Emlékeztek még a pénteki „fagyhalálra”, amikor a 17 fokos friss víztől mindenkinek lila volt a szája? Vagy a félkezű Magda nénire a ruhatárban?
Amikor még nem a TikTokot pörgettük a parton, hanem 10-20 fillérekből dobtuk össze a fűben egy negyed kenyér és egy gyufásdoboznyi kis dzsem árát... Mi volt az osztozkodás törvénye, és hogyan lettünk estére mindannyian „háborús sérültek” szétázott bőrrel és vörös szemekkel?
Egy korszak, ahol szegényebbek voltunk, de gyerekként mégis sokkal gazdagabbak. ❤️
LEGENDAUTAM – 35. FEJEZET: BÁCSALMÁSI STRANDÉLET – A PÉNTEKI „FAGYHALÁL” ÉS A LILA SZÁJ.
Bácsalmási strandélet a hetvenes években: A pénteki „fagyhalál”, a lila száj és a negyed kenyér
Ha ma megkérdezel egy tizenévest, hogy milyen a tökéletes nyári nap a strandon, valószínűleg valami olyasmit fog dadogni, hogy: „Hát, legyen bivalyerős 5G, hogy a TikTok-ot gyorsan lehessen görgetni, a csúszda menjen százzal, a pálmafás medence szélén lehessen szelfizni, a büfében meg adjanak jéghideg kézműves limonádét papírszívószállal.”
Mi, akik a hetvenes években voltunk gyerekek Bácsalmáson, ilyenkor csak halványan elmosolyodunk, megvakarjuk a félévszázados emlékektől megkérgesedett sarkunkat, és azt gondoljuk:
Édes fiam, te még nem láttál igazi strandot. Te még nem éltél igazán úgy, mint a bácsalmási fiúk a strandon!
Nálunk a strand kapuja délben, pontosan 12 órakor nyílt ki, és este hétkor zárt be. Délelőtt nem volt dologtalan ténfergés! A szülők kint dolgoztak a földeken, a TSZ-ben, a helyi üzemekben, a gyerekeknek meg otthon kellett segíteniük: etetni az állatokat, kapálni a kiskertet, elszaladni a boltba. De ahogy a nap elérte az ég tetejét, megindult a népvándorlás a mai Szent János utca – akkori nevén Lenin utca – felől a strand felé.
Akkoriban a szombat is kőkemény tanítási nap volt, a hetvenes évek káderkorszaka nem ismert tréfát. Fél tizenkettőkor csöngettek ki az utolsó óráról. Nem volt duma az iskola előtt, nekünk csak egyetlen feladatunk maradt: a futás haza! Ahogy beértem a kapun, már menet közben elkezdtem vetkőzni. Póló lerángat, nadrág egyik szára ki, másikból kiugrik... Talán fél perc sem kellett, és már készen álltam. Fürdőgatya felvéve, fapapucs a lábon, törölköző a vállon. Póló? Ugyan minek! Ha nem találtam rendes papírt, gyorsan letéptem az újság szélét, és csak annyit firkáltam rá: „Strandon vagyok”. Otthagytam a konyhaasztalon, és már pattantam is a biciklire, hogy tekerjek ezerrel a strand felé, hogy beálljak a sorba.
Május elseje a nagystrand nyitásával nekem dupla ünnep volt, olyankor egész nap kint voltunk. Bár a hivatalos zárás hétkor volt, ha jó volt a társaság, mi még nyolckor is a medencében voltunk. Minden azon múlt, ki volt ott. Emlékeztek még a félkezű Magda nénire? Ő volt a strand mindenese! Ott volt a ruhatárban, ő vette át a ruhákat, körbejárt a medencéknél, és talán a pénztárban is ő ült. Vele lehetett alkudni! Amíg nem figyelt, a medence egyik oldalán felmásztunk, a másik végén meg a korlát tetejéről ugráltunk fejest a vízbe.
A kapu előtt már háromnegyed tizenkettőkor ott álltunk a tűző napon. Csak néztünk tágra nyílt gyerekszemmel: Úristen, honnan jön ennyi nép? Jöttek biciklivel, gyalog, a szomszéd falvakból érkező tömött buszokról és vonatokról özönlöttek az emberek, mintha ingyen osztanák a boldogságot. Pont olyan volt a hangulat, mint manapság a hatalmas, modern élményfürdőknél. Ráadásul a tömegközlekedésen nem volt hely a pakolásra, így a legtöbben már készen hozták a strandfelszerelést: a hónalj alatt ott figyeltek a hatalmas, előre felfújt gumimatracok, a kisebb gyerekek meg már a buszról úgy szálltak le, hogy a derekukra volt húzva az úszógumi, és két kézzel fogták menet közben. A belépő valahol 2 és 5 forint között mozgott. Ha volt nálad egy ötös, ami ritkán volt, már nagylegény voltál, zsebben volt a biztos délutáni szórakozás.
A szigorú menetrend
Nálunk a strandüzem egy kőkemény heti „munkanap-menetrend” szerint működött, amihez másodpercre pontosan igazodtunk:
Szerda (A kincskeresés napja): Este leengedték a vizet. Mi pedig ott görnyedtünk a medence üres alján, és kincsek után böngésztünk a lefolyó körül. Lehetett találni pár elhagyott fillért, néha egy-egy elszakadt nyakláncot. Igazi aranybánya volt.
Csütörtök (A nagy csalódás): Szünnap. A strand zárva volt, takarítottak. Gyerekfejjel egyszerűen képtelenek voltunk felfogni: mégis minek van szünnap?! És miért pont most, csütörtökön?! Reggel boldogan felkeltünk, ragyogott a júliusi nap, indultunk volna fejest ugrani, erre jött a rideg valóság. Ott álltunk tehetetlenül, és dühöngtünk a felnőttek logikáján, akik egy egész napra elvették tőlünk a világ legjobb helyét.
Péntek (A fagyhalál): Ekkor engedték fel a medencét a friss, tiszta rétegvízzel, egyenesen a föld alól vagy a helyi vízműből. Bámulatosan tiszta volt, de cserbe brutálisan hideg, gyakran alig 16-18 fokos! Egy mai gyereket ha beletennél egy ilyen 17 fokos vízbe, szerintem azonnal hívná a gyermekvédelmet és a mentőket.
De minket, hetvenes évekbeli bácsalmási vadócokat ez érdekelte a legkevésbé. Gyerekek voltunk, bennünk égett a nyári tűz, a jelszó egyszerű volt: csak víz legyen, a többi nem számít! Beugrottunk a pénteki friss vízbe, és a következő pillanatban elakadt a lélegzetünk. A szánk egy percen belül lila lett, a fogaink úgy vacogtak, a bőrünkön meg akkora libabőrök nőttek, mint a tengeri kavics.
De ki akart kijönni? Senki! Ha a medenceőr vagy a szülők ránk szóltak, hogy
- „Gyere ki fiam, mert megfagysz!”, kékülő szájjal, remegve csak ennyit válaszoltunk:
- „N-n-nem f-f-fázom én, anyu, j-j-jó a víz!” Úgy kellett bennünket szó szerint kizavarni vagy kikönyörögni a medencéből. Inkább vállaltuk a fagyhalált, mint hogy kimaradjunk a jóból.
Szombat (Alakul a víz): A júliusi nap megtette a hatását, a víz már kicsit melegedett, és kezdett jótékonyan opálosodni, koszolódni. Ennek mi örültünk a legjobban! Ha kristálytiszta volt a víz, könnyű volt meglátni, merre úszik el a másik. Szombaton viszont már el lehetett tűnni a víz alatt, így indult az igazi víz alatti fogócska, miközben a fenékről elrugaszkodva hajtottuk egymást.
Vasárnap (A Full Extra): A vízhőfok felmelegedett kellemes 24-26 fokosra, a minőség pont kellően zavaros, a fogócskázás mesteri. A víz mindent eltakart, senki nem látta, hol bukkanunk fel. Cserébe ekkorra már ténkelenül sokan lettünk a medencében.
Hétfő: Hát, a hétfő az hétfő volt, csorgott lefelé a hétvégi lendület.
Kedd: A víz már mindent látott és mindent megélt. Megérett rá, hogy szerdán újra leengedjék.
A fapapucs persze szombatra és vasárnapra már rég lekerült, mert a strandon mezítláb volt a legjobb. Amikor délután elindultunk a boltba, a betonjárda olyan forró volt, hogy nem lehetett megmaradni rajta. Eltanultuk a felnőttektől a trükköt: lementünk a mellette lévő földre. A járda mellett szerencsére csapok voltak, ott lemostuk, lehűtöttük a lábunkat, majd rohantunk vissza a betonra. Élveztük a vizes lábnyomainkat, és azonnal elindult a verseny, hogy a lenyomat alapján kinek van lúdtalpa.
A negyed kenyér és a mikroszkopikus dzsem legendája
Célpontunk a tipikus, kis állami ÁFÉSZ élelmiszerbolt volt. Ez a bolt pontosan a stranddal szemben állt, a mai Szent János – akkori nevén Lenin – utcán. Sokan emlékezhetnek rá, hiszen később a Bambino Cukrászda működött a helyén, a 80–90-es években egy rövid ideig műszaki boltként is üzemelt, most pedig egy Azúr drogéria van ott.
Na de mi történt akkor, ha a Leo jégkrémre már nem telt, mert a zsebünkben már csak a legkisebb pénzek, a 10 filléresek és a 20 filléresek csörögtek? Bizony, a fillér akkor még létező, valódi fizetőeszköz volt! Ha három-öt barát összeállt, és mindenki kiforgatta a vizes zsebét, összeöntöttük a fűre a filléreket, és elkezdtük számolni. Ha összejött egy-két forint, már nyert ügyünk volt!
Mezítláb, vizes gatyában, a naptól felforrósodott aszfalton ugrálva szaladtunk át a boltba. Most is magam előtt látom, és szinte a bőrömön érzem azt a pillanatot, amikor bementünk. A boltban az a tipikus, ’60-as évekbeli retró szürke kő volt a padlón. Olyan jéghideg volt a forró aszfalt után, hogy alig vártuk, mikor érünk újra ki a meleg napra.
Büszkén odatoltuk a pultra a marék fillért. A néni a pult mögött már jól ismert bennünket.
– Mit kértek, srácok? – kérdezte mosolyogva.
Mi meg rávágtuk:
– Kérünk egy negyed kenyeret meg egy kis dzsemet!
A negyed kenyér akkoriban még nem a mai felfújt, másnapra morzsálódó valami volt. Az igazi, sűrű, kemencés, ropogós héjú bácsalmási kenyér volt, aminek olyan illata volt, hogy a vak is látta. A „kis dzsem” pedig… na, az a hetvenes évek csodája! Egy pici, téglalap alakú műanyag tégelyben árulták, a tetején egy vékony, színes alufóliával, amit le kellett húzni. Komolyan mondom, az a lekváros tégely alig volt nagyobb egy gyufásdoboznál, talán még annál is kisebb volt egy kicsivel. Sárgabarack vagy vegyesgyümölcs ízű, sűrű, édes tömb volt benne.
Miután megkaptuk a zsákmányt, visszaszaladtunk a strand területére, kerestünk egy kellemes, árnyékos foltot a fűben, leültünk, és összebújtunk. Nem volt asztal, nem volt szék, nem volt tányér, nem volt kés...
Kézzel törtük, szétosztottuk azt a friss negyed kenyeret annyi felé, ahányan voltunk. Aztán középre tettük azt a mikroszkopikus méretű kis dzsemet.
És ekkor életbe lépett a grund és a strand legszentebb, íratlan törvénye: az osztozkodás törvénye.
Körbeadtuk a pici dzsemet. Mindenki pontosan tudta, mennyit szabad kivennie belőle a kenyérdarabjával, hogy a sor végén állónak is pontosan ugyanannyi jusson. Patikamérlegen mérte a szemünk a mozdulatokat. Nem volt irigység, nem volt vita, nem volt veszekedés. Senki sem akarta a másikat megrövidíteni. Maximum egy-egy ilyen félhangos megjegyzés hangzott el, abszolút barátsággal:
– Hé, most kicsit többet szedtél ki, legközelebb a Jóska kétszer meríthet!
És a dolog működött. Az a pici, gyufásdoboznyi lekvár és a negyed kenyér elég volt három-négy-öt éhes, szétázott gyereknek.
A mai napig csodálkozom ezen, ha visszagondolok. Hogyan volt elég? Milyen fizika vagy matematika magyarázza ezt meg?
Sehogyan. Egyszerűen az volt a titka, hogy a barátság és az együttlét eltelített bennünket. Az a vizes füvön elköltött lekváros kenyér olyan ízű volt, mint a legfinomabb ünnepi kalács. Attól a pici dzsemtől nemhogy nem maradtunk
éhesek, de akkora energiát kaptunk, hogy utána még három órán át tudtuk hajtani egymást a mélyvízben. Nem kellett full extra. Az volt a lényeg, hogy ott voltunk, és megosztottuk egymással azt a keveset, amink volt.
Sehogyan. Egyszerűen az volt a titka, hogy a barátság és az együttlét eltelített bennünket. Az a vizes füvön elköltött lekváros kenyér olyan ízű volt, mint a legfinomabb ünnepi kalács. Attól a pici dzsemtől nemhogy nem maradtunk
éhesek, de akkora energiát kaptunk, hogy utána még három órán át tudtuk hajtani egymást a mélyvízben. Nem kellett full extra. Az volt a lényeg, hogy ott voltunk, és megosztottuk egymással azt a keveset, amink volt.
Ez volt az igazi, kőkemény 70-es évekbeli bácsalmási strandélmény! Egy tökéletes nyári nap nálunk menetrendszerűen így végződött: lila száj, szétázott bőr és csípős, vörös szemek.
Háborús sérülések a szabadság oltárán – Lila száj, véres lábujj, vörös szem.
Ha egy mai gyereket meglátna a szülője a strandolás végén úgy, ahogy mi kinéztünk este hétkor, valószínűleg azonnal hívná a mentőket. Mert a hetvenes évekbeli bácsalmási strandolás befejező akkordja leginkább egy kisebb harctéri sérülttáborra hasonlított. De minket ez érdekelt a legkevésbé? Dehogy! Büszkén viseltük a nyomokat, mert ezek voltak a tökéletes nap bizonyítékai.
Kezdjük a lábujjakkal.
A nagymedence alja és oldala nem sima, csúszós kerámiacsempével volt burkolva – híre-hamva sem volt még a modern csempének –, hanem rendes, masszív, festett vagy meszelt betonból készült. Amikor az ember lába a hat-hét órás folyamatos vízben tartózkodástól teljesen felázott, a bőr puhává vált, mint a vatta. Na most, képzeljétek el, hogy ezzel a felázott bőrrel folyamatosan a durva betonfelületről rugaszkodtok el, miközben a lábatokkal ellökitek magatokat, azon szaladtok, ha víz alatti fogócskát játszotok, és azon kúsztok a medence alján, ha bújócskáztok.
A nap végére a beton úgy működött, mint a dörzspapír: szó szerint lecsiszolta a nagylábujjunkról és a sarkunkról a bőrt. Nem egyszer fordult elő, hogy mire kijöttünk a vízből, a lábujjunk vége enyhén véres volt, szivárgott belőle a pirosság. Fájt? Persze, hogy csípett a víztől meg az aszfalttól! De kit érdekelt? Senkit! Ha fájt is, az ember nem akart hazamenni, mert a játék ezer lépéssel fontosabb volt mindennél. Mentünk vissza, mintha mi sem történt volna.
Aztán jött a vörös szem szindróma.
A víz alatti fogócska volt a strandok királya. Nemcsak a víz felett kergettük egymást, hanem lebuktunk a mélybe, és ott, a tiszta (vagy épp már zavarosabb) víz alatt próbáltuk elkapni a másikat. Ehhez persze folyamatosan nyitva kellett tartani a szemünket. Mivel a fertőtlenítéshez használt klórport és a meszet akkoriban nem modern számítógép adagolta, ráadásul a falakról a mész is oldódott egy kicsit, a víz a nap végére brutálisan kimarta a szemünket.
Úgy néztünk ki este hétkor, a záráskor, mint egy csapat vámpír, vagy mint akik egész délután megállás nélkül sírtak. Csípett, égetett minden pislogás, de ez nem a bánat, hanem a dicsőség és a dicső csaták jele volt: a legfőbb bizonyíték arra, hogy te ma nem a parton ücsörögtél, hanem igazi víz alatti harcos voltál.
És persze ne feledkezzünk meg a békatalpról sem! Ó, a békatalp! Az abban az időben nem egy egyszerű sporteszköz volt, hanem a társadalmi státusz és a strand luxusának abszolút csúcsa. Akinek igazi, kemény, kék, zöld vagy fekete gumiból készült békatalpa volt – amit talán a jugoszláv piacon vettek a szülei, vagy Pestről hozták a rokonok –, az volt a strand koronázatlan, „fullos” császára. Ha hozzá még egy olyan nagy, kerek, egybefüggő üveges, gumihevederes búvárszemüveg is társult, ami az egész arcát eltakarta, na, az a gyerek volt a medence abszolút ura. Körbeálltuk, csodáltuk, és a legnagyobb alázattal kértük el tőle:
– Te, figyelj már, nem adod oda egyetlen egy körre? Csak elúszok a mélyvízig meg vissza, hogy megnézzem a medence dörzsölős alját!
És ha odaadta, akkor abban a két percben te voltál Cousteau kapitány a bácsalmási betonmedencében.
Amikor este hét órakor megszólalt az úszómester szigorú sípszava – ami könyörtelenül jelezte, hogy a takarodó ideje elérkezett –, komótosan, fázva, remegve másztunk ki a vízből. A szánk lila, a szemünk vérben forog, a lábujjunkról kopik a bőr, a törölközőnk meg már ezer éve csurom vizes volt.
Amikor estére hazaértünk ebben az állapotban, a szüleink mit szóltak? Kaptunk egy kis ejnye-bejnyét? Dehogy! Legfeljebb csak mosolyogtak, lemosták a sebeket, és elővették a Neogranormont vagy a körömvirág krémet. Tudták, hogy jó helyen voltunk, tudták, hogy a strandon voltunk – és ez pontosan így volt jól.
Ezek a sebek és a vörös szemek nekünk nem a bajt, hanem a totális szabadságot jelentették. Baktattunk hazafelé a Szent János utcán a lemenő nap fényében, és miközben osztoztunk egymással azon a kevesen, amink volt, csak arra tudtunk gondolni: bárcsak holnap is szombat lenne!
Az a negyed kenyér a pici dzsemmel ott a medence mellett valószínűleg finomabb volt, mint a világ legdrágább étele. Mert abban a „szegényesebb”, egyszerűbb világban valahogy sokkal gazdagabbak voltunk emberségben, szeretetben és igazi, szabad gyerekkorban.
Ez is a legendautam, az én életem része ez is, és milyen átkozottul jó rá emlékezni!
A múlt velünk marad, és ez így van jól!
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése