%20.png)
Van, hogy a vonat késik. Van, hogy rossz helyen szállsz le. Van, hogy egészen máshová visz, mint tervezted.
De ha nem adod fel, ha mersz elindulni, akkor a dolgok úgyis megoldják.
Én, Attila (Egér), , bottal, bénult kézzel, rossz lábbal és afáziával járom az országot — és közben történeteket gyűjtök. Kelebia, Cegléd, Kecskemét, Nagykőrös, Nyugati… minden állomás egy új kaland. A történeteim igazak! És ha valamit megtanultam az úton, az ez: Nem kell mindent tudni. Elég, ha mersz menni. A többit megoldják a dolgok. A vasút nem siet. De én sem. Mert tudom: egyszer úgyis hazaérek.
LEGENDAUTAM – 25. FEJEZET-
Egyszer majd hazaérek – Retró vasutas kalandok egy hétköznapi utastól
Attila (Egér), nagy magyar vasutas kalandjai – retró hangulatban
Van valami különös bája a magyar vasútnak. Nem a modern, csillogó része, hanem az a régi, kissé kopott, de szerethető világ, ahol a peronon még mindig ott árválkodik a kék pad, a hangosbemondó néha úgy recseg, mintha egy régi rádióból szólna a Kossuth-adó, és a kalauz olyan komolyan lyukasztja a jegyet, mintha a világ rendje múlna rajta. A vasút nem csak közlekedés. A vasút életérzés. Egy lassú, néha döcögős, de mindig történetekkel teli utazás, ahol az ember megtanulja: a vonat nem siet — de egyszer úgyis hazaérsz.
És én, Attila (Egér), aki járóbottal, bénult jobb kézzel, rosszul terhelhető jobb lábbal és afáziával járom az országot, pontosan tudom: a vasút néha próbára tesz, de én sem adom könnyen magam. Sőt… néha még én teszem próbára a vasutat.
Ez a fejezet pedig arról szól, hogyan sikerült néhány alkalommal teljesen másfelé mennem, mint amerre kellett volna — és mégis hazaértem. Mert a vasút ilyen: néha elvisz, néha visszahoz, néha megkerül, de végül mindig megoldja.
A majdnem-szerbiai kirándulás – Kelebia, a határ és a hölgy, aki megmentett
A Keletiből indultam, épphogy elértem a Belgrád felé tartó Avala Expresszt. Az a fajta vonat ez, amelynek már a neve is olyan, mintha egy régi menetrendből lépett volna elő. Lehuppantam egy fülkébe, velem szemben egy hölgy ült. Nem beszélt sokat, de valahogy érezni lehetett rajta: nem magyar. Talán szerb — végül is a vonat is arra tartott.
A ringás megtette a magáét, elaludtam. Egyszer csak érzem, hogy valaki finoman megrázza a vállam.
– Maga átjön? Ez már Kelebia. A következő Szabadka.
Na, ott aztán felébredtem. Aki járt már arra, tudja: Kelebia az utolsó magyar állomás. Ha ott nem szállsz le, már Szerbiában találod magad — és nem biztos, hogy pont úgy tervezted.
Leszálltam, a hölgy rám mosolygott, én pedig hálásan megköszöntem. A vonat elment, én ott maradtam Kelebián, és csak annyit mondtam magamnak:
„Hát, így sikerült.”
Másfél órát vártam a következő csatlakozásra. Nem idegeskedtem. A vasút megtanít arra, hogy az idő nem ellenség — csak társ az úton.
A ceglédi ösztön – amikor egy pillanat dönt
Nyíregyházáról jöttem, és tudtam: Cegléden át kell szállnom. A vonat késett, én pedig már előre éreztem a gyomromban azt a tipikus vasutas feszültséget: „Vajon meglesz a csatlakozás?”
Beértünk Ceglédre. Leszálltam, és ott állt szemben egy másik vonat. Nem néztem, mi az. Nem is volt időm.
Fogtam a botomat, a rossz kezemet, a rossz lábamat, és ösztönből elindultam. Felszálltam. Az ajtó becsukódott. A vonat elindult.
Akkor villant be: „Attila, ha ez nem arra megy, amerre neked kell… akkor mi van?”
De végül jó vonatra szálltam.
Gondoljatok bele: nekem nincs idő tipródni, hogy „most melyik vonat kell”. Ha elkezdenék agyalni, talán még most sem értem volna haza. Tudtam, hogy más vagyok, de az ösztön működött.
Egy pillanat dönt — és néha pont ez ment meg.
A nagy Nagykőrös–Kecskemét tévedés – amikor rossz helyen szállsz le, de jókedvvel
Szintén Nyíregyházáról jöttem, Cegléd után pedig Kecskeméten kellett volna átszállnom. A terv egyszerű volt… egészen addig, amíg a vonat meg nem állt Nagykőrösön is.
Fáradt voltam, elmerülve a saját gondolataimban, és mire észbe kaptam, már szépen leszálltam.
Egy perc sem telt el, és már éreztem: „Ez bizony nem Kecskemét.”
A váróterembe mentem, elmondtam a jegypénztárosnak, mi történt. Ő rám nézett, én rá, és mindketten nevettünk.
– Maga nem ideges, hogy így járt? – Egyszer majd hazaérek – vontam vállat.
És tényleg. Vártam egy órát, kettőt, aztán jött a következő vonat. Nem volt tragédia. A vasút megtanít arra, hogy nem kell mindent siettetni. Ha a vonat nem kapkod, minek kapkodnék én?
A nagy Kecskemét–Nyugati kerülő – amikor a beszélgetés elvisz máshová
Kontroll után indultam haza Nyíregyházáról Bajára. Jegy, helyjegy megvolt, minden rendben. Felszálltam, mellém ült egy kedves fiú, és úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy teljesen elfelejtettem figyelni.
A vonat megállt. Én azt hittem, Nagykőrös. Aztán elindult. Egy pillantás az ablakra:
KECSKEMÉT.
Gyors menetrendnézés: már elhagytam.
Két lehetőség volt: – leszállok a következő állomáson, – vagy elmegyek a végállomásig, a Nyugatiig.
Az első verziót kilőttem. Túl sok átszállás. Jött a kalauz, elmondtam neki, mi történt. Egy kedves hölgy volt, segített, megvettem a jegyet.
A Nyugatit nem ismertem. De eszembe jutott egy barátom mondata:
„A dolgok úgyis megoldják.”
És milyen igaza volt.
Leszálltam, bolyongtam, villamos, metró, minden volt. De végül elértem a Keletibe — és pont indult a bajai csatlakozás.
Hazajutottam. Pár óra plusz belefér.
A vasút filozófiája – avagy miért nem idegeskedem
-A vasút olyan, mint az élet:
-néha gyors,
-néha lassú,
-néha megáll ott, ahol nem kéne,
-néha továbbmegy, mint szeretnéd,
-néha elvisz máshová, mint tervezted.
De végül mindig elvisz valahová. És ha az ember nem adja fel, akkor a végén minden a helyére kerül.
A vonat nem siet. De egyszer úgyis hazaérsz.
És én, Attila, aki bottal, bénult kézzel, rossz lábbal és afáziával járom a világot, pontosan tudom:
Nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy az ember útra keljen. Elég, ha elindul. A többit megoldják a dolgok.
Zárszó – A vonat nem siet, de én sem
A magyar vasút nem hibátlan. Néha késik, néha megáll ott, ahol nem kéne, néha elvisz máshová, mint tervezted. De van benne valami emberi. Valami, amit nem lehet menetrendbe írni.
Én, Attila (Egér), , aki bottal, bénult kézzel, rossz lábbal és afáziával járom az országot, pontosan tudom: az utazás nem mindig egyszerű. De minden egyes megálló, minden tévedés, minden kerülőút egy új történet. És ezek a történetek teszik az utat legendává.
Nem baj, ha néha eltévedsz. Nem baj, ha nem tudod, melyik vonatra kell felszállni. Mert ha nem adod fel, ha mersz dönteni, ha mersz elindulni — akkor a dolgok úgyis megoldják.
A vasút nem siet. De egyszer úgyis hazaérsz. És ha közben mosolyogni is tudsz, akkor már megérte.
A történeteim igazak. És ha valamit megtanultam az úton, az ez:
Nem kell mindent tudni. Elég, ha mersz menni. A többit megoldják a dolgok. Ha jól emlékszem, ez 2017–2021 körül történt.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése