Ez a történet nem csupán évszámokról és helyszínekről szól. Ez az én személyes időutazásom: emlékezés a bácsalmási éjszakákra, a Nagy- és a Strand Presszóra, a motorok füstjére, a közös munkák izzadságára és a barátságokra, amik úgy tartanak össze minket, mint a láncszemek.
Megelevenedik a múlt: a diszkók világa, a presszók mélye, a családi húslevesek illata és azok a mindennapi küzdelmek, amik formáltak minket. Azért írom ezeket a sorokat, mert hiszem, hogy a múltunk velünk marad, és ezek a történetek adnak értelmet a jelennek is.
Tarts velem a pult mellé, a motoros törzshelyünkre vagy a falusi munkák sűrűjébe. Nosztalgiázzunk együtt, mert minden út egy legenda, ha van ki elmesélje.
LEGENDAUTAM – 33. FEJEZET: A MÚLT VELÜNK MARAD, ÉS EZ ÍGY VAN JÓL!
Az időutazás kezdete
Ez az én személyes időutazásom.
Ahogy telik az idő, az ember hajlamos azt hinni, hogy a múlt csak fakó fényképek gyűjteménye a fiók mélyén. De nálunk, bácsalmási srácoknál, a múlt nem a fiókban van, hanem a vérünkben! Minden villanás a diszkóban, minden liter benzin, amit elfüstöltünk a motorokkal – nálunk semmi sem volt akadály!
Egy hétvégén simán elfogyott egy teljes tank benzin, úgyhogy vasárnap este már gyalog mentünk a Nagypresszó elé. Abban az időben ugyanis a bácsalmási ÁFOR benzinkút vasárnap zárva volt. Mélykúton bezzeg nyitva tartottak bizonyos órákban, így néha átszaladtunk oda. De ez mindig tiszta határeset volt: vagy elég lett a benzin a hazatéréshez, vagy nem.
Bizony előfordult olyan eset, hogy valaki alatt csontig kifogyott a nafta. De hát mire való a jó öreg bálamadzag? Az egyik motor csomagtartójához odakötöttük, a mögötte lévő motoros megfogta a madzag végét, és már húztuk is át egymást! De az a módszer is jól bevált, amikor menet közben, lábbal toltuk a másik motort. Aki pedig igazán dörzsölt volt, az sunyiban leszívott egy kis benzint a fater autójából – épp csak annyit, hogy el tudjon gurulni a kútig.
Amikor a Lada és a Simson megmentette a napot
Fiatalok, figyelem!: Régen nem izgultunk, ha kifogyott a nafta! Ma már sokan kétségbeesnének, ha nincs kész kétütemű benzin, pedig csak egy kis leleményesség kellett.
Pontosan így jártam 40 éve volt. A Simsonom egyszer csak megszomjazott és leállt. Fater Ladájából gyorsan leszívtunk vagy egy liter benzint – ami mai szemmel nézve hihetetlen, hiszen a mai modern autók tankjába már le sem lehet dugni egy csövet! De a Ladánál ez még működött. Otthon a sufni polcon ott volt a legendás Arol T olaj, abból kapott egy keveset a benzin, és már kész is volt a mentő-keverék.
Csak tudni kellett a trükköt!
Persze a kútig tartó pár kilométeren csak óvatosan, csiga tempóban mertem húzni a gázt. Ahogy cammogtam a tejcsarnok előtt, egy ismerősöm meg is jegyezte vigyorogva:
– Na mi van, elromlott a motor? Máskor tökgázzal mentél, most meg csiga tempóra kapcsoltál?!
Minden elfüstölt liter és minden csepp izzadság a közös kalandok során – ez mind mi vagyunk. Ez a mostani fejezet talán a legfontosabb, mert az összetartásról szól. Arról a láncról, aminek mi magunk voltunk a szemei.
A motoros törzshely: Ahol a szavad a becsületed volt
Bácsalmáson az áruház sarka nem csak egy földrajzi pont volt a térképen. Nekünk az jelentette a főhadiszállást, a tanácstermet és minden kaland kiindulópontját. Ott támasztottuk le a gépeket – a büszke Simsonokat és társaikat –, és onnan figyeltük a város lüktetését.
Akkoriban még nem a Facebookon üzentünk, hanem leálltunk a motorral az áruház sarkán Nem volt még mobiltelefon, nem létezett az internet – és milyen jó is volt ez így! Mégis mindenki pontosan tudta, mikor kell ott lenni. Teljesen kizárt dolog volt, hogy üresen találjuk a helyet: az áruház sarkán valaki mindig ott állt a motorosok közül. Ilyenek voltunk és vagyunk: egy igazi csapat. Ha valaki megállt köztünk és annyit mondott:
– „Gyerekek, segíteni kellene!”
Meg se vártuk a magyarázatot. Nem kérdeztük, hogy „mennyiért?”, vagy hogy „meddig tart?”. Egyből rávágtuk:
– „Mit főzünk, mikor és hol találkozunk? Ott leszünk!”
Minket még úgy neveltek otthon a szüleink: „Gyere, fiam, nézd meg, hol foghatod meg a munka végét!” Ez a szemlélet élt bennünk akkor is. Ha menni kellett, hát mentünk!
Nálunk nem volt kifogás! Barátság és munka a régi szép időkben
Nálunk régen ha valaki azt mondta a baráti körben, hogy „én most nem érek rá”, azt szinte meg sem hallottuk. De ha elhangzott az a szó, hogy „kell segíteni”, mindannyian azonnal tudtuk a dolgunkat. Ott voltunk és ugrottunk, még akkor is, ha teljesen más terveink voltak aznapra.
Nem válogattunk a munkában, mentünk oda, ahol éppen szükség volt a dolgos kezekre. Ott izzadtunk a tikkasztó forróságban a paprikapalántázásnál, térdig jártunk a porban a kukoricatörésnél, vagy éppen egy ház alapozásánál segédkeztünk. De ugyanúgy ott voltunk, ha nehéz szénabálákat kellett hordani a tűző napon, ha fát kellett hasogatni a télre, vagy ha egy megroggyant tetőt kellett gyorsan újracserepezni a vihar előtt – számunkra nem létezett kifogás!
És persze ott voltak a legendás disznóvágások is, ahol a munka és a mulatság olyan szorosan fonódott össze, mint a hurka tölteléke. Meló után jöhetett a móka! Ha végeztünk a disznóvágással meg a főzéssel, egy dolog nem maradhatott el: a hatalmas csaták a magyar kártyával, az a felejthetetlen kláber parti! És persze az asztal alatt ott lapult egy-két rekesz sör is...
De nálunk egyszer volt egy olyan szüret is, ami azóta is igazi legenda. Akkoriban a fél város és a fél diszkó azt beszélte, mi történt ott nálunk. Ez a téma még most, ennyi év után is mindig előjön, ha összeülünk a barátokkal:
– „Emlékszel, amikor nálatok szüreteltünk, mi történt?”
Hogy pontosan mi is esett meg? Most még nem írom le. Nem írom le, hiszen ti, akik ott voltatok, úgyis tudjátok... Mindenesetre az egyik barátom akkor kapta azt a becenevét, ami egy életre rajta maradt.
A többit pedig már a következő fejezetben megírom!
Szakácsot soha nem hívtunk. Minek is? – A hordó igazsága
Szakácsot soha nem hívtunk. Minek is? A mi csapatunkban mindenki tudta a dörgést. Ismertük a tüzet, a fűszereket, és tudtuk, mitől lesz szaftos a pörkölt. Csak az alapfelszerelés kellett: a krómozott bogrács, a háromláb, a gázrózsa és a gázpalack. Az alapanyagot, mi dobtunk össze, hogy legyen mit rotyog bográcsban, pedig beletettük a tudományunkat. De a legfontosabb kérdés mindig ez volt:
– „És mit iszunk?”
A válasz pedig, mintha csak egy kőbe vésett törvény lenne, azonnal érkezett:
– „Vizet nem iszunk!”
– és már pattantak is a sörös kupakok vagy fordult a borosüveg dugója. Dolgoztunk, sütöttünk-főztünk, és közben néhány pohár is lecsúszott, de a munka mindig kész volt időre. Előkerült a nálunk csak hébérnek nevezett borlopó – amit máshol unalmasan csak lopónak hívnak –, és megindult a mintavétel. Egyszer csak tisztán halljuk lentről, a pincéből az első őszinte kritikát:
– Jó, jó… de Péter bácsi, ez kicsi savanyú!
Lent nem teketóriáztak, már hallatszott is a cuppanás, ahogy újból felszívták a bort a hébérrel, és megkezdtek egy teljesen új hordót. Pár másodperc csend, majd felhallatszott a megkönnyebbült döntés:
– Na, Péter bácsi! Ez sokkal jobb, ez a jó édes!
A Nagypresszó Legendája
Amikor leszállt az este, vagy csak pihenni vágytunk a hétvégi hajtás után, az irány egyértelműen a Nagypresszó volt! Ott már várt minket a törzsszemélyzet, akiket ma már méltón a város legnagyobb legendái között emlegetünk.
Jenő bácsi, Lajos, Gizi néni, Éva, Kálmán, Mari, ÖregBé, Zsuzsi, Erzsi, Kati, Zsolti, ÖregBenzsó és Puci – ők nem egyszerűen pultosok és pincérek voltak, hanem maguk a két lábon járó Nagypresszó-legenda! Lehet, hogy nem emlékszem már minden egyes névre pontosan, de a múlt nálunk soha nem múlik el.
Pontosan tudták:
-Ki mit iszik
-Ki kinek udvarol éppen
-És ki az, akinek már nem kellene több kanyar (bár ilyet azért ritkán mondtak).
A presszóban állt a bál!
Diszkófények villogtak, a cigifüst olyan sűrű volt, hogy vágni lehetett, a tömeg morajlása pedig teljesen betöltötte a teret. Ott támasztottuk a pultot, néha meg a nagytükör előtt igazgattuk a sérót, vagy épp a ruhatár pultján ücsörögtünk. De ott aztán észnél kellett lenni: ha nem figyeltél oda, simán beleültél az ott úszó VBK-ba (vörösboros kóla) én ezt nem szerettem .Inkább maradtam sör vagy a hagyományos, laza kisfröccsnél, ami mellé kísérőnek mindig jött egy feles Lánchíd konyak is – ha lúd, legyen kövér!
Ami viszont nagyon nem hiányzott abból a korszakból, az a hírhedt térelválasztó függöny volt. Kifejezetten utáltam! Ott ültünk a ruhatár pultján – már ha volt éppen szabad hely. Ha nem jutott hely, akkor a nagytükör előtt támaszkodtunk, és persze folyamatosan mentek a poénok, meg a vagány beszólások a többieknek.
A függöny meg pont eltakarta a benti helyiséget. Így egyáltalán nem láttunk be a diszkóba, és esélyünk sem volt nézni a csinos lányokat.
– „Jenő bácsi, kérünk egy kanyart!” – szóltunk oda a pult mögé, és már jött is az utánpótlás.
Aztán persze folyamatosan figyeltük a csinos lányokat. Ha valaki túl mélyen elmerült az álmodozásban, vagy csak elbambult egy szép szoknya láttán, már jött is a többiektől egy baráti tockos a tarkójára. Megkapta a magáét rögtön:
– „Na mi van? Álmodik a nyomor!”
Néha a hátunk mögül is jött a cikizés. Ha a poharunk fenekén már csak a levegő maradt, valaki biztosan odaütött a vállunkra. Olyan is volt, hogy az egyik barátom odaszólt a másiknak:
– „Hallod, elmegyek a vécére. Foglald a helyem!”
– „Hát menjél!” – válaszolták neki.
Erre jött is a zseniális duma:
– „De hát nincs mitől pisilni!”
Így jeleztük egymásnak finoman, hogy teljesen üres a pohár, ideje rendelni!
A bácsalmási hét ritmusa
A mi életünknek megvolt a maga menetrendje:
-Hétfő: még nincs munkakedv.
-Kedd: „Kiskegyed”.
-Szerda: jó nap, majd holnap dolgozunk!
-Csütörtök: Kicsi ücsörgés, tervezgetés.
-Péntek: Hurrá! Vége a hétnek, jöhet végre az ivászkodás és a szabadság.
-Szombat: A „súlyemelés” napja a diszkóban. Emeltük a poharakat, és minden kanyarnál csak annyit mondtunk: „Le vele!”
-Vasárnap: A szent ebéd napja. Anyánk húslevese nélkül nem volt vasárnap. „Egy jó húslevesért minden pénzt megadok!” – tartottuk, és ez tényleg így is volt.
Meccs után a Strand Presszóban
Az ebéd után jött a kötelező focimeccs. Szotyi vagy tökmag? Ez volt a kérdés. Én a szotyit választottam. Egy adag elég? Ahogy ismerem a barátaimat, inkább kettőt kérek. Tudjátok, ha meccs van, ülünk a lelátón, és a barátaim oldalba böknek:
-„Egy marék szotyit adjál!”
Ha focimeccsen voltunk, ott mindig a Mélykút–Bácsalmás örökös rangadó jelentette az igazi izgalmat. És ha már Mélykúton jártunk, sosem hagytuk ki a Béke Éttermet. Ha jól emlékszem, itt ettük a „Mészöly kedvencét” vagy a „Brumi kedvencét”, miközben persze pár sör is lecsúszott a torkunkon.
Így hát inkább mindjárt két adag szotyit kértem. Meg is kaptam az árustól, aki egy régi, „Petőfi Népe” újságból tekert tölcsérbe mérte ki a csemegét. De az igazi menet csak ezután kezdődött...
Irány a Strand Presszó!
Mi hűek maradtunk a helyhez, nem úgy, mint azok, akik a Taknyos kocsmákban ragadtak. Nem bonyolítottuk túl a dolgot: a drótkerítés mellett szépen átbújtunk, és már bent is voltunk a strand területén. Éppen csak beléptünk a presszóba, és már záporoztak is felénk a szavak, jött a fogadás:
– Szia, gyerekek!!!– kiáltották bentről.
A Strand Presszó hangulata egyszerűen leírhatatlan volt. A falakat retró falburkolat borította, rajta körben tükrökkel. A fehér csipketerítős, kerek asztalokon katonás sorrendben sorakoztak a sörök és a híres muskotályos borok – persze szigorúan a 2/1-es arányban, a bor javára!
Ahol az írnok is iszik – Legendák a Strand Presszóból
Lepakoltunk az egyik asztalnál, és jött is a kötelező kérdés:
– Ki mit iszik?
– Vizet nem iszunk! – jött az azonnali válasz.
Egy kör így mindjárt az elején simán lecsúszott. Utána jött a nagy dilemma:
– Még egy kör? – dobta fel valaki a kérdést.
Mert hát így volt ez jó!
– Gabi bácsi, Feri bácsi! Mit szólnak egy parti biliárdhoz? – kérdeztük.
Már jött is a válasz:
– Úgy legyen! De az írnok is iszik!
– De ki írja le a partit?
– Ki, ki? Hát a Télapó! –a jól ismert becenévre.
Kártyacsata és sorfa lökés a Strand Presszóban
– Oké, kezdünk!
Mi kezdtünk. Hogy ki lökött először, én vagy a barátom, az már mindegy is. Ez a klasszikus 120-as játék volt. És ekkor jött a lényeg: megcsináltuk a sorfa lökést! Mind az 5 bábu egyszerre dőlt el az asztal közepén! Ez a lökés érte a legtöbb pontot.
Már jött is a duma a túloldalról:
– Írnok, ezt most... nem írjuk be! – mondta Feri bácsi vagy Gabi bácsi.
De persze tudtuk, hogy ezt csak poénból mondják. Úgy belemerültünk a játékba, hogy teljesen megszűnt a külvilág.
Füst, ramsli és biliárd: Így mulattunk 30 éve a Strand Presszóban
A szomszédos sarokban közben ment a kőkemény ramsliparti. Csattogtak a kártyalapok, és már messziről hallatszottak a jól ismert hívószavak:
– Vak rab, muszk, körmuszk, lapcsere nélkül! A piros hetes játszik! A kibiceknek nem jár szék! Nincs helyük a partiban!
Közben persze ment az elmaradhatatlan mutogatás is a pincérnek: a kezükkel egy karikát formáztak a levegőben. Ez azt jelentette: még egy kanyar jön! Majd hozzátette a poént:
– Ez az én kanyarom, de ő fizet!
Már ment is a szívatás az asztalnál. Az egyik srác büszkén csapta le a kerek asztalra a piros ászt meg a piros csikót – elvégre ez a legerősebb kombináció –, majd félvállról odaszólva hozzátette:
– Most elmegyek a vécére. De a pénzhez és a kaniszterhez ne nyúljatok!
Persze záporoztak a beszólások. A legenda szerint még a „Tök VII-es” is megállította a partit egyszer... A többit meg rátok bízom, döntsétek el Majdnem több mint 30 év telt el azóta, az emlékek néha csalókák. Senki sem tökéletes... még én sem. De ahogy a mondás tartja: ami megmaradt, azzal kell élni.
1994. augusztus 20-án, a Csikériai búcsú napján a posta előtti fánál hagytam utasként „pár darab agysejtemet” – fele fán, fele autóban maradt. A Csillagok háborúja filmekben Obi-Wan Kenobi azt mondta: „Luke, az Erő veled van.”
Nálam, ott a Csikériai posta előtt ez úgy hangzott: „Egér, az Erő veled és a barátaiddal van.” Mert a múlt velünk marad, és ez így van jól!”
Mindeközben mi, a többiek, rendületlenül löktük a golyókat a biliárdasztalon. A másik sarokban a játékgép villogott, és folyton elhangzott a pókeresek örök dilemmája:
– Kicsi vagy nagy? Fekete vagy piros?
A gyümölcsös nyerőgép csak úgy csillogott-villogott. Ki tudja, talán igaz a legenda, hogy valaki egyszer dühében szétverte a bárszékével az egyiket, vagy hogy valaki vett egy saját gépet, és egyenesen hazavitte a nappalijába...
Ha egyszer Bácsalmáson biliárdversenyt rendeznek, javaslom, hogy két kupa legyen. Az egyikre ez legyen felírva!
-Gabi bácsi
– „Szia, gyerekek!”.-
A másik kupára pedig ez:
Feri bácsi
– „Az írnok is iszik”.
Mert ez a két szólás a bácsalmási Strand Presszóban olyan szent volt, mint a templomban az „ámen”!
VÉGSZÓ
Így teltek a napjaink Bácsalmáson: munka, motorozás, egy kis „súlyemelés” a pultnál, és az a fajta barátság, ami ma már ritka kincs. Ahogy itt ülök és nézem ezeket a régi fotókat, rájövök, hogy nem csak az emlékeket őrizzük. Mi magunk vagyunk a legenda, és minden egyes történet – legyen szó a Strand Presszóról, a vasárnapi húslevesről vagy a Nagypresszóról – ott él bennünk tovább.
Lehet, hogy a világ megváltozott, és a motorok is másképp pöfögnek már, de az a „láncszem”, ami minket összetartott, sosem fog elszakadni. Mert nálunk a kanyar még mindig kanyar, a barátság pedig szent és sérthetetlen. A múlt velünk marad, és ahogy elnézem ezt az utat, amit bejártunk... ez így van jól!
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.png)
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése