.jpg)
Egy hamisítatlan időutazás a déli határ „Bermuda-háromszögébe” – Röszke, Tompa, Bácsalmás és Hercegszántó környékére.
Felidézzük a legendás, elnyűhetetlen W123-as Mercik korszakát, a sufnituningos üzemanyagok titkait a trafóolajtól a savazott gázolajig, és a rázószelepes slagok jellegzetes csörgését.
De ez a fejezet a közösségről és a fiatalságról is szól: megelevenedik a titokzatos, kisfalusi „Jurassic Park” diszkó hangulata, a presszói ramsliparik feszültsége és az elbukott német márkák emléke.
Egy történet abból a korból, amikor a sorban állás nem nyűg volt, hanem egy nagycsalád ritmusa, ahol minden egyes csepp üzemanyag egy újabb legenda kezdetét jelentette.
HATÁRMENTI LEGENDÁK: SEFTELÉS, KANNA, 123-AS MERCI
Ahol a hajnal nem kávéval indul, hanem valutával
Emlékeztek még a kilencvenes évekre? Arra a vad, füstös, gázolajszagú korszakra, amikor a déli határon megállt az idő, de felpörgött a ritmus? Amikor a szerencselovagok, a vagányok és a mindennapi túlélők nem a tőzsdét figyelték, hanem a kékhasú német márkát és a kannák zörgését?
Van egy vidék, amit az akkoriak csak úgy hívtak: a déli határ „Bermuda-háromszöge”. Röszke, Tompa, Bácsalmás és Hercegszántó.
Aki ezen a vonalon mozgott, az tudta, hogy itt a térkép teljesen mást jelent, mint az ország többi részén. Ez a négy pont volt a kapu egy olyan világba, ahol a törvények fellazultak, a lehetőségek kitágultak, és ahol a szerencse pont olyan gyorsan jött, mint amilyen gyorsan el is illant egy elrontott határsorban vagy egy rossz kártyalapnál.
Ezen a vidéken a 123-as Merci nem egyszerűen autó volt, hanem maga a legenda. A tankja nemcsak üzemanyagot tárolt, hanem a holnapi megélhetést, a jövőt, a családi kassza alapját. A kannás seft pedig nem fizika volt, és nem is egyszerű kereskedelem. Életforma volt ez, semmi más.
Jöhetett kíméletlen, csontig hatoló téli mínusz, vagy a nyári, aszfaltot olvasztó negyvenfokos hőség, a ritmus nem törhetett meg. A kannáknak zörögniük kellett, a termosznak gőzölögnie, és az utak mentén, a kocsmák mélyén vagy a sötét kapualjakban a sztorik mindig ugyanazzal a varázsigével kezdődtek, amitől mindenkinek felcsillant a szeme: „Egyszer a Seftes…”
Mert ezen a határmenti vidéken minden egyes csepp üzemanyag egy újabb történet kezdete volt, és egy olyan közösség kovácsa, amit ma már hiába is keresnénk.
Másnapos dilemma és a rejtélyes „Jurassic Park”
Seftes nem az a típus volt, aki sokat vacillált. Nem az a fajta ember, aki órákig mérlegeli a lehetőségeket, átgondolja a kockázatokat, vagy halogatja a döntést. Nem. Ha indulni kell, hát indult. Ha az élet azt diktálta, hogy mozdulni kell, ő már fordította is a kulcsot.
Azon a bizonyos hajnalban azonban a kelés a szokásosnál is nehezebben ment. Seftes kőkemény fejfájással ébredt. Nem csoda: előző este kicsit túltolta a whiskys Red Bullt a „Jurassic Park” diszkóban.
Hogy miért pont Jurassic Parknak hívták
Azt a határ menti kisfalusi presszót és a belőle kinőtt diszkót? A fene se tudja már, talán még maguk az alapítók sem. De nem is ez számított. Akkoriban ez a név egy fogalom volt.
Ha péntek vagy szombat este valaki kiejtette a száján a környéken, hogy „Na, mi van, megyünk le a Jurassicba?”, abban benne volt minden. Benne volt a sefteléssel keresett pénz illata, a lányok mosolya, a szabadság és a vadnyugati hangulat.
Onnan indult minden komolyabb üzlet, a pult melletti suttogásokból, és ott is végződött, amikor a játékgép elnyelte az utolsó márkát is. Aki ma olvassa ezt a nevet, annak azonnal beugrik a füst, a neonfény, meg a kinti parkolóban sorakozó Mercik látványa.
Én pont azért írok, hogy ezt a korszakot, ezt a semmivel össze nem hasonlítható életérzést visszahozzam nektek!
Kongó brifkó, gyümölcsös játékgép és a körmusz
A buli jó volt, a zene dübörgött, a fények pörögtek, és a poharak is sűrűn ürültek, de a fránya reggeli ébresztő nem akart barátkozni vele. Amikor a vekker megszólalt, a feje olyan nehéz volt, mint amikor egy többnapos, kimerítő buli után végre hazaérsz – pontosan úgy érezte magát.
Ráadásul a dilemma már az első ébrenléti másodpercben ott motoszkált a fejében: kávéval induljon a nap, vagy valutával? A rutin és a kényszer gyorsan döntött: az utóbbit választotta. Mert a valuta nem várt, a sor korán indult, és aki lemaradt, az aznapra kimaradt a jóból.
A brifkója ráadásul ordítóan üres volt. De olyan szinten üres, mint a hűtőszekrény tizedikén, a fizetés előtti utolsó, kétségbeejtő napon. Pedig előző este még megvolt a terv, de a szerencsejáték nagyúr. A kocsmai ramslipartin egyszerűen nem jött be a körmusz. Nem adta a lap, az istennek sem akart jönni az a nyerő széria, ami kihúzta volna a csávából.
És ha ez még nem lett volna elég, a presszósarokban villogó gyümölcskosaras játékgép is teljesen érzéketlennek bizonyult a bánatára. Csak nyelte a pénzt, villogott, pörgött a dinnye, a cseresznye meg a szilva, de a nagy nyeremény elmaradt.
Pöcc-röff: a gázolajszagú hajnal rituáléja
De ott volt a megmentő. A 123-as Merci már a kapuban állt, hűségesen, készen a bevetésre. Ez a gép szinte alig várta, hogy a műszerfalon a sárga lámpa kigyulladjon. Seftes rutinosan fordította el a kulcsot az első állásba. Az izzítás másodpercei lassan teltek, de amikor a sárga fény kialudt, jött a várva várt pillanat: pöcc-röff!
A motor felmordult, majd azonnal beállt arra a gyönyörű, egyenletes, mély ritmusra, amit semmi mással nem lehetett összetéveszteni. Úgy ketyegett az a Merci, mint a Doxa óra. Megbízhatóan, elnyűhetetlenül, büszkén.
Miközben a motor melegedett, a háttérben már megindult a megszokott reggeli koncert. A csomagtartóban és a hátsó ülés alatt zörögtek a fém kannák. A slag végén pedig ott csörgött a híres golyós szelep – az a kis fémfejű csoda, amivel a gázolajat meg a benzint szívták át a kannából a tankba anélkül, hogy az embernek teli szájjal kellett volna szívnia a mérgező naftát. A termoszból közben gőzölgött a kicsit túl forró kávé, az illata keveredett a beszűrődő kipufogógázzal.
Seftesnek a reggeli sem volt egy gasztronómiai költemény, de a célnak megfelelt. A friss zsemlébe kicsit vastagon kente a vajat, rárakta a párizsit – bár a tegnapi buli után az se esett igazán jól a gyomrának –, de az is vastag szelet volt, ahogy kell, bicskával vágva.
Szalvéta? Ugyan már, minek is az egy ilyen világban! Úri huncutság lett volna. Jó lesz a gázolajos póló is, amit épp viselt: abba törölte bele a kezeit, a száját meg majd elintézi a leeresztett ablakon bezúduló menetszél. Ez volt az igazi seftelős hajnal: kelés, gyors pakolás, indulás – és a brifkó még üres. De mindannyian tudták a környéken, hogy nem sokáig!
A 123-as Merci: nem autó, hanem egy igazi időgép
Mert egy teljesen más világ volt az, ahol a seftelés ment, és a Merci volt az az időgép, ami vitte oda az embert. Ez a gép soha nem kérdezett, nem panaszkodott, nem hagyta cserben a gazdáját, egyszerűen csak gurult. Ment előre a kátyús utakon, a földutakon, a sáron és a poron át.
A gyári tank? Az a profiknak édeskevés volt. Minimum 100 literesre alakították át, de ha a sufnituning engedte, és a hegesztőmester ügyes volt, akkor még tovább bővítették, ameddig csak a karosszéria bírta a súlyt. És hogy mi ment bele? Bármi, ami folyékony volt, és egy picit is égett! Nem voltak itt finnyás modern motorok, amik letiltanak a nem megfelelő oktánszámtól.
Volt, aki hígította a benzint, volt, aki csak imádkozott és remélte, hogy az aktuális keverék nem robban fel alatta menet közben.
Petróleum? Jöhetett. Trafóolaj? Kiváló. Vagy épp a konyhai étolaj – az is tökéletesen megfelelt a célnak. Igaz, ilyenkor az egész utca úszott a jellegzetes, tömény sültkrumpli-szagban, ahogy a Merci elhúzott a házak között, de a motor hálásan falta a kilométereket.
Jöhetett a savavazott, szőkített gázolaj is, ha a vegyi folyamat során a csempészek rendesen megcsinálták a három fázist, és nem hagyták ki a mészkőporos tisztítást, a gép meg sem reccent. Elbírta, megette, kiköhögte és ment tovább.
Mert a 123-as Merci ezen a déli határon, a Röszke–Tompa–Bácsalmás–Hercegszántó alkotta „Bermuda-háromszögben” nem egy autó volt a sok közül. Nem egy közlekedési eszköz volt. Hanem egy igazi, hamisíatlan időgép, ami átvitte a tulajdonosát a szürke hétköznapokból a lehetőségek, a legendák és a ropogós német márkák birodalmába.
A két különböző határ: kishatár kontra milícia
Aki a Mercivel sorban állt, pontosan tudta: itt nincs hétvége, nincs pihenőnap – mert a valuta az kell. Itt csak a ritmus számít: kanna, tank, valutacsere. A kishatár reggel nyolctól délután négyig volt nyitva. Ha nem értél oda időben, mehettél a másikhoz – csak az messze volt, és fennállt a veszélye, hogy belefutsz egy jugoszláv járőrbe. Kék színű Zastava vagy Yugo, szigorú tekintet…
Fizetsz akkor is, ha nálad minden szabályos, ha az autó pöpec, és a papírok is rendben vannak. Csak hát nem dinárban kérik… hanem kemény valutában. Így aztán oda a haszon, marad a sztori.
A másik határátkelő más világ volt. Ott, ha megindult a sor, nem volt udvariaskodás. „Barom, menjél már előre!” – kaptad meg rögtön. Nem úgy, mint a kishatáron, ahol még szóltak egymásnak az emberek: „Ne szállj be az autóba, majd közösen megtoljuk.”
Itt nem volt szabadság – csak ritmus. Aki tudta, mikor kell indulni, mikor kell fékezni, és mikor kell a brifkóhoz nyúlni, az nyert. A többiek meg tanultak belőle – vagy fizettek.
Alföldi gravitáció és a legendás „seftes fogak”
A kannás seft nem volt gyerekjáték. A fizika törvényei itt is működtek – a tömlőt meg kellett szívni, hogy meginduljon a folyás. De akadtak trükkök: a rázószeleppel, ha befogtad a végét és ütemre rángattad, már meg is indult az anyag. Alföldi gravitáció, seftes logika – működött, ahogy kell.
Ment a hír a faluban, hogy a benzingőz meg a gázolaj tönkreteszi az ember fogát? Ugyan már! Milyen seft az, ahol nem kortyol bele a naftába egy kicsit az ember? Egy kis gázolaj, egy kis benzin – abból lett a valuta.
Aki bátor volt, az az út szélén, a kocsiból árulta. Aki rutinos, az házhoz vitte. Mert itt minden csepp számított – és minden csepp egy újabb sztori kezdete volt. A kanna zörgött, a brifkó dagadt, a fogak meg… hát, azok is hozzátartoztak a legendához.
A „hasas kanna” és a csalhatatlan seftes szem
És amikor a nap végén már mindenki fáradt volt, menetrend szerint megérkezett a sztori. „Egyszer a Seftes…” – így kezdődött, és innen már bármi megtörténhetett.
Volt, aki szerint a Seftes kannája nem is sima kanna volt. Úgy hívták: „hasas kanna”. Ha kirakták a tűző napon, a benzingőz szétnyomta a falait, kitágult – így még több férhetett bele. Csak üzemanyag volt benne, mégis tiszta valutát hozott a konyhára.
Mások szerint a Seftes olyan pontosan meg tudta mondani szemre a mennyiséget, hogy egyszer, amikor hivatalosan is kimérték utána, pontosabbnak bizonyult, mint egy hitelesített mércés edény. A seftes szem – az nem tévedett.
De egy biztos: a kilencvenes években a déli határon ezek a történetek tényleg megtörténtek. Vagy ha nem, hát legendává lettek. A kannázna zörgött, a sztori gurult – és a Seftes mindig jött egy újabbal.
Búcsú a sorstól: Határ, Márka, Benzin
A reggel mindig jön. Talán picit másképp, mint az előző este, de egy biztos: még ha a Mercit nem is indítjuk újra, a nevetés velünk marad.
A lányok csinosak voltak, a fiúk meg már azon gondolkodtak, hogy este a buliban hol tolják majd arcba a whiskys Red Bullt, vagy hogy a ramslipartin melyik lapra mondják be a körmuszt – mert a muszkör, az bizony ezzel járt. A sztorik, a varázslat – mind itt maradnak velünk.
Mert ez a hely nem felejt. És évtizedek múltán sem felejtjük el, hogy ott mindent megtettünk azért, hogy egy este – vagy egy hajnal – tökéletes legyen.
Ahogy a legenda szól: „Aki beállt a sorba, egy nagycsalád tagja lett. Ahol egyenruhák voltak, ott a felirat így szólt: Határ (Granica) – Márka (DM) – Benzin (vagy Gázolaj?).”
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Grünfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Grünfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu
.jpg)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése