Nálunk egyszer volt egy olyan szüret...
Bácsszőlős, 1990.
Aki azt hiszi, hogy egy szüret csak a szőlőről szól, az még nem volt velünk a dűlőben… Törköly, sör, eltűnt emberek és legendává érett káosz – egy nap, amire 40 év után is vigyorogva emlékszünk.
Van az a pillanat, ami nem csak munka volt, hanem illat, nevetés és egy kis „eltűnéses” rejtély. A baráti körben ebből lett a legenda, amit ma is ugyanazzal a mosollyal mesélünk.
A múlt velünk marad. Minden út egy legenda, ha van, aki elmesélje!
LEGENDAUTAM – 34. FEJEZET: A SZÜRET, AMIBŐL LEGENDA LETT
Amiből legenda lett
Nálunk egyszer volt egy olyan szüret, ami azóta is igazi legenda. Tudjátok, az a fajta történet, amit nem koptat el az idő. Akkoriban a fél város és a fél diszkó hetekig csak azt beszélte, mi a csuda történt ott nálunk a szőlőben. A téma még most, ennyi év távlatából is menetrendszerűen előkerül minden egyes baráti beszélgetésen, amikor kicsit nosztalgiázunk. Elég csak egymásra néznünk, és valaki azonnal felteszi az örök kérdést: „Te figyelj már, emlékszel még, amikor nálatok szüreteltünk, és az a nagy kavarodás történt?”
Hogy pontosan mi is esett meg azon a felejthetetlen napon? Ma már csak nagyvonalakban tudom felidézni a részleteket. Nem csoda, hiszen ennek a sztorinak a kezdete már körülbelül 40 évre nyúlik vissza az időben. De a hangulat, az illatok és a nevetések még ma is tisztán élnek a fejemben.
Gyerekek, holnapután szüret!
Abban az évben kifejezetten jó volt a szőlőtermés. A tőkék roskadoztak a gyönyörű, érett fürtöktől, így nyilvánvaló volt, hogy nagy munka áll előttünk. Apu látva a rengeteg tennivalót, megkért néhány ismerőst, hogy jöjjenek el segíteni szüretelni. Gondoltam, én is szólok a barátaimnak a diszkóban és a törzshelyeinken: „Gyerekek, nagy hír van!
Holnapután hatalmas szüret lesz nálunk, mindenkire szükség van, segíteni kellene!
Persze nagyon jól ismertem a bandát, pontosan tudtam, milyenek vagyunk, ha munkáról van szó. Fiatalok voltunk, tele energiával, de a fegyelem nem éppen a legerősebb oldalunk volt. Közöttünk viszont mindig működött a bajtársiasság. Elég volt annyit kimondani a körben, hogy segítség kell , és már indult is mindenki. De én azért, biztos ami biztos, poénból még gyorsan hozzátettem a meghívóhoz: „Ne aggódjatok, kaja és pia mind lesz bőségesen, a lányokat meg majd hozzá gondoljátok, ahogy az egy rendes magyar szüretnél illik!
Bácsszőlős, 1990. – A vidám csapat a sorok között. Én sajnos nem látszom a képen, mert éppen én voltam a fotós.
Bácsszőlős, 1990. – Itt már én is rajta vagyok a képen a barátokkal.
A híres házi törkölypálinka
Aztán végre elérkezett a nagy nap. Korán reggel, ahogy a nap első sugarai megvilágították a Bácsszőlősön túli dűlőt – ahol egy romos tanya mellett feküdt a mi magasművelésű szőlőnk –, összegyűlt a társaság. Mindenki hozta a legjobb formáját, felgyűrtük az ingujjakat, és fegyelmezetten beálltunk a sorba a tőkék közé. De mielőtt még az első metszőolló megcsillant volna a levegőben, Apu elővarázsolta a titkos fegyvert. Előkerült a házi törkölypálinka. Mert hát ugye, munka előtt kell egy kis alapozás, hogy jobban menjen a dolog.
Csúszott le az a kis feles a torkokon. Olyan erős, masszív és hangos volt az a házi törköly, hogy szerintem még a harmadik szomszéd sorban állók is azonnal megérezték az illatát, sőt, szinte a bőrükön érezték a hatását! Az arcok pillanatok alatt kipirosodtak, a reggeli hűvös idő egy csapásra elillant, és megjött a munkakedv. Na, ekkor mondtuk azt, hogy most már tényleg jöhet a szüret!
Védőital a fészer mellett
Menet közben azonban a dolgok kezdtek érdekes fordulatot venni. Az egyik nagyon jó barátomnak ugyanis igencsak megtetszett ez a bizonyos házi törkölypálinka. De annyira, hogy képtelen volt elszakadni tőle. Ahogy teltek az órák, nekünk is többször feltűnt, hogy a srác gyanúsan sűrűn tesz kisebb sétákat. Újra meg újra a fészer felé húzott a szíve – pont oda, ahova Apu a törkölypálinkás üveget biztonságba helyezte.
A „védőital” törvénye: Szüret és az elmaradhatatlan itatás
Nálunk a sorok között nem csak a munka ment, hanem a hatalmas mókázás is! Volt egy bevált, elmaradhatatlan aranyköpésünk – persze csak úgy poénból –, amit mindenki betéve tudott: aki keményen szüretel, annak törvényesen jár a védőital!
Hogy mi volt az a bizonyos védőital? Természetesen a jéghideg, gyöngyöző sör!
Emlékszem, egyszer csak felkiáltott az egyik srác a sor végéről, miközben megtörölte a homlokát:
-„Gyerünk emberek, itatás! Ekkora hajtás és hőség mellett mindenkinek jár a védőital!”
Nem kellett senkit győzködni, mentünk is, mint a villám. A fészer árnyékos oldalán már ott várt minket behűtve egy-két rekesz sör. Odaléptünk, és már ment is a vezényszó:
„Gyerünk inni, és le vele!”
Ez az „itatás” nálunk kód volt. Onnan jött, amikor még a pultnál álltunk is csak ennyit vágtunk oda röviden. Nem volt duma, nem volt finomkodás: csak az itatás, aztán már dőlt is le a hűvös sör a torkunkon. Pont, ahogy kell!
Persze a barátom, aki amúgy is sűrűn látogatta a fészert a törkölypálinka miatt, most a nagy buzgóságban még néhány üveg sört is bőszen bedobott a pálinka mellé. Biztos, ami biztos alapon. Közben a munka is haladt a maga útján, mentünk előre a sorok között, gyűltek a vödrök, pörögtek a pletykák, beszélgettünk a világ összes dolgáról, a hangulat pedig szép lassan a abszolút tetőfokára hágott.
Kakaspörkölt a faasztalnál
Bácsszőlős, 1990. – Kakaspörkölt a faasztalnál. Ugyanaz a szüret, végre eljött az ebédidő!
Aztán végre eljött a dél, megkondult a harang, és elérkezett a várva várt ebédidő. Nem mentünk be a házba, hanem ott kint, a szőlő tőkéi mellett, a szabad ég alatt ültünk le a fák árnyékában, ahogy azt a hagyomány diktálja. Hosszú, nehéz faasztaloknál és kopott faszékeken foglaltunk helyet. Ha jól emlékszem, egy hatalmas bográcsban főtt, zseniális, sűrű szaftos kakaspörkölt volt a menü friss kenyérrel.
Azonban a barátomon, aki a délelőtt folyamán olyan hihetetlen szorgalommal húzta meg a törkölyös üveget, ekkor már nagyon komolyan látszott az eredmény. Alaposan a pohár fenekére nézett, a szemgolyói már kissé önálló életet éltek. De a szüret az szüret. Az ebéd után nem volt punnyadás, nem volt alvás. Újra összeszedtünk minden erőt, fegyelmezetten beálltunk a sorba, és dolgoztunk tovább a délutáni napfényben, ahogy illik. Közben persze a „védőital”, a hideg sör is folyamatosan járt nekünk, nehogy kiszáradjunk a nagy hajtásban.
Összejártuk Tolnát, Baranyát
Gyorsan repült az idő, és végül eljött a szüret vége. A nap már lemenőben volt, mi pedig elkezdtünk fáradtan, de elégedetten összepakolni a szerszámokat, a ládákat, és lassan indultunk volna hazafelé a falu irányába. Ekkor, a nagy számolás közben vettük észre a döbbenetes tényt: az egyik barátunk nincs sehol. Egyszerűen felszívódott.
Először persze nem csináltunk belőle nagy ügyet. Ismertük a dörgést, így csak legyintettünk és nevettünk: „Áh, biztos csak elment valahova a vécére a bokrok közé, majd mindjárt előkerül a semmiből.” De teltek a percek, aztán eltelt egy egész óra is, és még mindig se híre, se hamva nem volt a srácnak. Persze ekkor már a nevetést felváltotta az aggodalom. Megijedtünk, hogy a nagy meleg, a törkölypálinka és a sörök kombinációja miatt esetleg valami komoly baj lett, és összeesett valahol.
Azonnal megszerveztük a mentőakciót. Elkezdtük gőzerővel keresni a szőlőskert minden egyes sarkát. Bácsszőlősön, Csikérián Kunbaján és Bácsalmáson is körbenéztünk. Az egész környéket bejártuk, átnéztünk minden fészert, gödröt és bokrot, miközben teli torokból kiabáltuk a nevét a szélbe. Újabb órák teltek el a feszült kereséssel, de mégsem találtuk sehol. Végül, mikor már teljesen besötétedett, arra gondoltunk: talán egyet gondolt, és elindult haza gyalog, a saját lábán.
Mert hát ismerni kell őt: a barátom elég makacs természet, olyan, mint Bácsalmáson a Szűcs Pista bácsi szamara. Ha ő egyszer valamit komolyan a fejébe vesz, akkor azt senki nem veri ki onnan, még Mike Tyson sem tudja kiverni a fejéből a terveit – ő pontosan úgy is fogja megcsinálni! Elmentünk egészen a házáig, hátha már otthon piheni ki a fáradalmakat az ágyában, de a legnagyobb döbbenetünkre ott sem volt. Úgy is mondhatnánk, hogy azon az éjszakán a keresése közben szó szerint összejártuk érte Tolnát, Baranyát! Végül aztán valahogy késő este, szinte éjfél körül keveredett elő a semmiből, teljesen ziláltan. De az igazi poén az volt, hogy igazából még ő maga sem tudta megmondani nekünk, pontosan merre járt és mit csinált órákon keresztül...
Így születnek a legendák
Én legalábbis így emlékszem erre a zseniális sztorira. Persze, ahogy a bevezetőben is említettem, negyven év nagyon hosszú idő, így egyáltalán nem biztos, hogy minden egyes részlet hajszálpontosan így történt. Az viszont szentigaz, hogy az a szüret igazi, kitörölhetetlen emlékké vált a baráti körünkben, amit még most sem felejtünk el, és valószínűleg soha nem is fogunk.
De hát a jó történetek és a felejthetetlen legendák pont így születnek
mert minden út egy legenda, ha van, aki elmesélje!
Zárószó:
Szóval, ha legközelebb útnak indulunk, én már nem vitatkozom vele – elvégre ha Mike Tysonnak sincs esélye a tervei ellen, én miért is próbálkoznék? Inkább csak hátradőlök, és élvezem a következő közös fejezetet Tolnától Baranyáig, vagy bárhová, ahová a makacssága legközelebb sodor minket!
Így vált ez az utazás is igazán emlékezetessé. Mert bár a makacssága néha próbára tette a türelmemet, pont ez a megállíthatatlan elszántság teszi őt azzá a különleges emberré, akivel bármilyen őrült kalandba újra fejest ugranék. Mindig kiálltunk egymásért, akár baj volt, akár örültünk, mindent közösen csináltunk végig. Mert ilyenek voltunk!
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.png)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése