GRÜNFELDER ATTILA VAGYOK , A NÉV, AMIT EGÉR ISMERSZ. HIVATALOS WEBOLDALAM: HTTPS://LEGENDAUTAM.HU

2026. október 16., péntek

LEGENDAUTAM – 39. FEJEZET: A KISPRESSZÓ ARANYKORA (A GYEREKKORI ÉLMÉNYEK)



Emlékeztek még arra az időre, amikor egy gombóc fagylalt mindössze 50 fillérbe került?


 Amikor az iskola utolsó csengője után szinte futva vettük be az irányt a sarki presszó felé, szorongatva a szüleinktől kapott fényes kis filléreket?


A bácsalmási Kispresszó nem a hangos diszkókról szólt, hanem a mi gyerekkori csodaországunkról. Egy olyan kultikus hely volt a Szent János, a régi Lenin és Marx utcák sarkán, aminek minden egyes kopott téglája beleégett az emlékezetünkbe.

A bácsalmási KISPRESSZÓBA, amely nekünk, gyerekeknek egy valóságos, titokzatos csodaországot jelentett a '70-es évek végén és a '80-as évek elején.


Megmutatom, milyen volt az élet ezen a kultikus sarki helyen: a benti fagyigép ritmikus, zakatoló-súroló zenéjétől, az AFÉSZ Cukrászüzem porcukros, édes islereitől. De ez a rész nemcsak a nosztalgiáról és az 50 filléres gombócos fagyikról szól. Ez egy darab a gyermekkorunkból. Felidézzük az iskolai nagyszünetek titkos, izgalmas fagyikommandóit, a szigorú tanárok előli pult alatti bujkálásokat, és a nehéz, műanyag golyós függönnyel vívott, cirkuszi mutatványnak beillő nagy csatáinkat.


LEGENDAUTAM – 39. FEJEZET: A KISPRESSZÓ ARANYKORA (A GYEREKKORI ÉLMÉNYEK)

Amíg a Nagypresszóban a hatalmas hétvégi diszkók, a dübörgő hangfalak és az élő zene pörgött, addig a Kispresszó egy egészen másfajta, jóval családiasabb, de annál sűrűbb és titokzatosabb világot jelentett számunkra.


Az a hely nem a motorok zajától és a hangos buliktól volt hangos, hanem az élet mindennapi, csendesebb ritmusától, a hétköznapok hamisítatlan bácsalmási történeteitől. Nekünk, gyerekeknek pedig egy valóságos csodaországot jelentett, egy olyan biztos pontot a városban, ahová mindig vágyakoztunk, és ahonnan soha nem akartunk hazamenni.


A SARKI ÉPÜLET TITKAI ÉS A SZÉLFOGÓ VARÁZSA


Ez a kultikus hely pontosan ott feküdt, ahol a Szent János utca, a régi Lenin utca, valamint a régi Marx utca kereszteződése található. Ma már a Marx utcát Gróf Széchenyi István utcaként ismerik a helyiek, és ha ma valaki odasétál erre a sarki pontra, a Kispresszó helyén már a Kígyó Gyógyszertárat találja.


De ha lehunyom a szemem, én nem a gyógyszeres dobozokat és a modern üvegpolcokat látom, hanem azt a régi, sarki épületet, amelynek minden egyes téglája és minden apró szeglete mélyen beivódott az emlékezetembe.


A Kispresszóba való bejutásnak megvolt a maga szertartása. Nem lehetett csak úgy egyszerűen besétálni az utcáról. Úgy kezdődött az egész, hogy először fel kellett lépni két, koptatott beton lépcsőfokot, ami egy kisfiú számára szinte a felnőtt világba való belépést jelentette.


Ott, a lépcső tetején egy jellegzetes, sötétzöld színű, nehéz, kétszárnyú faajtó fogadta az embert. Ez az ajtó már önmagában hordozta a kor hangulatát a kopottas festésével.


De az igazi trükk és a hely varázsa csak az ajtó után következett: pár méterrel beljebb ugyanis egy újabb ajtó tornyosult előttünk, mert a két nyílászáró között egy zárt, szűkös szélfogó kapott helyet.


Ennek a kis köztes helyiségnek megvolt a maga nagyon komoly és praktikus funkciója abban a világban. Ha kintről, a hideg vagy poros utcáról megérkeztél, itt meg kellett állnod egy kényszerű pillanatra. Becsukódott mögötted a nehéz külső zöld ajtó, és csak azután léptél be magába a tulajdonképpeni presszó belső terébe.


Így a kinti cudar időjárás, a csikorgó téli hideg, a fagyos északi szél, vagy éppen a fojtogató, poros nyári bácskai szél mind kint maradt – pontosan ezért is hívta mindenki egyszerűen csak szélfogónak.


Amikor ezen a szélfogón végül átléptél, egyetlen másodperc alatt megérkeztél a '70-es évek végének és a '80-as évek elejének a legsűrűbb valóságába. A kinti világ egy csapásra megszűnt létezni, és az embert teljesen beszippantotta a Kispresszó sajátos, semmivel össze nem téveszthető atmoszférája.


AZ 50 FILLÉRES CSODA ÉS A HARC A GOLYÓS FÜGGÖNNYEL


Gyerekként, úgy ötödik osztályos korunkban azonban még nem a felnőttek dolgai, nem a politika és nem nagyvilág hírei érdekeltek bennünket. Számunkra egészen más, sokkal fontosabb és életbevágóbb okok miatt vált első számú intézménnyé ez a sarki épület: ez volt a város tévedhetetlen, imádott fagyizója!


Ha jól emlékszem, abban a boldog és gondtalan világban még mindössze 50 fillérbe került egyetlen gombóc fagylalt. Gondoljátok el, mai ésszel szinte hihetetlen: 50 fillér! Tanítás után menetrendszerűen, szinte futva vettük be az irányt a sarki épület felé, zsebünkben a szüleinktől kapott, féltve őrzött, fényes kis fillérekkel. 


Alig vártuk, hogy megszólaljon az utolsó csengő, és már rohantunk is, mintha az életünk múlna rajta. 


De persze az is előfordult, hogy üres volt a zsebünk. Olyankor sem dőlt össze a világ: ha nem volt pénzünk fagyira, hát nem fagyiztunk, és ennyi!

 Nem csináltunk belőle problémát, egyszerűen csak örültünk egymás társaságának.
Volt azonban egy dolog, amit gyerekként tiszta szívből, őszintén és mélyen utáltam ott, és ami állandó félelmet ültetett a szívembe: a belső bejárati ajtóban lógó, jellegzetes, nehéz műanyag golyós függöny! Ezt a monstrumot egyszerűen nem lehetett csak úgy elegánsan, finoman elhúzni az útból, mint egy modern szúnyoghálót. Ez egy igazi békebeli, masszív, súlyos darab volt, amit az embernek szinte csak a saját testével, határozottan előredőlve lehetett félrelöknie.


Amikor boldogan, a markomban a frissen kapott, ropogós tölcsérrel és a tetején egyensúlyozó fagyival léptem ki a belső ajtón a szabadba, óriási, szinte cirkuszi mutatványba illő ügyességre és koordinációra volt szükségem. Rettenetesen kellett vigyázni, nehogy a nehéz, össze-vissza csattogó, kemény műanyag golyós szálak hozzáérjenek a fagyim tetejéhez, és egyetlen tizedmásodperc alatt elkenjék, leverjék azt, örökre tönkretéve a várva várt gyerekkori örömömet.


Patikamérlegen kellett centizni minden egyes mozdulatot, óvatosan oldalazva, mint a mérnökök, miközben a testemmel tartottam vissza a függöny nehéz szálait.


A TÍZPERCES SZÜNETEK FAGYIKOMMANDÓJA ÉS A LEBUKÁSOK


A dörzsöltebb, igazán nagymenő és bátor fiúk persze nem várták meg a délutánt és a hivatalos tanítás végét. Ők már a tízperces iskolai nagyszünetekben megszervezték a titkos akciókat, és átrohantak a suliból egy gyors, tiltott fagyira. Mivel az iskola alig 150 méterre feküdt a presszótól, ez a fizikai távolság egyáltalán nem jelentett akadályt a fürge és elszánt diákoknak.


A lebukás és a büntetés veszélye viszont annál inkább ott lebegett a fejük felett! A menetrendi lyukasórák miatt ugyanis a szigorú tanárok is előszeretettel jártak át a Kispresszóba egy-egy bivalyerős, fekete feketére, hogy valahogy túléljék a hosszú és fárasztó munkanapot.


Ha a szünetben besunnyogó, fagyira éhes, ziháló diákok pont egy kávézgató, komoly tanárba botlottak bent a pultnál, abból bizony akkora lebukás és akkora hatalmas balhé kerekedett, hogy a nagy ijedtségben még a fagyi is elmaradt.


Ilyenkor nem volt mese, fordulat hátra, és a diákok futhattak vissza az osztályterembe, remegő lábakkal várva az intőt vagy az igazgatói megrovást. Ugye, fiúk, ti is emlékeztek még ezekre a torokszorító, izgalmas pillanatokra?


ZAKATOLÓ FAGYIGÉPEK ÉS A PORCUKROS ISLER


Aki belépett a Kispresszóba, a kávézó pult legvégén azonnal megpillanthatta a fagyis tégelyeket. Ezek a gépek egy egészen sajátos, mechanikus hanggal töltötték meg a délutáni teret. Nem olyan modern, halk, csendes pultok voltak ezek, mint amilyeneket a mai cukrászdákban láthatunk.


A mélyben hatalmas, fémből készült, hengeres nagytégelyek lapultak, amikben a jéghideg fagylalt hűsölt. A gép belsejében egy nagy, beépített fém lapátkar folyamatosan, ritmikusan keverte fel a sűrű masszát, hogy az a nagy hidegben véletlenül se fagyjon kőkeménnyé, hanem mindig selymes, lágy és krémes maradjon.


Ennek a belső keverőlapátnak a jellegzetes, fémes, kicsit zakatoló-súroló és monoton hangja mindig tisztán, jól hallhatóan kiszűrődött a pult mögül, ahogy megállás nélkül dolgozott a jéghideg édesség alatt. Onnan, a titokzatos mélyből rakták át a kész fagyit a fenti kis tégelyekbe, amiből aztán minket, gyerekeket a legnagyobb precizitással és türelemmel kiszolgáltak a fehér kötényes pultos nénik.


A pult azonban nemcsak a fagyitól és a kávéfőzőtől volt hangos: a sarki pult egyik vége teljesen üveges volt, és ott sorakoztak a kor legnépszerűbb, legédesebb süteményei. Mert a Kispresszóban nemcsak inni és fagyizni, de komolyan csemegézni is lehetett! A legnagyobb sláger egyértelműen az isler volt, amiből a pultosok rögtön kétfélét is tartottak a készleten, hogy legyen választék a vendégeknek.


Volt a klasszikus, fényes, roppanós csokoládéval leöntött tetejű verzió, és volt a másik fajta, aminek a belsejében savanykás, finom lekvár lapult, a teteje pedig vastagon, szinte ujjnyi mélyen le volt szórva hófehér porcukorral. Ha abból haraptál egyet, az egész arcod és a ruhád is úszott a fehér porban, de kit érdekelt? Boldogok voltunk!


Persze akadt ott még sok másféle édesség is, hiszen a süteményekért egyetlen métert sem kellett messzire utazni: helyben, Bácsalmáson készült mindegyik! Az ÁFÉSZ saját, híres Cukrászüzeme sütötte őket nagy szeretettel a Lenin utcában – amit ma már Szent János utcaként ismerünk –, pontosan ott, ahol régen a rendőrség működött, a mai modern tűzoltóépülettel szemközti oldalon. Onnan hordták át őket frissen a lányok minden áldott nap, a bácsalmási édesszájú vendégek legnagyobb örömére.


ALUMÍNIUM SZÉKEK, BOLTÍVEK ÉS A FÜSTÖS BESZÉLGETÉSEK


Amikor beléptünk az ajtón, két terem fogadott minket, a berendezés pedig hűen tükrözte a 70-es évek végét és a 80-as évek elejét. Elöl, rögtön a jobb oldalon a sarki pult állt, rajta azzal a bizonyos fújtató, karos kávéfőzővel. A pultosoknak és a pincéreknek nem sok nyugtuk volt, a hely ugyanis délelőttönként non-stop működött. Különösen a piaci napokon, hétfőn és pénteken telt meg csurig a ház, olyankor mozdulni is alig lehetett a nyüzsgő tömegtől.


Ebben az első teremben, ahová az utcáról szemben léptünk be, szögletes faasztalok álltak. Ezekhez tartoztak azok a jellegzetes, fekete színű alumínium csővázas székek, amiknek piros és fekete műbőr ülőkéjük és háttámlájuk volt.

A bácsalmási Éva cukrászda legendája (1961)

A Petőfi Népe újság archívumából előkerült eredeti, 1961-es felvétel. A cikk a Petőfi Népe 1961. december 17-i, vasárnapi számában jelent meg, a XVI. évfolyam 297. számának címlapján, a "Modern üzletek Bácsalmáson" című helyi körkép részeként.

A fotó alatti korabeli szöveg így szólt:

„Az Éva cukrászda »Évája« a presszó-gép mellett. Fekete Imréné – keresztnevén Éva – 150 duplát főz naponta a bácsalmásiaknak.”

Írta és a felvételt készítette: Nagy Ottó és Pásztor Zoltán
•    Forrás: Petőfi Népe, 1961. december 17.




 


  

Ha továbbmentünk, a jobb oldalon nyílt a másik helyiség, a nagyterem. A két teret nem zárt ajtók, hanem talán három egymás melletti boltív választotta el egymástól, amikre függönyöket szereltek. Ez a függönyös-boltíves megoldás adott egy sajátos, félig nyitott, félig rejtélyes hangulatot a hátsó résznek.


Ott már kerek asztalok várták a vendégeket, a hozzájuk tartozó, korszakalkotó, rácsos háttámlájú és laminált ülőkéjű, karos vagy sima faszékekkel. Itt, a boltívek mögött zajlottak az igazi füstös beszélgetések és a nagy falusi sztorizások.


Ahol a benti fagyipult állt, azzal pontosan szemben eredetileg volt egy külön ajtó is, hogy az utcáról azonnal be lehessen lépni, ha valaki csak fagyizni szeretett volna. Így a fagyira éhes vendégeknek nem kellett átverekedniük magukat a nagytermen és a kávézó tömegen. Ha jól emlékszem, később ezt a kinti ajtót megszüntették, befalazták, és a helyén így pont elfért még egy plusz asztal.


A LEGENDÁS LÁGYFAGYI ÉS AZ ÉVA BUTIK BÁRSONYNADRÁGJA


A presszó mellett állt egy romos, elhagyatott épület is, amelyben régen az Árpád mozi működött. Akkoriban az a régi mozi már zárva volt, hiszen felépült a városban az új, modern művelődési ház, és abban egy sokkal korszerűbb mozi kapott helyet. A régi mozi épületének az oldalában viszont kialakítottak egy egészen pici, aprócska helyiséget – éppen csak akkora volt, hogy egyetlen ember meg egy gép fért el benne kényelmesen.


Ebben a miniatűr üzlethelyiségben működött kezdetben Bácsalmás első igazi lágyfagyi gépe! Ez adta azt a csodás, gépből kinyomott, csavart mintás, kétszínű (csoki-vanília) fagyit, amiért a forró, tikkasztó nyári napokon az egész város képes volt hosszú sorokban állni a tűző napon. A csokifagyi volt az egyik legnagyobb kedvencem!


Gyerekként mindig tettünk egy komoly taktikai kört a barátokkal: először bementünk a presszóba megnézni, milyen fajta gombócos fagyi van bent a pultban, aztán kint is szemügyre vettük a lágyfagyi-kínálatot, és ez alapján, hosszas tanácskozás után döntöttük el, hogy végül melyik helyen költjük el a nehezen összegyűjtött filléreinket.


Később, amikor a lágyfagyi korszak leáldozott és a gép megszűnt, ez a kis külső helyiség új életre kelt: egy divatos maszek ruhabutik költözött be a helyére. Ha jól emlékszem az emlékeimből, Éva butik néven nyitott meg a bolt. Ez a kis üzlet hatalmas szenzációnak számított akkoriban a környéken, hiszen a szocializmus egyhangú ruhakínálata után itt végre különleges, modern darabokat lehetett kapni.


Ott vettem meg életem legelső, elképesztően vagány, mélybordó színű bársonynadrágját is! Amikor azt felvettem, úgy éreztem magam, mintha én lennék a világ legmenőbb sráca.

ILYEN VOLT A MI KISPRESSZÓNK GYEREKSZEMMEL

 
A golyós függönnyel vívott komoly csaták, az 50 filléres jéghideg gombócok, a benti fagyigép ritmikus, zakatoló-súroló zenéje, az AFÉSZ porcukros, édes islerei és a bordó bársonynadrágok felejthetetlen birodalma volt ez a hely számunkra. Egy olyan sarki intézmény, ami kitörölhetetlenül és örökre beírta magát Bácsalmás felejthetetlen, aranyozott történetébe.


A gyermekkor gondtalan, felhőtlen évei és az 50 filléres fagylaltok kora ezzel a csodás időszakkal lassan véget ért számomra. De a Kispresszó élete nem állt meg a város történetében: 


A következő fejezetben már a pörgősebb, füstösebb, hangosabb és a diszkóritmusoktól zengő '80-as évekkel folytatjuk a Kispresszó hihetetlen és kalandos történetét, amikor már mi magunk is felnőttünk az asztalokhoz!

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu


 


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

HATÁRMENTI LEGENDÁK: SEFTELÉS, KANNA, 123-AS MERCI

Ez a rész a kilencvenes évek vad, gázolajszagú és füstös határmenti világába kalauzolja el az olvasót.   Egy hamisítatlan időutazás a déli h...