából legenda lett, és minden nevetés visszhangzott a medence faláról.

Korlátfejesek és a kötelező kút-parti

A fém medencekorlátok valóságos akrobata-mutatványok színhelyei voltak. Nyomtuk a nekifutásos korlátfejest, amikor a betonról sprintelve ugrottunk át a cső felett egyenesen a vízbe, vagy a helyből lendülőst, amikor a korlátot megmarkolva, egyetlen izmos rántással vetődtünk át a túloldalra. Aki pedig a lépcsőn szembe jött, azt garantáltan lefröcsköltük.

Amikor kijöttünk a medencéből, jöhetett a kötelező program: a medence közepén álló, ikonikus nyomógombos ivókút! De hát ki ivott abból rendesen? Amíg az egyikünk nyomta a nagy fémgombot, a másik befogta a fúvóka kis lyukát, hogy a vízsugár oldalra spricceljen, telibe találva a járdán gyanútlanul sétáló járókelőket.

Ezeket a nyarakat, a nevetéseket és a medenceparti csibészségeket egyszerűen képtelenség elfelejteni! 

Mert a múlt nem múlt el, és nem is kell! 

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu