Nem, nem egy filmforgatáson jártam, csak hazafelé tartottam a Szent János kórházból. Bottal, félig bénán a mozgólépcső néha olyan, mint egy hegycsúcs megmászása. A hazaúton várt rám a kórház és a Keleti pályaudvar között, azt még egy profi hollywoodi kaszkadőr is megirigyelte volna!
Most megosztom veletek. Ebben a blogban az utazásaimat és mindennapi küzdelmeimet mesélem el – bottal, afáziával, de töretlen kedvvel. A „Legendautam” 32. fejezete egy budapesti kaland krónikája, ahol a mozgólépcső kifogott rajtam, de az emberség és a barátság segített hazaérni. EZ A TÖRTÉNET AZ IGAZ UTAM!
LEGENDAUTAM – 32. FEJEZET: KASZKADŐRMUTATVÁNY A MOZGÓLÉPCSŐN
Miután végeztem a dolgaimmal a budai hegyek között megbújó, patinás Szent János Kórházban, elégedetten fújtam egyet. Megcsináltam! Amit elterveztem, azt elintéztem. De a nap neheze – ahogy azt egy igazi kalandhoz illik – még csak most következett.
Aki olvasta az előző, 31. fejezetet, az tudja, milyen kihívásokkal küzdöttem meg idefelé.
De ami a hazaúton várt rám a kórház és a Keleti pályaudvar között, azt még egy profi hollywoodi kaszkadőr is megirigyelte volna!
A Moszkva tér (nekem már örökre az marad, hiába keresztelték át Széll Kálmánra) nyüzsgött a délutáni forgalomtól. A retró sárga villamos csilingelve tett le a téren, én pedig elindultam a metró lejárója felé. A fejemben még ott csengtek a fiatal férfi szavai, aki idefelé azt tanácsolta: „Visszafelé ne kockáztass, kérj segítséget a rendészektől!”
A segítő kéz és a peron csapdája
Ahogy megérkeztem a mozgólépcső tetejéhez, a gyomrom kicsit összerándult. Ott tátongott előttem a mélység, a fémes lépcsők pedig megállíthatatlanul szaladtak lefelé. Szerencsére pont ott állt egy rendész. Odaléptem hozzá, és bár az afázia miatt a szavak néha nehezebben jönnek, őszintén elmondtam:
– "Ne haragudjon, nem merek egyedül lemenni ezen a lépcsőn. Fél kezem béna, az egyensúlyom meg olyan, mint a régi Simson a jégen. Segítene?"
A rendész nagyon kedves volt. Megfogta a karomat, és profi módon lekísért egészen a peronig. Ott megköszöntem, ő pedig ment vissza a dolgára. Ekkor még minden „passzolt”. Csakhogy volt egy apró bökkenő, amire az én „fogaskerekeim” az agyamban csak később kapcsoltak: a Keletinél majd fel is kell jönni!
Amikor a terv dugába dől
Megérkeztem a Keleti pályaudvarhoz. Leszálltam a metróról, és ott álltam a lépcső aljánál. Bámultam felfelé azt a végtelennek tűnő, mozgó acélszalagot. Itt nem volt rendész. Csak a tömeg, az emberek, akik rohantak a dolgukra. Ott álltam tanácstalanul, terv nélkül. Csak néztem ki a fejemből, és vártam a csodát.
Ekkor egy kedves, női hang szólított meg:
– Baj van? Segíthetek?
Egy hölgy állt előttem. Elmeséltem neki a félelmemet, ő pedig azonnal rávágta:
– Ne aggódjon, majd én felkísérem! Kapaszkodjon belém!
Volt egy belső sugallatom, egy pillanatra bevillant: „Vajon ha én eldőlök, ez a törékeny hölgy meg tud tartani?” De nem akartam ott éjszakázni a metró mélyén, így összeszedtem a bátorságomat, belékapaszkodtam a karjába, és elindultunk a magasba.
Kaszkadőrmutatvány a metróban!
Félúton jártunk. Alattunk és felettünk zúgott a város. Egyszer csak éreztem, hogy az egyensúlyom cserbenhagy. Megbillentem. Megpróbáltam korrigálni, de a gravitáció győzött. Ahogy dőltem el, ösztönösen kapaszkodtam a hölgybe, és sajnos őt is rántottam magammal. Mint egy lassított felvételen: elestünk a mozgó lépcsőfokokon.
– Nyomjátok meg a vészcsengőt! – kiáltotta valaki.
– Jaj, mi történt?!
- Segítség! – hallatszott mindenfelől.
A mozgólépcső hatalmas rándulással megállt. Ott feküdtünk. Egy pillanatra csend lett, csak a szívem kalapált. Szerencsére egy rendész azonnal ott termett és felsegített minket. Komoly baj – hála az égieknek – nem történt, de a technika és a divat áldozatul esett: a hölgy telefonja betört, az én kedvenc napszemüvegem pedig kettérepedt. – Ha ez a legnagyobb baj, akkor ezt is megúsztuk! – gondoltam magamban, és próbáltam kicsit viccesre fogni a dolgot, hogy oldjam a feszültséget.
A rendész felkísért a maradék úton. Amikor felértünk, odafordult hozzám: – Legközelebb csak szóljon bele a falon lévő mikrofonba, és jövünk segíteni! Én csak mosolyogtam magamban: „Hát, az afáziámmal én beszélhetek a mikrofonba, mire megértik, mit akarok, addigra megőszülünk!”
Az emberség ereje
Megköszöntem a hölgynek az önfeláldozó segítségét (még egyszer elnézést kérve a telefonért), és elindultam a pénztárhoz. Megvettem a jegyem, és alig vártam, hogy a vonaton végre lehuppanjak egy ülésre.
Szerencsére a vonatom már bent állt a csarnokban. Felszálltam, leültem a puha ülésre, és néztem ki az ablakon a távolodó Budapestet. Az agyamban újra és újra lepörgettem a nap eseményeit. Hihetetlen, mi mindenen mentem keresztül pár óra alatt! Egy mozgássérült embernek minden út egy expedíció, de ez a nap bebizonyította: az emberség igenis ott van az utcán. Csak merni kell kérni.
Bár a szemüvegem sajnos az út áldozata lett, a küldetést teljesítettem: a Szent János Kórházban mindent sikeresen elintéztem. Most pedig irány haza! Vár végre az otthoni nyugalom, és az újabb történetek, amiket megírhatok nektek.
Nem hagyott nyugodni a mai nap: a „mozgólépcsős kalandom” óta csak úgy járnak a fogaskerekek a fejemben. Tudtam, hogy ott a Déli pályaudvar Budán, és ha találok olyan járatot, ami nekem megfelel, legközelebb biztosan azzal jövök. Így végleg kihagyhatom a mozgólépcsős izgalmakat!
Hazaértem, és már a neten böngészem az alternatív útvonalat. Tudjátok, ahogy a mondás tartja: „Google a barátod, Wikipédia a barátnője” – ketten együtt most is kisegítettek. Meg is van a tökéletes terv: legközelebb Baja és a Déli pályaudvar között ingázom, onnan pedig már csak egy ugrás a Szent János Kórház.
A kaland folytatódik, de a szemüvegemért azért elmorzsolok egy könnycseppet.
A terv egyszerűnek tűnt
De a valóság Kelenföldön várt rám. Mert ugye az én vonatom a Keletibe ment volna tovább, nekem viszont át kellett szállnom egy másikra, ami a Déli pályaudvarra visz.
Még sosem jártam ezen az állomáson, így amikor leszálltam a vonatról, ott álltam a peron közepén, és csak lestem, mint a hunyó gyerek a játékban. Azt se tudtam, fiú vagyok-e vagy lány, nemhogy azt, melyik vágányra érkezik az a vonat, amire nekem fel kellene szállnom.
Néztem a kijelzőket, próbáltam értelmezni a hangosbemondót – ment a nagy „kitotózás”. Talán 5-10 percig is ott álltam tanácstalanul, mire rájöttem, hová is kell állnom, hogy végre eljussak a Délibe. Igazi izgalmak ezek egy egyszerű utazáshoz képest!
A "vágány-totó" és a 61-es mentőöv
Végül befutott a vonat, de a megkönnyebbülés helyett jött az újabb próbatétel. Szenvedtem a felszállással; sosem láttam még ilyen kocsit, és bottal, egy kézzel nem adta magát a dolog. De a lényeg: fent voltam! Igaz, a nadrágom bánta egy kicsit, lett rajta egy szépségtapasz a kosztól, de nem érdekelt.
A Déliben leszállva csak a belső sugallatomra hallgattam. Aluljáró, lépcső fel, lépcső le... és máris kint voltam a főúton. Ott megint csak álltam és lestem. Kerestem a villamosmegállót, és bár sejtettem, hogy ott lesz az úttest közepén, nem volt benne semmi biztos pont. Se pad, se tető, csak egy járda-sziget a sávok között.
A tervet, hogy megkérdezzek valakit, rögtön elvetettem. Az afáziám (beszédzavarom) miatt tudtam: mire elmondanám, mit akarok, a másik fél már rég nem értené. Maradt az ösztön: majd én megtalálom! Néztem, ahogy a villamosok jönnek-mennek mindkét irányból, de én csökönyös voltam. Csakis a 61-esre vártam. Azt ismertem a régi emlékekből, tudtam, hogy az biztosan a Szent János Kórház felé visz.
Végül megjött. A szokásos technikával felküzdöttem magam, és vártam a megállót. Ahogy elhagytuk a Körszállót a jobb oldalon, belül elmosolyodtam. Nevettem magamban, hogy múltkor itt még eltévedtem, de most már tudtam: a következő lesz az enyém!
Célba érés és a tízéves találkozás
Amikor beléptem a kórház nagykapuján, ugyanazt éreztem, mint mindig: na, végre célba értem! Már csak az orvosomat kellett megkeresnem. Pontosan tudtam, hová menjek, és sikerült is mindent megbeszélnünk. Amit elterveztem, elintéztem.
De az út igazi meglepetése még csak most következett. Mielőtt elindultam otthonról, beszéltem a Lacival egy régi barátommal, akivel kerek tíz éve nem találkoztunk. Megbeszéltük, hogy a kórháznál összefutunk. Mire végeztem az orvosnál, már ott várt rám. Tíz év történéseit nem lehet pár percben összefoglalni, de azért tömören átbeszéltük a legfontosabbakat.
– Hogy mész haza? – kérdezte.
Ránéztem a telefonomra: a Keletiből este 6-kor indul az utolsó vonat Bajára.
– Gyere, bekapunk egy gíroszt, közben beszélgetünk még! – mondta a barátom, és így is tettünk.
Végül elköszöntünk az állomásnál, én pedig felszálltam a vonatra. Ez az útvonal teljesen új volt nekem, Sárbogárdon át kellett szállni, sosem jártam még arra. De ahogy a tömegközlekedést eddig is mindig megoldottam, most is sikerült. Sárbogárdon átszálltam a bajai vonatra, és onnantól már nyert helyzetben voltam.
A tanulság: Új utak, régi emlékek
Másnap, ahogy hazaértem, fejben összeállítottam mindent, mint Kőmíves Kelemenné a falat. Mérlegeltem, és gyorsan el is döntöttem: a „mozgólépcsős kaland” és a Déli pályaudvar ment a kukába. Soha többé!
Ebben a helyzetben is egy régi barátomhoz, Norbihoz fordultam. Felhívtam őt, hiszen ő igazi tősgyökeres pestiként úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. Rögtön rávágta a megoldást:
– Használd a 4-es metrót! Az teljesen akadálymentes, bottal is könnyű lesz.
Pontosan elmagyarázta, hol szálljak le és mire váltsak, hogy a lehető legkényelmesebben érjem el a Szent János Kórházat. Az új útvonalam így a Móricz Zsigmond körtéren keresztül vezetett, ahol már válogathattam is a lehetőségek közül: az 56-os, az 56A és a 61-es villamos is mind a kórház felé repített.”
– Persze, hogy a 61-est választom! – válaszoltam neki büszkén.
Eszembe jutottak a régi idők, amikor még anyuval utaztam a Moszkva tér és a kórház között. Akkoriban még híre-hamva sem volt az akadálymentes villamosoknak, de ma már szerencsére minden más.
Így lett a „legendautamból” egy új, modern és biztonságos útvonal. A Google és a Wikipédia segített elindulni, de a baráti tanács és a 61-es villamos hozott haza. Ez a történet az igaz utam – bizonyíték arra, hogy aki kitart, az mindig továbbjut.
Zárószó – A lépcsők mögött
Minden mozgólépcső, amin végigmegyünk, egy kicsit az életünk tükre: néha magától visz, néha meg kell kapaszkodni, és néha el is esünk rajta. De ha van mellettünk egy segítő kéz, egy kedves szó, vagy csak egy pillanatnyi emberség, akkor a legmeredekebb út is járhatóvá válik. A Keleti mélyén nemcsak a félelem, hanem az akarat is ott dolgozott bennem – és ez az akarat vitt tovább, egészen hazáig. Mert a legendák nem a hősökről szólnak, hanem azokról, akik nem adják fel!
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése