A 90 es évek elejének poros, határmenti világába vezet ez a történet: tele furfanggal, veszéllyel, kocsmapult mögötti alkukkal és a gázolaj biznisz titkaival.
Tibor, Bundás, Márkó, és Egér próbálják túlélni a telephely körül gyűrűző bajt, miközben mindenki a maga módján küzd a Délszláv háború árnyékában. Ez nem legenda — ez az a valóság, ami akkoriban sokak életét formálta.
3. FEJEZET: A DÉLSZLÁV HÁBORÚ ALATT – A TELEPHELY TITKAI
Egy telephely, két dörzsölt melós és a legendás 123-as Mercedes története
A kilencvenes évek elején járunk. Az országban még friss a rendszerváltás szaga, a határon túl dübörög a délszláv háború, a benzinkutakon pedig aranyat ér az üzemanyag – pláne, ha az ember tudja, hogyan kell a piros gázolajból kénsavval és mészkővel tiszta, eladható gázolajat varázsolni. Ezen a fülledt, nehéz nyári délutánon a telephelyen állt a levegő. A nap kegyetlenül tűzött a hullámpala tetőkre, a sarokban néhány rozsdás vashordó ontotta magából az olajos, vegyszeres szagot, miközben a szivattyú halkan pörgött. Ebben a világban aranyat ért, ha az embernek volt egy jó kapcsolata odalent, Jugoszláviában. Márkó pont ilyen volt: a tudása és a déli kapcsolatai ebben az időben többet értek mindennél.
A csendet azonban nem a tücskök ciripelése törte meg, hanem egy távoli, de félreérthetetlen hang. Egy soros, öthengeres dízelmotor jellegzetes moraja közeledett az utca felől. Nem akármilyen gép volt ez: egy tekintélyt parancsoló, érett meggyvörös 123-as Mercedes-Benz, a korszak abszolút királya. Az autó, amely nem ismerte a kopást, és amelyet a fél ország irigyelt.
A Merci csikorgó gumikkal fordult be a telephely rozsdás vaskapuján. Még meg sem állt teljesen a kocsi, amikor a sofőroldali ajtó félig kirúgva csapódott ki, mintha valaki belülről robbantotta volna fel. Tibor lépett ki rajta — pontosabban kiszökkent, a lábán a korszak királya, a fehér fekete csíkos Adidas Superstar, amit akkoriban csak a szabadkai piacon lehetett kapni, ha szerencséd volt.
De most nem a cipő volt a lényeg. Tibor úgy állt ott, mint egy két lábon járó puskaporos hordó. Dúlt fúlt a méregtől, az arca vöröslött, a szemei szinte szikrákat szórtak. Aki ránézett, az tudta: itt most valami nagyon elpattant.
Úgy vágta be maga mögött a súlyos Mercedes-ajtót, hogy a fényes króm díszcsík egyszerűen lefordult a karosszériáról. Odabent, a hátsó kalaptartón büszkén feszítő, klasszikus műanyag bólogatós kutya – amely addig éveken át ütemesen bólintott minden kátyúnál – a hatalmas rázkódástól elvesztette az egyensúlyát, és tehetetlenül eldőlt az oldalsó üveg felé.
Tibor észre sem vette a kedvenc kabaláját. Megállt az udvar közepén, csípőre tette a kezét, és teli torokból, úgy, hogy a nyakán kidagadtak az erek, elkiáltotta magát:
– Bundás! Azonnal gyere elő, és keresd meg nekem az Egeret!
A telephely mélyén lévő fészerből, a hordók takarásából lassan előbukkant Bundás. A kezében egy barna üveges Szalon sört szorongatott, amit oda is nyújtott Márkónak. Márkó elvette, bár magában megjegyezte: neki a jugó Jelen Pivo az igazi. Bundás a másik kezével egy olajos rongyot gyűrt, miközben a homlokán feszülő kék fejpánt alól az ujjával törölte le az izzadságot. Komótosan lépkedett a 42-es, kék színű Dorkójában – abban a fajtában, ami még az általános iskolai 800 méteres futásokról maradt meg rá. Amolyan hamisítatlan falusi nyugalommal nézett rá a tajtékzó főnökére.
– De melyik egérre gondolsz, Tibi? – kérdezte teljesen komolyan, mintha csak az udvaron rohangáló rágcsálókról lenne szó. – Van itt belőlük elég a zsákok mögött.
Tibor fejében ekkor pattant el végleg a húr. A türelme a nullával volt egyenlő.
– Jaj, Bundás, ne legyél már ilyen sötét! Hát ugyan melyikre?! Az Első Egérre! A mi Egerünkre! – csattant fel, miközben a kezével dühösen az ég felé gesztikulált.
Márkó közben közbeszólt, félig Tibornak, félig Bundásnak címezve:
– „Megmondtam, hogy ha kénsavval dolgozol, húzd fel a gázálarcot! Fogadni mernék, hogy most sem volt rajtad, azért beszélsz ennyi hülyeséget.”
Recept kénsavval és rossz hírekkel
Nem kellett sokat várni. Pár perc múlva a műhely sötétjéből előkerült maga Egér is. Alacsony, inas, dörzsölt tekintetű ember volt, akinek a szeme sarkában mindig ott bujkált valami huncutság. Ő volt az, aki a jég hátán is megélt, aki mindenkit ismert a járásban, és akinek a fülébe minden pletyka eljutott, még mielőtt az egyáltalán megtörtént volna.
Bundás közben visszalépett a nagy DETK 5000-es szippantótartályhoz – ezt még Tibor nyerte kártyán az egyik TSZ-vezetőtől. Egyetlen mozdulattal bekapcsolta a szivattyút, ami azonnal nekilátott az alapanyagok megdolgozásának. A piros gázolaj lassan örvényleni kezdett a tartályban, ahogy a vegyszerek végezték a dolgukat. Bundás megállt egy pillanatra, és odaszólt a közeledő Tibornak:
– Tibi, ha már itt vagy… Kiszámoltuk Márkóval, és úgy jött ki a matek, hogy sürgősen kellene egy újabb hordó kénsav meg pár zsák mészkő. Nagyon fogytán van a készlet, a hétvégét már nem bírja ki a biznisz.
– Jól van, jól van… Majd hozatok a másik telephelyről – felelte Tibor idegesen, miközben folyamatosan a kapu felé pislogott, mintha attól tartana, hogy követik. Majd még gyorsan hozzátette: – De figyelj oda, múltkor is kimaradt a három fázisból az egyik, aztán egy kicsit savas maradt az anyag!
Bundás kezében megállt a sörnyitó, pont abban a pillanatban, amikor fel akarta pattintani az üveget. Tágra nyílt szemekkel nézett a főnökére.
– Másik telephelyről? – kérdezett vissza csodálkozva, mivel eddig szentül hitte, hogy ez az egyetlen bázisuk van a megyében. – Mióta van nekünk másik telephelyünk?
Pont ebben a pillanatban lépett oda hozzájuk Egér. Komótosan tisztogatta a körmét egy kis bicskával – amit még a tavalyi búcsúban kapott az egyik árustól, aki kakasnyalókát is árult –, de azonnal megérezte a levegőben a feszültséget. – Tibor körülnézett, intett a két emberének, hogy hajoljanak közelebb. Fojtott, rekedtes hangon, szinte suttogva kezdte el mondani a frankót:
– Fentről szóltak le nekem az okosok… Jövő hét szerdán nagyszabású razziát tart a VPOP és az APEH itt a környéken. És nem véletlenül jönnek. Valaki feldobott minket, fiúk!
Egér és Bundás egyszerre feszültek meg.
– Feljelentettek? Mivel? – kérdezte Egér, miközben a bicskája pengéje megállt a levegőben.
– Mindennel – legyintett Tibor elkeseredetten. – Azt írták a névtelen levélben, hogy túl nagy zajt csapunk éjszaka, valami furcsa, maró szag ömlik ki a műhelyből, és túl sok idegen autó járkál ki-be a telephelyen az éjszaka közepén. Feltűnt a dolog a környékbelieknek.
Tibor ekkor egyenesen Egér szemébe nézett. Tudta, hogy ebben a helyzetben csak az ő dörzsöltsége segíthet.
– Te úgyis sokfelé jártál már a világban, Egér. Ismered a járást, mint a tenyeredet. Ki kell találnod nekünk egy csendes, eldugott új helyet. Olyat, ahol nincs szomszéd, nincs kíváncsi szem, és senkinek fel sem tűnik, mit csinálunk a hordókkal.
Egér lassan végigmérte Tibort. Megvakarta a feje búbját, köpött egyet a porba, majd egy féloldalas, fanyar mosollyal az arcán csak ennyit mondott:
– Szóval szar van a palacsintában, főnök?
A TSZ-fizetésnap és a csikos piaci szatyor
– Éreztem én ezt a csontjaimban – folytatta Egér, miközben kattanással összecsukta a bicskáját. – Túl jól szaladt a szekér az utóbbi időben, pörgött az üzlet, dőlt a lé. Ezt a magyar ember meg mindig megirigyli. Tudjátok, hogy megy ez: ha az én kutyám megdöglött, dögöljön meg a tied is. Ha neked kicsit is jobban megy, mint a szomszédnak, az már bűn. Valaki beleköpött a levesünkbe, ez nem vitás.
Látszott Egeren, hogy a kis szürke agysejtjei ezerrel kezdtek pörögni. A szemei ide-oda ugráltak, mint aki egy bonyolult matematikai egyenletet old meg fejben. Hirtelen felcsillant a tekintete, mintha kipattant volna a fejéből az isteni szikra. Odafordult Tiborhoz:
– Tibi, mondd csak, mikor lesz tizedike?
– Most pénteken, azaz holnapután. De miért kérdezed ezt most, amikor ég a ház? – nézett rá értetlenül és feszülten Tibor.
– Azért, mert ha jól emlékszem a naptárra, tizedikén van a hivatalos fizetésnap a helyi TSZ-ben és az állami gazdaságban is. Tudod te, hogy ez mit jelent? Ilyenkor a kocsma délutántól kezdve zsúfolásig megtelik emberrel. Fullon lesz a hely.
Ha az ember meg akar tudni valami igazán szaftosat, akkor a kocsmába kell mennie. Ott olyanok is megszólalnak, akik egyébként hallgatnak, mint a sír. Rengeteg nép megfordul ott a környékről, és három feles után mindenkinek megered a nyelve. Meghallgatom, mit beszélnek az okosok, én meg majd szépen összerakom a mozaikot. Ráadásul péntek este hátha találkozom a Lajoskával is. Ő a falu két lábon járó rádióadója, tényleg mindent hall, ami a határban történik. Szerintem térjünk vissza erre a kérdésre péntek este. Addig meg… addig meg csendben dolgozunk, teljesen fű alatt.
Úgy is lett, ahogy Egér megjósolta. Eljött a péntek délután, a várva várt tizedike. A falu egyetlen, de annál patinásabb kocsmájában már a bejáratnál érezni lehetett a sörszagot és a dohányfüstöt. Mozdulni sem lehetett a tömegtől. A TSZ-munkások, traktorosok, fejőgép-szerelők mind ott tolongtak a pultnál, zsebükben a friss, ropogós forintkötegekkel.
Egér rutinosan, mint a angolna, átfurakodott a tömegen, egyenesen a pulthoz. Odaszólt a csaposnak, aki éppen izzadságcseppeket törölt le a homlokáról:
– Na, mi van, főnök? Pörög a bolt? Elég lesz a sör meg a bor, vagy bezárod, mert kifogy a nafta?
A csapos, egy igazi dörzsölt, sokat látott vendéglátós figura, csak legyintett a köténye mögül, miközben futószalagon adta ki az italokat:
– Áh, egér… Rutinos róka vagyok én már ebben a szakmában! Nézd meg, vagy harminc korsót előre lecsapoltam ide a pulton , hogy csak nyúlni kelljen értük. Pontosan tudom, hogy fizetésnap háromszor többet rendel a nép, mint egy átlagos kedden.
Volt olyan tizedike a múlt évben, hogy egyetlen este alatt annyi sör elment, mint máskor egy egész áldott héten! Úgyhogy most is biztosra mentem: berendeltem plusz hordókat a raktárba, mert éreztem a csontjaimban, hogy ebben a nagy nyári melegben szomjas lesz a traktoros hadosztály. De te éppen jókor jössz, Egérke! Gyere már ide, segítél már egy kicsit? Gurítsunk fel pár hordót a pincéből a pulthoz, mert mindjárt kiszárad a csap!
Így is lett. Egér nem volt rest, beállt segíteni. De nem a jótékonyság vezérelte: miközben emelte és görgette a nehéz alumínium hordókat, a füle folyamatosan a pult mellett álló csoportokra tapadt. Az emberek egymás hegyén-hátán beszéltek, szidták a rendszert, dicsérték a kártyaszerencséjüket, és persze kibeszélték a falu ügyeit. Egér feszülten figyelt, és a sok részeg zagyvaság közül kiszűrt néhány nagyon fontos mondatot. Megvoltak az első nyomok.
Miután végzett a munkával a csaposnál, és legurított egy jéghideg kisfröccsöt, Egér elindult vissza a telephely felé, hogy átgondolja a hallottakat.
Pont a falu szélén, a poros út mentén futott össze Lajoskával. Lajoska a helyi mindentudó volt, aki hivatalosan éjjeliőrként dolgozott, gyakorlatilag viszont a nap 24 órájában figyelte, ki kivel, mikor és hova megy. Összehajoltak a kerítés tövében, mint két összeesküvő. Suttogva beszélgettek egy jót, és Lajoska – miután megbizonyosodott róla, hogy senki sem hallja őket – valóban elárult pár nagyon érdekes, sőt, meleg dolgot a feljelentéssel kapcsolatban.
Amikor a falu végi hármas kereszteződéshez értek, Lajoska megállította a nehéz, rozsdás, még visszamaradt a kádár korszak Csepel kerékpárját.
– Na, jól van, Egér, én itt lefordulok, most már hazamegyek – mondta az öreg.
– Oké, Lajoska, menjél csak, Isten áldjon, és köszi az infót! – köszönt el tőle Egér hálásan.
Lajoska nehézkesen felpattant a bicikli homokfutó rugós nyergére, és komótosan megindult a dűlő felé. A kerékpár kormányán ott fityegett a korszak elmaradhatatlan kelléke: a csikos piaci szatyor . A táska aljából és tetejéből messziről virított a frissen sütött, ropogós héjú kilós kenyér. Lajoska azonban biztosra ment: a kenyér gondosan le volt takarva egy kopott, piros-fehér kockás konyharuhával. Pontosan tudta az öreg, hogy ha a meleg nyári szélben így teker haza a falu túlsó végére, a kenyér héja kiszáradna és kemény lenne, mint a kő, mire a felesége elé teszi az asztalra. Ezt a hibát pedig egy rutinos falusi ember nem követi el. Egér elmosolyodott, ahogy nézte a távolodó kerékpár.
Ramsli a strandpresszóban és a tök hetes rejtélye
Egér elégedetten ballagott vissza a telephelyre. Az információk kezdtek összeállni a fejében. Amikor belépett a kapun, látta, hogy a fészerben még ég a sárga fényű, csupasz villanykörte. Márkó éppen azt oktatta Bundásnak, hogyan lesz a piros gázolajból tiszta sárga, miközben a föld alatti titkos tartályból szivattyúzták át az anyagot a fészerben lévő hordókba. A szivattyú ütemesen tette a dolgát, de Bundás arca sötétebb volt, mint az éjszaka. Hangosan morogta a magáét:
– Se kénsav, se mészkő… Semmi sincs már a raktárban. Csak a mai adagra volt elég az anyag. Ha holnap hajnalban nem lépünk valamit, végleg megáll a verkli. Mi meg ott állunk majd üres kézzel, amikor befutnak a kamionosok és a dörzsölt seftesek!
Egér belépett a fészerbe, és elnevette magát:
– Jól van, Bundás, ne morogjál már itt nekem! Úgy morogsz folyamatosan, mint a dobokai tanyasi kutyák az olajos hordóból barkácsolt kutyaházuk mélyén! Nyugi van! A terv megvan, az infók a zsebemben. De mondd inkább, hol van Tibor? Miért nincs itt?
Márkó erre a fejéhez kapott, majd odafordult Bundáshoz:
– Te Bundás, pont olyan vagy, mint az Indul a bakterházban a banya! Az is éppen így visít, mint te. Nyugi van, nekem is megvannak a magam kapcsolatai odalent!
Márkó közelebb lépett, és halkabbra fogta a hangját:
– Én is jól tudom, hogy kevés az anyag. Úgyhogy fű alatt fel is hívtam a vukovári rokonomat, Luca nénit. Mondta a néni, hogy éppen lakodalom lesz náluk a hétvégén, jönnek haza a vendégmunkások Németországból, velük majd lezsírozza a dolgot.
Úgy is lett! Luca néninek ráadásul volt egy másik jó híre is. Azt mondta, létezik többféle szőkítési folyamat is a cuccra, de ezt most nem fejti ki nekem a vonalban. „Ha érdekel, utána járok, de ezt nem telefonon beszéljük meg! Találkozunk a szabadkai piacon!” – mondta Luca néni. De addig is, mivel itt teljesen elfogyott a készlet, fel kell tankolnunk rendesen Napóleon konyakból, mert az mindig kell a népnek! Ha ugyanis olcsó Napóleon konyak kell, azt csakis a szabadkai piacon lehet beszerezni. De abból is kizárólag a kacsintós címkés az igazi! Az a tuti minőség, és árban is az a legjobb üzlet.
Bundás leállította a berregő szivattyút, megtörölte a kezét, és dühösen legyintett:
– Nem bírta kivárni, mire visszaérsz a kocsmából. Azt mondta, idegesíti a csend. Úgyhogy fogta magát, és elment a strandpresszóba kártyázni.
– Már megint kártyázik?! – csattant fel Egér, és a zsebébe süllyesztette a kezeit. – Így nem csoda, hogy sosem elég az a rengeteg pénz, amit ezzel a gázolaj-biznisszel megkeresünk! Mindent elveri az asztalnál. Ismerem én, mint a rossz pénzt… Biztos, hogy megint ramslit játszanak a helyi nehézfiúkkal. Repkednek ott a német márka kötegek az asztalon, az fix. Már szinte hallom is a hangját, ahogy üvölti a füstben: „Vakrab, lapcsere nélkül, körmusz!” – utánozta Tibort Egér, majd hitetlenkedve rázta a fejét. – Aztán a végén a tök hetest odacsapja a lekopott, sörfoltos asztalra, hogy azzal állítsa meg a partit. Én még a mai napig sem értem, hogy a kártyában miért pont a tök hetes állítja meg a menetet, de nála ez a törvény, ez a szokás…
Egér sóhajtott egyet, megnézte az óráját, majd odafordult a fáradt Bundáshoz:
– Jól van, Bundás. Nem hagyhatom ott azt a bolondot. Átsétálok a strandpresszóba, megnézem, mi újság Tibor háza táján. Ha úgy látom, hogy nyerésben van és jó passzban találom, akkor azonnal beszélek vele az új helyszínről. De ha vesztésre áll, és rossz kedve van, akkor inkább hozzá sem szólok. Akkor hagyom a fenébe az egészet, és majd holnap délelőtt, egy jó erős feketekávé mellett, tiszta fejjel átbeszéljük a nagy menekülési tervet.
Egér kilépett a telephelyről, és elindult a falu másik vége felé. A strandpresszó igazi fogalom volt a környéken. Amikor belépett az ajtón, megcsapta a vibráló neonfények villogása. A sarokban a Danubius Rádió szólt, de olyan recsegve, mintha az '56-os Szabad Európa Rádiót fogták volna egy szalagkábellel és alumíniumhuzallal megpatkolt, barkácsolt antennán. A levegőben a korabeli popzene, a sörszag és az olcsó kölnik keveréke terjengett. Egér magában elmosolyodott: ilyen hely nincs még egy az országban. Ez a presszó egy élő legenda volt, a helyi alvilág és a hétvégi aranyifjak állandó találkozóhelye.
Tibor ott ült a leghátsó, legsötétebb asztalnál, egy hatalmas pálmafa-utánzat árnyékában. Egér már messziről, a járásáról és a testtartásáról látta, hogy nagy a baj: Tibor szemei szinte keresztben álltak a dühtől és a tömény szesztől.
– Na, szép – gondolta magában Egér. – Ma sem lehet vele egyetlen józan szót sem beszélni az üzletről.
Egér jól ismerte a dörgést. Pontosan tudta, hogy a kártyaasztalnál ülő többi figura kicsoda. Nem jó társaság volt ez. Olyan dörzsölt, városi szerencsejátékosok ültek ott, akik híresek voltak arról, hogy titkos jelekkel összejátszanak a gyanútlan vidéki balekok ellen. Az egyetlen céljuk az volt, hogy teljesen lehúzzák Tibort az utolsó fillérig, pontosabban az utolsó német márkáig.
Egér határozott léptekkel odament az asztalhoz, megállt Tibor mögött, rátette a kezét a vállára, és a fülébe súgta:
– Tibi, gyere el innen. Megvan a terv, tudom, hova költözünk.
Tibor azonban teljesen a játék bűvöletében volt. Idegesen rázta le magáról Egér kezét:
– Várjál már, Egér! Ne zavarjál most! Most jön a mindent eldöntő körmusz! Most hozom vissza a pénzt!
– Jól van, Tibi – mondta Egér, de a hangja már nem volt olyan barátságos. – De ha most azonnal nem kelsz fel önként ettől az asztaltól, esküszöm neked, hogy a székeddel együtt, kézben viszlek ki innen az utcára!
A kártyapartnerek közül a legnagyobb darab, egy fuxos, bőrdzsekis figura azonnal felkapta a fejét. Nem tetszett neki ez a hívatlan próféta, aki elrontja az üzletet. Vad tekintettel nézett rá Egérre:
– Hé, kis barátom! Alább a agarakkal! Ez a játék nem úgy megy, hogy csak úgy idesétálsz, és felállítod a fizető vendéget az asztaltól a parti közepén!
Egér azonban nem ma jött a falvédőről. Sok mindent látott már a határon, nem ijedt meg a saját árnyéktól, és a nagydarab emberektől sem. Egyenesen a fuxos szemébe nézett, és hideg, nyugodt hangon visszaszólt:
– Idefigyelj, haver. Neked ebben a körben nem osztottak lapot, úgyhogy maradjál csendben, és tedd le a kártyát, mielőtt nagyobb bajod lesz belőle.
A feszültség szinte tapintható volt, de végül lement a körmusz. Ahogy azt Egér előre tudta, Tibor csúnyán elbukta ezt a kört is. A zsebéből az utolsó százmárkás is átvándorolt a csalókhoz. Tibor teljesen összeomlott, így Egérnek végre sikerült nagy nehezen feltápászkodtatnia és elvonszolnia őt a kártyaasztaltól.
– Gyere, Tibi, eleget veszítettél ma. Hazamegyünk – mondta Egér, miközben támogatta a dülöngélő barátját.
A Doxa óra és a titkos kulcshely
Kimentek a presszó mögötti sötét, murvás parkolóba. Ott állt a meggyvörös 123-as Mercedes, magányosan, mint egy elhagyott erődítmény. Egér odafordult Tiborhoz, aki a kocsi sárvédőjének dőlve próbált egyenesen állni:
– Nálad van a kocsikulcs? Vezetek én.
– Nálam?… Várjál… Nálam nincs – motyogta Tibor, miközben össze-vissza tapogatta a zakója üres zsebeit. – Biztos bent hagytam… vagy elhagytam…
Egér jól ismerte a barátját, éveken át tanulták együtt a szakmát. Pontosan tudta, hogy Tibornak volt egy furcsa, de megingathatatlan biztonsági szokása: ha nem zárta be kulccsal az autót, mert sietett, akkor a slusszkulcsot sosem vitte be magával a kocsmába, nehogy ellopják az asztalról. Mindig eldugta valahova a járművön vagy a járműben.
Egér elkezdte módszeresen átkutatni a megszokott rejtekhelyeket, miközben az orra alatt folyamatosan zsörtölődött a sötétben:
– Na, nézzük… A napellenző mögé most nem tűzte be, ott nincs… Az első lábtörlő szőnyeg alatt sincs semmi a poron kívül… A hamutartót kihúzom, az is üres, csak csikkek vannak benne…
Akkor már csak egyetlen, a jól bevált, igazi régi iskolás trükk maradt, amit még a régi taxisoktól tanultak. Egér leguggolt a kocsi mellé, és a kezét mélyen benyújtotta a bal első sárvédő alá, közvetlenül a gumiabroncs fölé. Tapogatózott egy másodpercig a sárvédő belső peremén, és a következő pillanatban a ujjai már rá is tapadtak a fémre. Ott volt a kulcs, pontosan a kerék tetejére fektetve!
– Megvan, te szerencsétlen – mondta Egér, és felállt.
Kinyitotta a vezetőoldali ajtót, beszállt a kényelmes, plüssülésbe, Tibort pedig valahogy bemanőverezte az anyósülésre, ahol a főnök azonnal hátrafejtette a fejét és horkolni kezdett. Egér bedugta a kulcsot a gyújtáskapcsolóba, elfordította, és megvárta, amíg a műszerfalon elalszik az izzításjelző sárga lámpája. Aztán ráindított.
A 123-as Mercedes híres, elnyűhetetlen dízelmotorja azonnal, egyetlen fordulat után életre kelt. Nem rángatott, nem füstölt, hanem abban a pillanatban felvette azt a gyönyörű, egyenletes, ritmikus alapjáratot, amiért az egész világ csodálta ezt a szériát. Úgy szólt, úgy ketyegett a sötét parkolóban, mint egy svájci Doxa óra. Precízen, megállíthatatlanul.
Egér sebességbe tette a kart, és óvatosan kigördült a strandpresszó parkolójából. Negyedóra múlva már Tibor háza előtt álltak. Egér leállította a motort, átment a másik oldalra, kinyitotta az ajtót, és kisegítette a barátját. Megvárta a kapuban, amíg Tibor nagy nehezen megtalálta a kulcslyukat, és biztonságban betámolygott a sötét házba.
Amikor a bejárati ajtó kattant, Egér visszalépett a meggyvörös Mercedeshez. Beült, beállt vele a ház melletti biztonságos kocsibeállóba, teljesen a fal mellé. Kiszállt, az összes ajtót gondosan lezárta, ellenőrizte a gombokat. Aztán, mint aki a világ legtermészetesebb dolgát teszi, újra leguggolt, és a slusszkulcsot rutinosan, pontos mozdulattal visszacsúsztatta a bal első kerék tetejére, a sárvédő alá. Ha holnap Tibor felébred, ott fogja találni, ahol mindig.
Egér megfordult, felhajtotta a dzsekije gallérját, mert a hajnali szél már hűvös volt, és gyalog indult meg a sötét, néma utcán a saját otthona felé. A falu aludt, a sötétségben csak a távoli tanyasi kutyák vakkantásai hallatszottak.
Egér léptei ritmikusan visszhangoztak a betonon. Arcán egy magabiztos, rafinált mosoly jelent meg, miközben az orra alatt, a bajsza mögött halkan motyogta a zárómondatot:
– Na, jól van… Holnap délelőtt bemegyek a telephelyre, és előadom a nagy tervet. Megvan az új hely, a NAV meg kereshet minket, ahol akar. Nem lesz itt semmi baj…
Azzal eltűnt a sötét utca kanyarjában, készen arra, hogy másnap megmentse a gázolaj-birodalmat.
Zárószó
Hogy hol lesz a telephely, a homokbánya, az aggregátor-hangtompító és az iparvágányok? A következő fejezetben megírom.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése