LEGENDAUTAM – 27. FEJEZET- Kunbajai Tramini és a kék
Trabant párbajozott : Egy kunbajai éjszaka emléke.
A nagy bál és a kék Trabant kalandja
Minden egy füstös szombat este kezdődött Bácsalmáson, a Nagypresszóban – vagy ahogy mi hívtuk: Jenő bácsinál. Ott támasztottuk a pultot a nagy tükrök előtt, a függönyök jótékony homályában, és azon tanakodtunk, merre fújjon minket a szél a diszkó után. Egy dolog biztos volt: hazafelé sosem indultunk. Az nem mi voltunk. Éppen kértem egy kanyart – talán Gizi nénitől vagy magától Jenő bácsitól –, amikor a pult mellől megütötte a fülemet a bűvös mondat:
– „Hallottátok? Kunbaján bál van a Művelődési Házban!”
A szemem egyből megcsillant. Odaintettem a barátoknak:
– „Gyertek már! Itt a kanyar, és van egy még jobb hír: bál van Kunbaján!”
Nem kellett kétszer mondani. Több se kellett nekünk. A discónak lőttek, a terv készen állt. Mert ha bál, akkor Kunbaja, ott volt az igazi helye a mulatságnak! Egy emberként vágtuk rá: „Naná, ott lesz a helyünk” Beugrottunk a kék Trabantba, és már pöfögtünk is át a sötétben, hogy Bácsalmás után végre Kunbaján kössünk ki.
A Kunbajai Tramini vagy a Rajnai Rizling. Hosszú nyakú és dupla szárnyú alumínium
Megérkeztünk a Kunbajai Művelődési Házhoz, és ott állt előttünk a korszak büszkesége: az a hatalmas, mázolt, kétszárnyú alumínium portál. Ahogy benyitottunk, azonnal megcsapott minket az a tipikus „báli előtér” illat: padlóviasz, kölni és a pult mögül szivárgó feketekávé aromája.
Ez az előtér volt a bál „lelke”. Volt ott egy pult, ami csak ilyenkor nyitott ki igazán. Mielőtt még a bálterem felé vettük volna az irányt, jobbra kanyarodtunk.
– „Egy hosszú nyakút kérünk!” – adtuk ki a jelszót, és már jött is a karcsú palack: a fűszeres Kunbajai Tramini és a Rajnai Rizling. Mellé a nehéz, üveges szóda. Ott, abban a kis előtérben még gyorsan „bekaptunk” egy-két pohárral, meg egy bivalyerős presszókávét, hogy bírjuk hajnalig. Mert Kunbaján akkoriban tudtuk. A jó bál titka nem a csillárban rejlik, hanem a hosszú nyakú üvegben és a jó társaságban. Itt pedig mindkettő megvolt. Egy laza hétvégéhez nem is kellett több.
Amikor a Tramini és a Trabant „összetűzésbe” került
A bál csúcspontján minden csillogott, de a hajnal könyörtelenül beköszöntött. Ott ácsorogtunk a hűvös éjszakában, a Művelődési Ház szemben, a gesztenyefa alatt, a parkolóban szuszogó kék Trabant mellett. Imádtuk, vigyáztunk rá, de pár „hosszú nyakú” után a kormány már inkább tűnt ellenségnek, mint opciónak. Kunbaján akkoriban nem volt se mobil, se sofőrszolgálat – csak a nagy döntés: bevállaljuk e a „szonda fújást” a falu szélén posztoló kék fehér Ladánál, vagy inkább okosabbak leszünk. Az első szóba sem jöhetett.
Így hát leültünk a gesztenyefa alatti padra, lógattuk a lábunkat, és nagy haditervet szőttünk. – „Te, szerintem most a Tramini beszél, nem én!” – mondogattuk, miközben a Trabantot támasztottuk. A „rendőr elvtársakkal” nem akartunk vitába keveredni, így megszületett a nagy terv: irány a földút Bácsszőlős felé.
irány a földút Bácsszőlős felé!
Négyen préselődtünk be a Trabi kék belsejébe. Az egyik barátunknak ugyan jogosítványa nem volt, de ő volt a legbátrabb, így ő ült a kormányhoz. A terv zseniálisnak tűnt: elkerüljük az aszfaltot, nincs szonda, csak a szabadság! Bácsszőlősig minden simán ment, de ott jött a dilemma: melyik földúton menjünk tovább? A homokosat választottuk, mert az előző napi esőt a homok elvileg beszívta.
De egy kereszteződésnél jobbra fordultunk, és ott várt ránk a végzet: a fekete, zsíros szántóföld – jó húsz aranykoronás, ahogy akkoriban mondtuk. Előttünk egy hatalmas tócsa terpeszkedett, kikerülni esélytelen. – Padlógáz, hátha átviszi a lendület! – kiáltottuk, mert hát mi mást mondtunk volna.
A Trabi azonban egy pillanat alatt reménytelenül beleszakadt a sárba. Úgy ült bele, mintha mindig is ott lett volna a helye.
Kiszálltunk a báli gúnyában, és azonnal bokáig süllyedtünk a cuppogós feketeföldben. A fehér zokni még olyan szép volt, amikor este felhúztam, a makos cipő meg fényesen várta a nagy estét – hát most egyik sem kapott esélyt arra, hogy valaha még egyszer tisztességesen nézzen ki. Egy pillanat alatt rájöttünk: ez a talaj nem a mi oldalunkon áll. A jogsitlan barátunk maradt a kormánynál, ő nyomta a gázt, mi meg hátulról feszültünk neki.
– „Hinta! Egy-két-há’ Go, Trabi, go!!” – vezényeltünk, mint a fröccs ritmusát. A barátunk bent egy akkora gázt adott, hogy a kerekek pillanatok alatt telibe vertek minket sárral.
Sáros arcok és a hiányzó hosszú nyakú
Ott álltunk a pirkadatban, fejtől talpig feketén, mint a jól megtermett disznók. Akkor mondta ki valaki a nagy igazságot:
– „Jaj, de jól esne most még egy Kunbajai Tramini és a Rajnai hosszú nyakú!”
Mire a válasz: „Persze, csak szóda nincs hozzá, te észlény!”
Szakadtunk a röhögéstől a sár közepén. Végül nagy nehezen csak kiszabadult a kék Trabant, és mire hazaértünk, már a nap is felkelt. A kocsi is, mi is terepszínűek voltunk, de a szívünkben ott volt a 80-as évek legszebb kalandja. Mert a Kunbajai Tramini és a Rajnai ilyen volt: itatott, mulattatott, és még Jenő bácsi kanyarjától is elcsábított minket! Ott álltunk a pirkadatban, fejtől talpig feketén, mint a jól megtermett disznók.
Végül nagy nehezen csak kiszabadult a kék Trabant, és mire hazaértünk, már a nap is felkelt. A kocsi is, mi is terepszínűek voltunk, de a szívünkben ott dobogott a 80-as évek egyik legszebb kalandja.
Mert a Kunbajai Tramini és a Rajnai ilyen volt: itatott, mulattatott, és még Jenő bácsi kanyarjától is elcsábított minket. Mert mi olyanok voltunk, hogy nem hagytuk hátra se a kis kék Trabantot, se egymást.
Zárószó : Az el nem feledett barátok
Ahogy most itt ülök és ezeket a sorokat írom, rájövök, hogy a Kunbajai Tramini és a kék Trabant története nem csak a sárról és a nevetésről szól. Hanem rólunk, négyünkről.
Sajnos az élet úgy hozta, hogy ma már csak ketten maradtunk, akik fel tudják idézni a bácsszőlősi dűlőút cuppogását. A másik két barátunk már az égi asztaloknál kéri ki a következő „kanyart”. Ők már nincsenek itt, hogy velünk nevessenek a sáros báli zakókon, de amíg mi emlékezünk, addig ők is ott ülnek a Trabi hátsó ülésén.
Ez a történet nekik is szól. Mert bár a Jenő bácsi presszója, a bálok és a régi állami gazdaság világa már a múlté, az a hajnali nevetés és a közös sárdagasztás örökre összeköt minket. Amíg van egy pohár hosszú nyakú, addig ők is itt vannak velünk. Egy igaz történet barátságról, sárról és az elmaradhatatlan hosszú nyakúról!
Isten veletek, barátaim – a következő pohárral rátok ürítjük!
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése