Márkó éjjel, titkos rámpákon át érkezik Magyarországra, ahol Tibor és a sváb udvar csempészvilága fogadja. Itt ismeri meg Bundást, aki Szalon sör mellett mesél a régi időkről: hogyan jutottak hozzá a ritka Jelen pivóhoz a nagy presszóban.
Milyen trükkökkel ittak a Kádár korszakban, és milyen kalandokat éltek át a szabadkai piacon, amikor farmert és csokit vadásztak. A fejezet egyszerre humoros és nosztalgikus, miközben Márkó lassan beleszokik a határmenti élet sajátos ritmusába
2. FEJEZET: A DÉLSZLÁV HÁBORÚ ALATT – A JELEN PIVÓ SÖR REJTÉLYE
Rámpák a koromsötétben és a stuttgarti csoda a sváb udvarban
Márkónak nem kellett kétszer mondani. Pár órával később már a zöldhatár homokdűnéi között lavírozott. Az éjszaka koromsötét volt, mint a legolcsóbb feketekávé, a fényszórókat felkapcsolni pedig felért volna egy öngyilkossággal. Márkó csak a sötétben kirajzolódó nehéz fa deszkákat figyelte, és szorosan tapadt a Nyugatról lopott, tekintélyes luxusautókból álló konvoj mögé. A Zastava motorja úgy köhögött a homokban, mint egy láncdohányos bácsika téli hajnalokon, de a gép hűségesen bírta a kiképzést. Átdöccent a homokbánya titkos rámpáin, át a láthatatlan határvonalon, egyenest az ígéret földjére.
Amikor a dübörgő gépek végre megálltak a biztonságos magyar túloldalon, egy hatalmas, eldugott tisztáson, a porfelhőből egy igazi, dörzsölt, aranyláncos régi motoros lépett elő.
Tibor volt az, a zöldhatár császára, akinek a nyakában lógó fux akkora volt, hogy azzal egy kisebb hajót is le lehetett volna horgonyozni a Dunán. Márkó persze rögtön kiszúrta: ez bizony nem az a fajta arany, amiről a jó öreg Luca néni mindig azt mondta, hogy „ha nem olyan színű, fiam, akkor az csak fux, vagy Isztambulból hozták be”. Tibor lánca pontosan ilyen volt — fényes, nagy, látványos, de valahogy mégis gyanús. Márkó csak elvigyorodott: tudta, hogy itt nem a karát számít, hanem az, ki viseli. Komótos léptekkel odasétált a porlepte, rángatózó alapjáratú Zastavához. Végigmérte a fiatal srácot, majd az arca széles, cinkos mosolyra húzódott:
– Szóval te vagy Márkó! Sztipán bácsi rengeteg szépet és jót mesélt rólad, fiam, teljesen telebeszélte a fejemet, hogy mekkora spíler vagy. De hát tudod, hogy van ez: a puding próbája az evés, a csempész próbája meg a határ! Majd most kiderül, mit tudsz valójában, ha élesben megy a játék. Na, ne tátsd a szád, gyere utánam a géppel!
Azzal Tibor akkora lendülettel pattant be a tekintélyt parancsoló, vajszínű W123-as Mercedesébe, hogy a kocsi ringatózó rugói szinte ütemre tapsoltak. Márkó nagy nehezen sebességbe tette az ütött-kopott Zastavát, és indult utána. Úgy haladtak az éjszakai országúton, mint a mesebeli király és a koldus: elöl a stuttgarti mérnöki csoda, mögötte meg a jugoszláv autóipar guruló vastörmeléke.
Tibor a visszapillantó tükörből folyamatosan a mögötte imbolygó, fura, fémes hangokat kiadó, a sötétben kísértetiesen rángatózó járgányt figyelte. Amikor egy kereszteződésnél egymás mellé értek, Tibor gúnyos mosollyal leengedte a Mercedes nehéz ablakát, és kikiáltott a hűvös éjszakába:
– Te, Márkó! Ne haragudj meg, de ez az autó… ez valami egészen elképesztő. Ez olyan, mint Titó utolsó bosszúja! Nem félsz, hogy a következő kanyarban egyszerűen szétesik alattad, és a négy kerék négy különböző irányba indul el?
Márkó egyáltalán nem jött zavarba. Felnevetett, hanyagul kikönyökölt a Zastava lehúzott, recsegő ablakán, mintha csak a monacói nagydíjon vezetne, és visszakiáltott:
– Áh, dehogy, Tibor bátyám! Nem rossz ez a gép, csak kicsit torka véres… meg hát, ha teljesen őszinte akarok lenni, igazság szerint egy picivel több olajat fogyaszt, mint benzint! De a miénk, és mindig célba ér! Műszaki igaz, nincs – minek is, nem azzal megy!
Tibor elismerően bólintott a vagány válaszra, majd rálépett a gázra. Hamarosan beértek egy csendes, sötét, mélyen alvó faluba. A Zastava zörgése felverte a környék összes kutyáját, de mire a helyiek felébredtek volna, a két autó már befordult egy hatalmas, régi sváb ház elé.
A ház kapuja akkora volt, mint egy középkori lovagi várkapu: magas, vastag, nehéz tölgyfából készült, a míves, patinás rézkilincsén pedig még ott csillogott a békebeli, boldog idők megkopott lenyomata. Amikor a kapu hatalmas nyikorgással kitárult, és beálltak, Márkó szeme akkora lett, mint a zöldséges kocsik fényszórója.
Az udvarban ugyanis még vagy három-négy pont ugyanolyan W123-as Mercedes parkolt szorosan egymás mellett. De közelebbről megnézve messze nem csillogó-villogó, új szalonautók voltak ezek. Mindegyik hordozta magán a kemény, dolgos élet és a csempészútvonalak harci sérüléseit. Ütött-kopott sárvédők, mattul, a naptól kiszívott festés, repedezett bőrülések és az a tipikus, sokat látott, elnyűhetetlen kinézet jellemezte őket.
Ahogy a korabeli legenda tartotta: ezek a gépek Németországban már lefutottak pár százezer kilométert a taxi szolgáltatásban, szorgalmasan szállítva a precíz német utasokat, mielőtt a balkáni és a magyar éjszakai utakra, a zöldhatár dűnéi közé kerültek volna. Nem véletlenül hívta őket a magyar köznyelv és a pesti flaszter egyszerűen és tiszteletteljesen csak „zöldséges Mercinek”. Üzemanyag? Minden jó volt, csak folyékony legyen! Igazi igáslovak voltak, amik mindent kibírtak. Tibor kiszállt a vajszínű autóból, nagyot nyújtózkodott a hűvös éjszakában, majd odasétált Márkóhoz, és barátságosan, majdnem csontrepesztő erővel hátba vágta a fiút:
– Na, Márkó, üdvözöllek a bázison! Látod ezeket a dögöket? Ezek a mi igazi kincseink. Na de menjünk, a ház legvégében van egy tiszta kis szoba, ott meghúzhatod magad holnapig. Mindjárt szólok az udvarosnak, ő majd pontosan megmutatja, hol lesz a kuckód, ahol elhajthatod a fejedet.
Tibor megfordult a sötét udvaron, a zsebébe süllyesztette a kezeit, és teli torokból elrikkantotta magát, úgy, hogy a sváb ház gerendái is beleremegtek:
– Bundás! Gyere csak elő a lyukadból, te lusta dög!
Márkó a név hallatán önkéntelenül is egy hatalmas, félelmetes, vicsorgó komondort, egy láncát rágó kuvaszt vagy legalábbis egy megtermett német juhászt várt, ami azonnal elkapja a nadrágja szárát. Már épp hátralépett egyet, és a Zastava ajtaja felé tapogatózott védekezésképpen, de a fészer homályából kutyacsaholás helyett valami egészen más bukkant elő.
Egy álmos képű, csipás szemű, komótos mozgású, hatalmas, bozontos, mindent elborító szakállat viselő férfi lépett elő a sötétből. Olyan sűrű szőrzet borította az arcát, hogy abból még a szemei is alig látszottak ki.
„A mindenit neki… én meg azt hittem, egy valódi kutya jön elő…” – mormogta magában Márkó, miközben az ingujjába harapott, nehogy hangosan felnyerítsen a nevetéstől a komikus látványon.
Tibor persze azonnal észrevette a fiú rángatózó arcizmait, legyintett egyet a nehéz, gyűrűs kezével, és elmosolyodott:
– Áh, fiam, ne is figyelj rá, ne ijedj meg tőle! Csak a beceneve Bundás, mert akkora, sűrű szakálla van, mint egy téli álomból épp csak felébresztett kárpáti medvének! Na, fiam, dőlj le szépen, pihenj egy nagyot. Holnap dél körül aztán összegyűlik a vezérkar, leülünk ide az udvarra, és alaposan megbeszéljük a részleteket, meg azt, hogy hogyan tovább!
A barna üveg és a káderkorszak tiltott gyümölcse
Másnap délelőtt Márkó korán kelt. A sváb ház vastag falai között jól aludt, de a megszokott jugoszláv reggeli zajok helyett most valami furcsa, nehéz gépi morajlásra ébredt. Gyorsan felkapta a nadrágját, és ahogy kilépett a napfényben fürdő, tágas udvarra, azonnal látta a forgatag okát. Egy hatalmas, sárgásbarna színű, gázolajszagú tartálykocsi tolatott be milliméterre kiszámolva a békebeli, monumentális sváb fakapun keresztül. A sofőr igazi profi volt, úgy kormányozta a monstrumot a régi falak között, mintha csak egy biciklivel egyensúlyozna.
Bundás épp ekkor lépett elő a hűvös fészer mélyéről. A tegnapi álmosságnak már nyoma sem volt az arcán, viszont a hatalmas, bozontos szakálla mellett a jobb kezében már ott feszült egy büszkén tartott, frissen kibontott Szalon sör.
Márkó tágra nyílt szemekkel, hitetlenkedve nézte a komótosan kortyolgató udvarost. Errefelé korán kezdődött a nap, na de ennyire?
– Te, Bundás… – lépett oda hozzá Márkó, miközben a napfényben hunyorgott. – Nem korai még egy kicsit a sörözés? Hiszen alig múlt kilenc óra! Ráadásul Szalon sör? Hát itt, ebben az országban nincsen Jelen Pivo sör? Nálunk bizony abból indul a nap, meg egy jó erős török kávéból!
Bundás nagyot legyintett a Szalonos üveggel, hangosan felnevetett, majd a pólója ujjával jóízűen megtörölte a habos bajszát:
– Jaj, Márkó, fiam, ébresztő! Ez már nem Jugoszlávia! Itt, a határ ezen oldalán nem fogsz Jelen pivót találni minden bokorban. Itt a jó öreg Szalon sör megy, nézd csak meg jól, a klasszikus, barna üveges változat! Igaz, ami igaz, ebben nincs meg az a kőkemény alkoholtartalom, mint a ti Jelen pivótokban. Ez egy könnyebb, csúszósabb anyag. Ebből a barna üvegesből akár egy egész rekesszel is meg bírni inni az ember egy meleg nyári délután, és mégis egyenesen megy a biciklivel hazafelé!
– Na, abban biztos vagyok, ha te mondod! – nevetett fel Márkó, akinek azonnal megtetszett az udvaros életfilozófiája. – A Jelen pivóból ugyanis nem kell egy egész rekesz a boldogsághoz. Abból elég a felét, vagy talán még kevesebbet is legurítani az embernek a torkán, és fél óra múlva már garantáltan keresztbe néz tőle a szemével mindenki, még a legények legénye is!
Bundás fájdalmasan, lassan megvakarta a bozontos fejét a gondolatra is, mintha a Jelen pivo puszta említése is felébresztette volna benne a tegnap éjszakai démonokat:
– Hát, az szentigaz, abban van anyag rendesen. Tudod, nekem tegnap kicsit sok volt a sör, meg utána az az átkozott Unicum-kanyar, amikor a falu nagyjaival nyomtuk a ramsliparit a füstös asztalnál. Úgyhogy most, fiam, nem tehetek mást: kutyaharapást szőrével! Ezzel a Szalonnal gyógyítom a megviselt fejemet – tette hozzá az udvaros, majd a szemei hirtelen megfiatalodtak, és nosztalgikusan elmosolyodott a szakálla alatt.
– Bár, ami azt illeti, ittam én is igazi Jelen Pivót! Nem is egyszer. Még fiatalkoromban, itt a faluban, pontosan a gyönyörű zöld parkkal és a nagytemplommal szemben volt az a régi, hangulatos „nagypresszó” – vagy ahogy a faluban mondták: a Jenő bácsi presszója. Na, ott valami csoda folytán a pult alól néha lehetett kapni azt is! Meg a Radebergert és a Wernesgrünert – utóbbiak a címkéjük szerint NDK-importból jöttek, ha jól emlékszem. Mindkettőt ott ittam, de kizárólag a nagypresszóban. Hogy honnan szerezte az öreg ezeket a sörfajtákat az NDK-ból meg Jugoszláviából? Rejtély! Hiszen akkoriban ezek valóságos luxusmárkának számítottak. De az öreg nagy zsivány volt, pontosan tudta, mit honnan kell beszerezni, hogy pörögjen az üzlet!
Bundás ekkor még közelebb hajolt Márkóhoz, a hangját egészen halkra fogta, mintha még mindig attól félne, hogy a harminc évvel ezelőtti hatóságok hallgatják ki őket a sváb ház udvarán:
– Tudod, Márkó, a káderkorszakban kőkemény szigorúság volt errefelé. Tizennyolc év alatt hivatalosan egyetlen árva csepp alkoholt sem ihatott az ember, nagyon haraptak rá a fejesek. Csakhogy én szerencsére jól ismertem a pincért, együtt jártunk meccsre. Amikor meglátott a pult előtt szerencsétlenkedni, csak intett a fejével, és odasúgta: „Menjél be gyorsan a nagyterembe, fiam, ülj le szépen ott a legbelső, legsötétebb sarokban az asztalhoz! Egy-kettőre odaviszem neked a nedűt okosba'. De aztán siess, gyorsan kapd be a söröd, el ne nyújtózkodj, nehogy hirtelen bejöjjenek a fakabátok ellenőrizni, mert akkor mindkettőnket lecsuknak!”
Bundás huncutul kacsintott, majd nevetve folytatta:
– Na, látod, fiam, én pontosan így, abban a sötét sarokban ismertem meg életemben először a Jelen pivót! Kész összeesküvés-elmélet volt egy pofa sör, mintha legalábbis államtitkot csempésztünk volna a jugoszláv határnál. Emlékszem, egyszer a mozi után bevágtam belőle egy egész üveggel, egymagam… Hát, mit mondjak, meg is éreztem rendesen! Pedig fiatal voltam, bírni kellett volna a kiképzést – lehettem vagy tizennégy-tizennyolc éves, a világot is meg akartam váltani. De ha még az a laza, édes jugoszláv puncslikőr, a Rum Panč is előkerült a pult alól... na, akkor már tényleg miénk volt a világ!
Tudod, Márkó, amikor diszkó volt a faluban, a presszóban méregdrága volt az alkohol a mi zsebünkhöz képest. De mit csináltunk mi, falusi gyerekek? Megvolt a magunk trükkje! A diszkó előtt szépen bevásároltunk a sarki ABC-ben. Ott vettük meg a Kádár-korszak tipikus kommersz likőrjeit: volt belőle félliteres üveg, meg az a zsebre vágható, lapos kisüveges változat is.
Aztán jött a hadművelet: becsempésztük a cuccot a diszkóba! Elrejtettük a kabátunk ujjában vagy a bélés mögött... Na látod, fiam, már akkor is benne volt a vérünkben a csempészösztön! Bent a diszkóban aztán rendeltünk egy szem árva üdítőt a pultnál, leültünk, és az asztal alatt óvatosan előhúztuk a kabátujjból a saját piát. Meghúztuk sunyiban a likőrösüveget, aztán ittunk rá egy kortyot a méregdrága gyári üdítőből. Volt is egy mondásunk akkoriban, amin ma is nevetek: „Csak kevesebb üdítőt igyál, fiam, mert drága!”
Márkó tátott szájjal hallgatta a történetet, miközben a háttérben a tartálykocsi sofőrje hatalmas fémes csikordulással állította le a motort.
– Hát ez a hatalmas tartálykocsi meg minek jött ide egyáltalán? – kérdezte Márkó, miközben a járműről gomolygó nehéz szagra szimatolt. – Itt az udvar közepén nincs is semmiféle benzinkút, se kútoszlop, se semmi!
Bundás hangosan, teli torokból felnevetett, és barátságosan meglökte a fiú vállát:
– Hát persze, hogy nincs, te gyerek! A felszínen nincs semmi. De látod ott, abban a távoli sarokban azt a gyanús fémfedelet? Ott a földben lent, mélyen el van ásva egy hatalmas, titkos tartály. Abba hozza a sofőr a piros gázolajat!
Márkó megint csak leste az udvarost, a szemei még nagyobbak lettek, mint eddig bármikor:
– Piros gázolaj? Az meg mi a fene? Nálunk a gázolaj az gázolaj, nincs annak semmi színe!
– Jaj, Márkó, látszik, hogy most jöttél a falvédőről, fogalmad sincs még a világ dolgairól errefelé! – legyintett nevetve Bundás. – Mindjárt előkerül Tibor a házból, aztán ő majd a maga stílusában elmeséli neked részletesen, hogyan vezette be a mackót a málnába ezzel az egész piros üzemanyag-biznisszel. De tudod mit? Jól van, Márkó, várjál még azzal a nehéz magyarázattal, ráérünk arra még. Előtte nekem pontosan van annyi időm, hogy lebombázzak még egy hideg sört. Gyere velem, te is igyál végre valami értelmeset, mert még kiszárad a torkod a nagy kérdezősködésben!
– De hol iszunk? – kérdezte Márkó tanácstalanul, körülnézve a kopott zöldséges Mercik és a gázolajszagú udvar rengetegében.
– Hol, hol… hát a szádon, fiam! Hol máshol? – vigyorgott Bundás, és a szakálla szinte rázkódott a nevetéstől. – Meg ott lent az utcában, alig egy sarokra van egy igazi, békebeli, nádas tetejű kocsma, tudod, azokból a jó vastag, régi vert falakból építve. Odakint a napon lehet akár negyvenfokos pusztító, dögmeleg kánikula is, bent a falak között olyan jó, fagyos hűvös van, hogy félmeztelenül meg se bír maradni az ember! Fel kell húzni a pólót rendesen, ha nem akarsz tüdőgyulladást kapni!
Azzal a lendülettel meg is indultak a falu poros utcáján a nádastetős kocsma felé. Útközben Márkó még mindig a szomját latolgatta, kicsit bizalmatlanul:
– Jó, jó, elmegyek én, de mégis mit igyak abban a nagy hűvösségben, ha egyszer nincsen Jelen pivo? Én azt szoktam meg!
Bundás dühösen, de vidáman megvakarta a bozontos fejét:
– Jaj, Márkó, te se vagy egy egyszerű eset, komolyan mondom! Én mondjam meg egy felnőtt, határon átszökött embernek, hogy mit akarjon inni?
De vizet azt ne igyál ott a kocsmában, fiam — tudd meg, a víz itt csak fürdésre való, így szól a legenda!
Felnőtt vagy már, azt iszol, amit megkíván a szemed. Fizetni meg úgysem kell egyetlen árva fillért se, ne is keresd a pénztárcádat! Tibornak komoly, korlátlan számlája van ott a pultnál. Ő hetente egyszer komótosan bejön a kocsmába, aztán egyetlen mozdulattal, zsebből kifizeti az egész heti fogyasztásunkat!
A sziszegés művészete és a szabadkai korzó leckéi
Bementek a kocsmába, és Márkó bőre azonnal libabőrös lett: a vastag vert falak valóban úgy tartották a jéghideget, mintha egyenesen egy föld alatti jégverembe léptek volna be a negyvenfokos magyar nyárból. Odaléptek a kopott, fénylő fapulthoz, ahol a pultos már messziről ismerte a lépteket. Rutinosan, kérdés nélkül nyúlt a hűtő felé:
– Na, Bundás, a szokásosat? Egy üveg hideg sör? És mondd csak, ez a fiatal barátod kicsoda? Nem láttam még errefelé ezt az arcot.
– Ő a mi emberünk – bökött hátra a fejével büszkén Bundás, miközben a pultnak támaszkodott. – Tudod, tegnap éjjel jöttek át a fiúk a zöldhatáron, ott a homokbányánál, ahol a deszkák vannak lerakva. Lent, a túloldalon a Tibor egyik legkedvesebb, régi barátja egyengette a sorsát, Sztipán bácsi. Megkért minket Tiboron keresztül, hogy segítsük ki a srácot az első időkben, amíg belejön a tempóba. Márkónak hívják, mától a mi csapatunkat erősíti. Neki se kell fizetnie semmit, írd fel nyugodtan a Tibor végtelenített számlájára!
Bundás már kapta is a kezébe a jéghideg, szinte deres üveges Szalon sört, aminek az oldalán hívogatóan futottak le a páracseppek. A pultos ekkor Márkó felé fordult, megtörölve a kezét egy kockás konyharuhával:
– Hát te, fiam, mit kérsz ebből a szerény választékból?
Márkó tanácstalanul Bundásra nézett, majd határozottan rávágta, mint aki nem akar lemaradni a helyi vagányok mögött:
– Legyen! Én is pontosan azt iszom, amit a Bundás. Jöhet a sör!
– Csapolt vagy üveges legyen? – kérdezte a pultos, miközben a sörcsap karja felé nyúlt.
– Csapolt sör… az is van nektek? – csillant fel azonnal Márkó szeme, mert otthon a csapolt sör igazi „luxusnak” számított a nehéz időkben.
A pultos sokatmondóan, kérdőn Bundásra nézett, aki csak egy unott mozdulattal megrántotta a hatalmas vállát, jelezve, hogy a ficsúr még nem ismeri a dörgést. A csapos erre nem is teketóriázott, nem nyúlt a csap felé: fogott egy újabb barna üveges Szalon sört, kirakta a pultra, és egyetlen gyors, rutinos mozdulattal lepattintotta a fémkupakját a pult szélén. Az üveg szájából egy hatalmas, elnyújtott, dühös gázfelhő kíséretében pisszent ki a szénsav.
– Hallod ezt a csodálatos hangot? – vigyorgott Bundás, és szinte a füléhez emelte a sörösüveg száját, mintha egy finom hangszert hallgatna. – A sör üvegének ez a jellegzetes sziszegése… Én mondom neked, Márkó fiam, ennél szebb, megnyugtatóbb hang nincs is a világon! Ebbe beleremeg az ember lelke.
Azzal a lendülettel Bundásnak pár perc alatt, szinte egyetlen hosszú slukkra le is csúszott az üveg teljes tartalma a torkán.
A mutatványt egy olyan hatalmas, tisztességes, férfias és visszhangzó böfögéssel nyugtázta, hogy még a kocsma falán lógó, a '80-as évekből itt felejtett a Kunbaja állami gazdaság Traubisoda reklámnaptár is meglibbent. – Na – fordult elégedetten a csaposhoz –, most leülünk oda a sarokba, ahhoz a tágas asztalhoz. Amíg a gyerek itt lassan elnyalja, elpipázza a maga üveges sörét, én kérek még egyet, nehogy kiszáradjak a nagy sietségben!
Lehuppantak a sötét, hűvös sarokba. Márkó körülnézett a vastag falak között, vett egy mély levegőt, majd elgondolkodva megjegyezte:
– Tudod, Bundás, nálunk ott lent, Jugóban félmeztelenül le se szabadna ülni egyetlen rendes presszóban vagy kávézóban sem. Nagyon adnak az ilyesmire a városokban.
– Igen, Márkó, fiam, ezt én is nagyon jól tudom, a saját bőrömön tapasztaltam meg a leckét! – bólintott nosztalgikusan az udvaros, miközben az újabb üvegét forgatta a kezében. – Még talán a nyolcvanas évek legvégén történt, amikor minden sokkal egyszerűbbnek tűnt. Az egyik legjobb gyerekkori barátommal lementünk Szabadkára, a híres nagy piacra, hogy vegyünk néhány jóféle Ritt és Casucci farmert, meg persze a híres rizses csokiból, amit akkoriban csak ott lehetett kapni.
Nyár közepe volt, irgalmatlan, tikkasztó dögmeleg, a nap szinte felolvasztotta az aszfaltot a lábunk alatt. A haverom egy idő után teljesen kikészült a hőségtől, és azt mondja nekem: „Te, én mindjárt elájulok itt a porban. Gyere, menjünk fel a belvárosba, ott a híres, elegáns korzón, pontosan a nagy szökőkúttal szemben kiülünk egy teraszra, leülünk szépen és iszunk egy jéghideg sört!” Úgy is volt, felmentünk, persze a nagy meleg miatt a pólóinkat levettük, ledobtuk a vállunkra, és teljesen félmeztelenül huppantunk le az elegáns székekre. Pár perc múlva megjelent a pincér, de nem az italrendelést kérte.
Szigorúan ránk nézett, és dühösen ránk szólt szerbül: „Majica! Majica!” Mi csak lestünk egymásra a haverommal, mint a lükék, fogalmunk se volt, mit akar tőlünk ez az ember, egy büdös szót se értettünk szerbül abban az időben. A pincér látva a teljes sötétséget a fejünkben, elkezdett hevesen mutogatni a saját ruhájára, majd ránk, jelezve, hogy a pólót bizony fel kell húzni az emberi testre. Mi csak néztünk rá tehetetlenül, mint vak a moziban, amikor elmegy az áram, de nagy nehezen végül kisakkoztuk a mutogatásból, hogy félmeztelenül itt, a kulturált belváros közepén bizony nem szabad sörözni.
Gyorsan felkaptuk a nyakunkból a büdös, izzadt pólókat, magunkra rángattuk őket, a pincér erre elégedetten bólintott egyet, mi meg a biztonság kedvéért azonnal rávágtuk hangosan, hogy: „Pivo!” Körülbelül ennyi volt akkor az összes szerb nyelvtudásunk, amit a piacon összeszedtünk – nevette el magát Bundás, és belekortyolt a Szalonba. Miután megittuk, még lestük egy kicsit a csajokat a korzón, aztán megindultunk hazafelé.
A haverom egyszer megállt a főtéren: ‘Várjál, veszek egy doboz cigit, ott a trafik!’ Akkoriban a trafik még az a régi, utcai fabódé volt, kis ablakkal, ahol az eladó bent ült, és csak a keze látszott ki, ahogy átvette a pénzt. Amikor a haverom visszafordult, majdnem leestem a lábamról: egy doboz igazi, nyugati Marlborót, HB-t meg Camelt szorongatott. Olyat nálunk a káderkorszakban hírből sem ismertünk. Néha ugyan felbukkant a király kategória, a fekete dobozos JPS — az volt a csúcs, a luxus cigaretta, amitől az ember úgy érezte, mintha egy pillanatra átlépett volna a vasfüggönyön.
Közben Márkó is fenékig ürítette a saját üvegét. Bundás ránézett a fiúra, felemelte a másodikként kért sörét, és egyetlen hosszú pillanat alatt azt is leküldte a torkán. Egy újabb öblös böfintés után felállt az asztaltól:
– Na, jól van, Márkó. Megvolt a tízórai, most gyerünk vissza a telepre!
Tízórai után jön a balhé
Az udvarban már ott áll Tibor. Éppen egy alumínium pálcával mérte a tartályt, hogy ellenőrizze, pontosan annyit hozott-e a tartálykocsi, mint kellett. Amikor kihúzta a pálcát a tartályból, ránézett. Látszott rajta, hogy mindjárt felrobban a méregtől. Úgy is lett, és a vihar azonnal Bundásra zúdult. Tibor dühösen fordult felé:
– Itt kellene lenned, amikor a tartálykocsi leengedi az anyagot! Mérned kellene, hogy amit kifizettem, azt meg is kapjam! Most buktam két hordó olajat. Emiatt, Bundás, egy hordó híján egy hónapig amit a kocsmában megiszol, azt magadnak fizeted, nem írathatod többet az én számlámra!
Tibor már tárcsázta is a neppert, akitől a gázolajat vette. Belekiabált a telefonba:
– Pista, a sofőröd két hordó olajjal kevesebbet engedett le nálam a tartályba! Ha ez így megy, nem veszek tőled több gázolajat. Amúgy is elég drágán adod! Az ukrán gázolaj sokkal olcsóbb, lehet, hogy inkább onnan rendelek, ha itt folyamatosan mínusz két hordóban vagyok!
A telefon másik végén Pista próbálta menteni a helyzetet:
– Tibike, nyugodj meg! Én magam fogok utánanézni, hogy ki húzott le téged. Legközelebb elküldöm a hiányzó olajat, és még ráteszek egy dupla adag gázolajat is, ezt én mondom neked! Így rendben vagyunk? – kérdezte Pista Tibortól.
Tibor röviden lezárta:
– Pista, ha nem úgy lesz, ahogy mondtad, nem üzletelünk többet!
Tibor letette a telefont, vett egy mély levegőt, majd Márkó felé fordult. A dühét hirtelen izgatott vigyor váltotta fel:
– Na, Márkó, figyelj ide! Van most piros gázolaj, úgyhogy lehet szőkíteni! Sztipány bátyám mondta, hogy te értesz ehhez. Most kiderül, mit tudsz valójában! Ma összeírod nekem, mi kell a szőkítéshez alapanyagnak, holnap meg eljövök és megveszem. Sürget az idő, nekem gázolaj kell!
Tibor ekkor már elnevette magát, a szeme szinte csillogott a haszonleséstől:
– Pirosból sárga lesz! Nem akarom, hogy ez az üzlet elszaladjon mellettem.
Zárószó
Hogy Márkó milyen titkos recept alapján, és hogyan főzte ki végül a piros gázolajat a sufniban, és hogy Bundás meg Tibor története miként folytatódik – amikor is egy füles után kénytelenek lesznek sürgősen telephelyet cserélni –, az mind kiderül a következő fejezetből!
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése