Ez a bejegyzés egy igazi időutazás a 80-as évek elejére, amikor Bácsalmás utcáin még a keverék benzin és az Impulse spray illata szállt. Felidézzük a szombat estéket, amikor a Ritt és Casucci farmer és a Levi’S® ing volt a belépő a falu közepére, a legendás Nagypresszóba.
Tarts velem, és emlékezzünk együtt a szabadkai piaci portyákra, a trafóházon vívott kemény szkander-csatákra, és a lányokra, akik C.C. Catch frizurával és jéghideg Cherry-likőrrel tették felejthetetlenné a disco-esteket. Ez a történet a barátságról, a betyárbecsületről és arról az életérzésről szól, amit csak mi, "retro-gyerekek" érthetünk igazán.
LEGENDAUTAM – 26. FEJEZET: Bácsalmáson a Nagypresszó, a Ritt és Casucci farmer és a jugó mamusz
Jugó mamusz, Casucci és a Nagypresszó legendája
Újra a múltamban! Ma egy olyan éjszakát idézek fel, amikor a zsebünkben a zöld, Bartók Béla portrés 1000 forintos számított igazi kincsnek, a lábunkon a jugó mamusz kopogott a járdán, és Bácsalmás volt a világ közepe. Egy apró időutazás a 80-as évekbe, amikor minden szombat este történetté vált.
A nagy "haditerv" az áruház sarkán
Minden a megszokott bázisunkon kezdődött: az áruház sarkán. Ott dübörögtek a motorok, ott dőlt el minden fontos kérdés. Valaki bedobta: „Gyerekek, holnap irány a szabadkai piac!” — és már meg is volt a másnap reggel nyolcas találkozó.
A pénzváltás sosem a határnál történt, hanem közvetlenül a szabadkai piac előtt. Ott álltak a „váltók”, és már messziről jöttek. Ha jó volt az árfolyam, ott helyben elintéztük. Akkoriban 1 dínárért 2 forintot kellett adni, így fele-fele alapon váltottunk, ki mennyit tudott. Ha viszont nem tetszett az ajánlat, felmentünk a városba — hátha ott többet adnak érte. Aztán irány vissza a piacra, ahol mindenki megtalálta a maga kincseit.
Szabadka nekünk akkoriban a „nyugati luxust” jelentette. A Casucci vagy Ritt farmerért a piacon ment a harc – ott tényleg minden volt, csak legyen az embernél elég dínár vagy forint. De én nem értem be ennyivel! Bementem a belvárosi nagy áruházakba is, amik nekünk, falusi gyerekeknek felértek egy mai plázával. Csak ámultunk a csillogáson! Ott választottam ki életem Levi’S® farmeringét. Méregdrága volt, de tudtam: ez örök életre szól. Hát majdnem eltaláltam… jó pár év telt el, mire a bal könyökrésze elszakadt. Rövid ujjút kellett belőle csinálni, így mentettem meg a kedvenc Levi’s® farmeringemet.
Ez pedig már a másik történet: hogyan szakadhatott el pont a könyöknél? Őszintén, még én sem tudom. Ismerve magamat, van pár tippem.
1, Talán a Nagy Presszóban könyököltem túl sokat a pultnál. Amikor kértem egy vagy inkább kettő kört a barátomnak, aztán fizetésnél jól előrenyúlkóztam… na, lehet, hogy akkor szakadt el.
2, Vagy belekeveredtem egy kisebb csetepatéba — ilyen előfordult, ha túl közel került valaki a sörömhöz.
3, Esetleg egy kemény hétvégén, egy háromnapos túra közben történt valami, amire már csak halványan emlékszem.
Az biztos, hogy a könyököm élte a maga külön életét.
A fotó 1983–1986 között készült rólam — itt még egyben van a Levi’s® farmering könyökrésze.
Készülődés a nagy estére
Szombat este aztán eljött az igazság pillanata. A szertartás szent volt: alapos fürdés, borotva, hogy sima legyen az arc, és a „sérót” is precízen be kellett lőni. Aztán a nagy dilemma a szekrény előtt: Ritt vagy Casucci? Végül a jugó piaci Casucci és az áruházi Levi’S ing mellett döntöttem. Lábamra felhúztam a korszak legnagyobb Bácsalmáson trendjét, a fekete, lapos talpú jugó mamuszt.
Bár motorosok voltunk, a gép aznap a garázsban maradt. Tudtuk, hogy a A Nagypresszóban nemcsak a zene szólt, hanem lecsúszott pár üveg sör, néha egy-egy kisfröccs, mellé pedig a kötelező feles konyak. Így hát gyalog vágtam neki a bácsalmási éjszakának.
A diszkóban mindig dilemmát okozott a cigizés. Egy doboz cigi biztosan elfogyott, de a buli végére valahogy mindig vettünk még egyet. Nem azért, mert annyit szívtunk volna — hanem mert a diszkóban ment a klasszikus: „Adjál már egy szál cigit!” Persze muszáj volt visszaszólni: „Egy szál elég, ne vegyek már egy egész dobozt helyetted!” Így aztán simán elment 2–3 doboz egy este alatt. Ma már nem dohányzom, de ezek a jelenetek örökre megmaradtak.
Na és a csajok? – A Nagypresszó királynői
Nem lenne teljes a sztori, ha nem beszélnénk a lányokról, akik ők már a tükör előtt igazították a C.C. Catch stílusú, tupírozott hajukat. Fújták magukra a Deo d'Or vagy az Impulse spray-t, amitől az egész presszóban olyan illat volt, mintha egy virágoskertbe léptünk volna.
Akkoriban a lányoknál is ment a „jugó” divat: jöttek a csillogó, suhogós melegítőnadrágok (amiket ma már retrónak hívunk, de akkor ez volt a csúcs!), a színes gumis övek és a hatalmas, műanyag fülbevalók. A körmökön pedig ott virított a tűzpiros vagy a gyöngyházfényű körömlakk, ami csak úgy villant a disco-fényben.
És mit ittak a hölgyek?
Míg nálunk ment a sör–konyak feles, és néha betoltunk egy kis tüske Unicum– ami pár tárca kisfröccs után már rendesen „ütött” –, addig a lányoknál a „csajos” italok hódítottak.
A Sangria volt a nagy kedvenc: ha valami különlegesebbre vágytak, amihez még egy kis gyümölcs is járt, akkor biztosan azt választották. Ha jól emlékszem, abban az időben ez az ital nem volt olcsó — főleg a presszóban számított drágának. A Cherry-likőr, a BOM meggy, a csokilikőr és a Sangria ugyanúgy hozzátartoztak a lányok disco-estéihez, mint nekünk a fröccs, a sör vagy a konyak. Ezek voltak a ’80-es évek édes kis kellékei, amelyek nélkül el sem indult a buli.
Ott álltak a táncparkett szélén, várták a kedvenc slágerüket. Lányok, emlékeztek még ezekre az estékre? Ti melyik illatot fújtátok magatokra indulás előtt?
Szkander-csaták a trafónál
A Nagypresszó (mi csak így hívtuk, hivatalos név ide vagy oda) előtt már állt a bál. Olyan tömeg volt, mint egy örökös Fradi–Dózsa rangadón! A presszó előtti kis trafóház volt a mi „küzdőterünk”. Ott zajlottak a véresen komoly szkander-partik.
Emlékszem, egyszer épp bent álltam a pultnál a tükör előtt, amikor valaki bekiabált: „Gyertek ki, kezdődik az örökös rangadó!” Kint a fél disco drukkolt a két srácnak a trafónál. „Nyomjad még! Csak egy kicsi kell!” – ordítottuk. De nálunk volt betyárbecsület: a csata után a két rivális vállvetve jött be a pultoz, és már csak azon ment a vita, ki hívja meg a másikat a következő körre.
Nálunk a barátság így működött: összedobtuk a „kanyar” árát, és aki éppen jobban állt, az fizetett. Ha lyukas volt a zsebem, a barátaim kisegítettek, ha nekem volt több, én álltam a kört. Nem számoltuk a filléreket, csak az számított, hogy együtt vagyunk.
Hajnali tervek és a vasárnapi gólok
Hajnali kettő-három körül már csak a pultot támasztottuk. A poharak félig üresek voltak, a zsebünk meg teljesen káosz – ahogy az egy rendes éjszaka után dukál. De mi már a másnapot terveztük! Mert vasárnap jött a rituálé: anyám húslevese után irány a focimeccs!
A pálya szélén aztán megint szakértők lettünk. Repkedtek a „Hülye bíró, vak vagy!” és a szaftosabb beszólások is. A szünetben pedig megindult a roham a közeli kocsmába – hihetetlen, mennyi szurkoló befért oda egy-egy korsó sörre, hogy kivesézzük a lest vagy a cseréket.
Ez volt az én ifjúságom Bácsalmáson: motorok, márkás farmerek, férfias küzdelmek és elszakíthatatlan barátságok. Ez az én „Legendautam”.
Zárószó:
A Nagypresszó fényei kihunytak, de az emlékek még mindig világítanak. A régi idők becsülete ma is köztünk él — csak meg kell hallani a hangját. Egy korszak lezárult, de a legendák sosem mennek nyugdíjba.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése