LEGENDAUTAM – 24. FEJEZET: Bácsalmáson, a nagy presszó korlátjánál és a gimi betonfalán – hajnali beszélgetések

Mikor volt utoljára olyan éjszakád, amikor, Bácsalmáson megállt az idő a mozi előtti korlátnál? Amikor még nem a telefont nyomkodtuk, hanem órákig beszélgetünk nagy presszója mellett, és átdörzsöltük egymás karjára a diszkós UV-pecsétet, hogy jusson pénz VBK-ra?  Szedtük össze az aprót a hajnali lepényre, és pontosan tudtuk, kinek mekkora darab jár belőle. Nosztalgiázzunk egyet együtt a legemlékezetesebb utcai csínyekről és a gyerekkorunk szabadságáról! Aki a ’80-es években volt gyerek, az tudja, miről beszélek! Ez a blogbejegyzés visszarepít abba a korba, amikor az utca volt a játszótér, a barátság.

 

LEGENDAUTAM – 24. FEJEZET: Bácsalmáson, a nagy presszó korlátjánál és a gimi betonfalán – hajnali beszélgetések

Fújjátok le a port a régi Trapper farmerról, bújjatok bele az Alföldi papucsba, és kapjátok fel a szimatszatyrot! Húzzátok be a hasat, mert le kell hozni a padlásról a régi kincseket: jöhet a Ritt vagy a Casucci farmer – tudjátok, azok, amiket még Szabadkán, a piacon vadásztunk, hogy legyen mit felhúzni. Én is ott vettem a sajátomat, naná, hol máshol? Ma ugyanis visszatérünk a ’80-as évek elejére, és nem a TikTokot pörgetjük! Abba a korba megyünk, amikor a „hálózat” még nem a wifit jelentette, hanem a horgászdamil vékony szálát a pénztárcán, és amikor a „közösségi fal” még a gimi melletti betonperon volt. Ma nemcsak emlékeket idézünk, hanem újraéljük azokat a végtelen nyári éjszakákat, amikor a legnagyobb gondunk az volt: eléri-e a kezünk a csengőt, mielőtt a háziúr kijön, vagy jut-e hely a gimi melletti betonfalon.

A „szökős” pénztárca és a láthatatlan horgászzsinór

Kezdjük a legnagyobb klasszikussal, a korszak „’beugratós’” utcai színházával. A recepthez nem kellett más, mint egy leselejtezett, kopott pénztárca, amit a családban már senki nem akart használni. De egy üres tárca nem keltett volna bizalmat, így alaposan kitömtük újságpapírral. Úgy domborodott, mintha tele lenne százasokkal!

A titkos fegyverünk a vékony, de bivalyerős horgászdamil volt. Ezt úgy hurkoltuk rá a tárcára, hogy a járda szürke aszfaltján teljesen láthatatlan maradjon.

A haditerv: Kihelyeztük a csalit a járda közepére vagy az úttest szélére, mi pedig bevetettük magunkat a legközelebbi árokba vagy a sűrű bokrok közé. Ott lapultunk, fojtott lélegzettel, egymást lökdösve, hogy mindenki lásson. Amikor megjelent a gyanútlan „áldozat”, megállt a levegő. Láttuk, ahogy lelassít, körbenéz (szabad-e a gazda?), majd egy ravasz mosollyal lehajol a „leletért”.

Ahogy az ujjaival már majdnem érintette a bőrt, jött a mi pillanatunk:rántás. A pénztárca, mintha csak megbokrosodott volna, „ugrott” egyet és fél méterrel odébb menekült. Ha a járókelő kitartó volt és újra próbálkozott, mi újra rántottunk. Volt, aki nagyot nevetett, de ha valaki meglátott minket, akkor jött az igazi adrenalin: futás! De közben úgy nevettünk, hogy alig kaptunk levegőt. Aztán kerestünk egy másik helyet, hogy újrakezdjük.

De a dolognak volt egy kockázata is: a gyorsaság. Néha ugyanis akadt egy olyan szemfüles járókelő, aki gyorsabb volt, mint mi. Ha egy pillanatra elbambultunk, az illető már fel is kapta a zsákmányt. Mi meg ott ültünk a fűben, kezünkben a feleslegessé vált damillal, és nézhettük, ahogy elviszik a rossz, újságpapírral teli tárcát. Ilyenkor picit szomorúak voltunk, de a nevetés mindig győzött: elképzeltük az arcát, amikor otthon kinyitja!

És ha már profik voltunk, jött a papírpénzes trükk. Egy régi papírpénzt fűztünk a damilra. Ez még vonzóbb volt! Aki meglátta a földön heverő bankjegyet, annak rögtön felcsillant a szeme, mi pedig alig bírtuk ki röhögés nélkül, ahogy a pénz „elszaladt” a markolászó kezek elől.

A templomi „béka-invázió”

A másik nagy kedvencünk az ugráló béka volt. Emlékeztek rá? Az a kis rugós szerkezet, aminek az alján egy tapadókorong volt. Ha lenyomtad, pár másodpercig csendben maradt, majd váratlanul a levegőbe pattant, pont, mint egy igazi béka.

A legjobb időpont erre a vasárnap délelőtt volt. Megvártuk, amíg az idősebb nénik és bácsik kijöttek a templomból, és elindultak hazafelé. Mi, gyerekek, megelőztük őket, és mint aki csak a cipőjét köti be, letettük a békát az út közepére.

Hátulról, messziről figyeltük az eseményeket. Amikor a gyanútlan járókelő odaért, a béka hirtelen a magasba ugrott. Az ijedség garantált volt, azt hitték, rendes béka! Mi pedig jól nevettünk. Akkor volt baj, ha valaki ismerte ezt a játékot: fogta, felvette és eltette a zsebébe. Mi pedig szomorúak voltunk, de másnapra valahogy mindig lett egy másik béka, és a móka folytatódott.

 

Ugráló béka, rugóval és tapadókoronggal – a bácsalmási gyerekkor egyik ikonja.

Nagy presszójától és a „fecskék a dróton”

De a nap fénypontja mindig a mozi volt. Emlékeztek a nagy presszójára a mozi mellett? Az volt a mi főhadiszállásunk. Ha kijöttél az ajtón, ott volt az a bizonyos fakorlát, de az szinte mindig foglalt volt.

Akkor átvonultunk a beszélgetünk presszótól jobbra lévő masszív vascső korláthoz. Az olyan erős volt, hogy több ember is felülhetett rá. De a kedvencünk mégis az a betonfal volt, ami egészen a gimiig tartott. Az egyik vége csak 30 centi, a másik már másfél méter magas volt.

Ott ültünk a peron tetején sorban, mint a villanyvezetékre telepedett fecskék. Csicseregtünk, beszélgetünk, élveztük, hogy a miénk az éjszaka. Néha úgy belemerültünk a mondandónkba, hogy még a fonalat is elvesztettük, de ez nem számított. Semmi zaj, semmi autózúgás, csak a tücskök ciripelése, a vadgalambok duruzsolása és a parki baglyok huhogása.

Éjszakai csengetés a mozi után

Amikor éjfél körül elindultunk haza a mozi elől, jött a csengetés-futás akció. Akkoriban a csengők kint voltak a házfalon. Felosztottuk az utcát: egyikünk az egyik oldalon, másikunk a túloldalon szaladt.

Ahol csengőkapcsolót láttunk, megnyomtuk, és már sprinteltünk is tovább. Az utca végén találkoztunk, lihegve a futástól és a nevetéstől. Néztünk vissza a sötétbe, ahol sorra gyúltak ki a fények az ablakokban, mi pedig tudtuk: ma is mi voltunk az utca királyai. Olyan szép idők voltak, semmi gond nem volt, csak elbeszélgettünk hajnalban a néma csendben.

A bácsalmási nyugdíjas időgép-pad

„Bácsalmáson, a mai Gr. Széchenyi István és Szent János utca sarkán – nekem örökre a Marx és a Lenin kereszteződése marad – áll egy pad, ami mellett egyszerűen nem tudok elmenni szó nélkül.

Ez a pad már a 80-as évek elején is pontosan ott volt. Amikor az ember kijött a Kis Presszóból, ott találta szemben, a játékbolt (ami ma is papír-írószer és játékbolt) mellett. Remélem, ez a pad ott is maradt. Egy igazi 60-as évekbeli darab: földbe ágyazott betonlábak, egyszerű deszkaülőke és háttámla. Semmi flanc, csak a színtiszta tartósság.

Nekem ez a pad az emlékeimben úgy marad meg: a „nyugdíjas pad”. A velem egykorúak közül talán többen is így emlékeznek rá, hiszen ez a név akkoriban teljesen összenőtt a hellyel.

Hihetetlen, de még most is ott áll, ugyanúgy, mint negyven-egynéhány évvel ezelőtt. Ha a betonlábai beszélni tudnának, elmesélnék az összes presszóból kiszűrődő pletykát és a bolt előtt várakozók történeteit. Vannak dolgok, amik nem változnak – a „nyugdíjas pad” Bácsalmás egyik legkitartóbb tanúja, egy valódi időgép a sarkon. 

 

 A bácsalmási túlélő a Széchenyi (Marx) és a Szent János (Lenin) utca sarkán. Nekem ez a pad az emlékeimben örökre a ’nyugdíjas pad’ marad. Most, 2026 márciusában jártam arra, és még mindig pontosan ugyanúgy áll, mint a 80-as években. Betonlábak, deszka, és megannyi régi történet a Kis Presszó és a játékbolt mellől.

Ki emlékszik még rá? Remélem, ez a pad örökéletű, és örökké ott marad.

A hajnali rituálé – A közös lepény szentsége

Amikor már mindenki farkaséhes volt, megindultunk a közeli pékség felé. Pénzünk ugyan nem volt sok, de a barátság – mint mindig – most is mindent megoldott. Mindenki kotorni kezdett a zsebében, és az utolsó filléreket is bedobtuk a közösbe: előkerült pár egy- és tízforintos, míg végül nagy nehezen összeadtuk a lepény árát. Ott álltunk a pékség előtt, és addig beszéltünk a péknek, amíg meg nem könyörült rajtunk. Kaptunk egy forró, illatos lepényt, és egy kis hála-pénzzel megköszöntük. Visszamentünk a mozi terasza alá vagy a szemközti fapadokhoz, ott csüngtünk a padon és majszoltunk. Pontosan tudtuk, kinek mekkora darabot szabad kitörni a közösből – nem vesztünk össze, de azért figyeltünk, kinek jut a nagyobb falat!

UV-filc és a 80-as évek diszkó-túlélése

Ahogy beléptünk a '80-as évek elejébe, a nagy presszóban beindult a diszkó. A belépő 10 és 50 forint között volt. Választani kellett: jegy vagy két korsó VBK (Vörösboros Kóla)? A döntés egyértelmű volt!

Bevezették a kézfejre ütött pecsétet vagy a sötétben világító UV-filcet. Aki ügyes volt, az gyorsan átdörzsölte a még nedves pecsétet a másik alkarjára vagy kezére. Vagy bejött, vagy nem! Ha nem, jött a B-terv: a nagy tömegben, amikor az idős hölgy szedte a jegyet, egyikünk eltakarta a kilátást, a többiek meg a háta mögött belógtak. A megspórolt pénzből pedig jöhetett az újabb kör VBK!

Zárószó:

Aki ott nőtt fel, tudja: Bácsalmás nem csak egy hely volt, hanem egy korszak. Egy érzés. Egy közösség. És bár az idők változnak, mi mindig hazatalálunk a nagy presszó korlátjához – ha másképp nem, hát az emlékeinkben.

Miért nem kopnak el ezek az emlékek? Mert ezek a történetek nem csak rólunk szólnak, hanem egy olyan korról, amikor még volt időnk egymásra. Amikor a „közösség” nem egy gombnyomás volt, hanem egy este a korlátnál, a betonfalon vagy a mozi előtt.

Vigyázzatok a régi emlékekre, mert azok a mi igazi kincseink – és azokat nem viszi el senki, még ha damilt is köt rájuk.

És ti? Emlékeztek még arra a betonfalra vagy a nagy presszóra?

 „Ez a videó a LEGENDAUTAM – 24. FEJEZET történetéhez kapcsolódik: Bácsalmáson, a nagy presszó korlátjánál és a gimi betonfalán – hajnali beszélgetések. A videót én készítettem, a saját YouTube csatornámon érhető el. Nem nyilvános, csak a blog olvasói tudják megnézni. Nézzétek meg a videót is az épületről és az emlékekről.”

 Nézzétek meg a videót is az épületről és az emlékekről! YouTube link: https://youtu.be/6rNcP24QhjA

A videóban látható archív képek forrása: Petőfi Népe . és egykor.hu / Ády. A felvétel nem kereskedelmi célból, hanem személyes emlékezetmegőrzés (Legendautam blog) miatt készült.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább. Írta: Gründfelder Attila

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu