1974-ben még „kijavítandó hibának” számított balkezesnek lenni. Én akkor még nem tudtam, hogy egyszer ez a makacsság adja vissza az életem irányítását. Ez a történet a balkezességről, túlélésről és arról, hogyan írja át az élet a szabályokat.
LEGENDAUTAM – 23. fejezet.A balkezesség, ami megváltoztatta az életem
Az 1974-es „bűn”: Balkezesnek lenni
Mi és a balkezesség – balkezesek a jobbkezes világban
Egy balkezes gyerek kalandjai a jobbkezes világban
Miért vagyok balkezes?
Erre a tudomány is csak annyit mond: „Hát, így alakult.” Én meg azt mondom: mert valakinek különlegesnek is kell lennie”.
Balkezes vagyok.
Nem, ez nem egy vallomás egy ismeretlen klubban, és nem is hiba a kódolásban. Ez egy életstílus. Egyfajta titkos társaság, amelynek tagjait a tanító néni már az első osztály első hetében kiszúrja, amint furcsán kitekert csuklóval próbálják legyőzni a fizika és a gravitáció törvényeit.
Mi vagyunk azok, akik már gyerekként megtanulnak alkalmazkodni. Megtanuljuk úgy tartani a kezünket írás közben, mintha egy láthatatlan, törékeny madarat próbálnánk megóvni a menetszéltől. A tanító nénik egy része pedig úgy tekintett a bal kezünkre, mint valami rendetlenségre, amit szigorral vagy a papír folyamatos rángatásával kell „kijavítani”.
Balkezesnek lenni olyan, mintha minden nap egy kicsit extrém sportot űznénk. A világ 90%-a jobbkezesekre van tervezve, mi pedig csendben, humorral és kreativitással próbálunk túlélni. Néha sikerrel. Néha kevésbé. De legalább mindig van min nevetni.
Kezdjük az alapoknál: 1974-ben a balkezesség még nem volt menő.
Nem számítottunk különleges művészlelkeknek a közvélemény szemében, inkább csak „problémás eseteknek”. A tanító nénik egy része úgy tekintett a bal kezünkre, mint valami rendetlenségre, amit szigorral vagy a papír folyamatos rángatásával kell „kijavítani”.
Egy pillanatra visszaugrom 1974-be, az általános iskola első padjába, ahol eldőlt: én más leszek. Volt bennem egy belső hang, ami azt súgta: maradj balkezes. Akkor még nem tudtam, de a sorsom már ott meg volt írva. Nemcsak azért, mert balkezesnek születtem, hanem mert az a gyerekkori csökönyösség később az életemet mentette meg.
Amikor a sors közbeszólt: A baleset
Évekkel később jött a sötét pillanat. 1994-ben egy autóbaleset, ahol utas voltam. Agysérülés, afázia (beszédzavar) és a jobb kezem teljes bénulása lett a vége. Amikor ott feküdtem, és az életem darabjait próbáltam összerakni, egyetlen dolog adott hatalmas reményt.
Rájöttem, hogy miért voltam olyan makacs 1974-ben.
A sors már akkor tudta, mi fog történni. Ha akkor hagyom magam átszoktatni a jobb kezemre, a baleset után néma és tehetetlen maradtam volna. De mivel kitartottam a bal kezem mellett, volt egy „eszközöm”, ami be volt gyakorolva. A bal kezem készen állt, hogy átvegye az irányítást. Ő lett a túlélőm, az íróm, a kapcsolatom a külvilággal.
Ma már tudom: nem véletlenül nem engedelmeskedtem a tanító néninek. A gyermeki ösztönöm mentett meg.
A „láthatatlan sorok” korszaka: amikor a saját kezem a főellenség.
Itt jött a másik nagy törés az életemben: a tollbamondás után a felső tagozat. Alsóban még szépen írtam. Tényleg. Nem fényesítettem, nem voltam különleges, csak… rendben volt. Aztán ahogy felsőbe kerültem, valami megváltozott.
Mintha hirtelen minden felgyorsult volna körülöttem. A tanár diktált, a többiek száguldottak a sorok között, én pedig próbáltam tartani a tempót — de a kezem, a bal kezem, mindig útban volt.
Az írásom rohanni kezdett. A helyesírásom is. A külalak pedig… hát, finoman szólva is megadta magát. Nem tudom, mi történt velem. Talán más járt a fejemben. Talán túl sok minden történt egyszerre. Vagy talán egyszerűen csak az történt, ami minden balkezessel megtörténik: a világ tempója gyorsabb volt, mint amennyit a kezem engedett.
Bár az afázia miatt a mondataim néha döcögnek, és nem minden szavam pontos, minden leírt betű egy győzelem.
Balkezesnek lenni nem hátrány. Ez egy különleges életmód. Megtanultunk alkalmazkodni, stratégiát alkotni és nevetni magunkon. Megtanultunk nevetni a spirálfüzeteken és a láncos tollakon.
Mi, balkezesek, nemcsak írni tanultunk meg, hanem túlélni egy olyan világban, amit nem ránk írtak programba.
Egy jobbkezesekre szabott rendszerben lavírozunk nap mint nap: ollók, spirálfüzetek, padok, egér, billentyűzet — mind azt üzeni, hogy „oldd meg, ahogy tudod”. És mi megoldjuk. Stílussal, néha egy kis könyökháborúval, de mindig győztesen.
Mivel mi, balkezesek, nem húzzuk a tollat, hanem toljuk, a hegy minden második kanyarban beleakadt a papír rostjaiba. Egy apró reccsenés, és máris ott figyelt a füzet közepén egy hatalmas, sötétkék paca. Vagy ami még rosszabb: a toll hegye egyszerűen kiszúrta a papírt. Úgy éreztük magunkat, mintha egy tűvel akarnánk szántani a szántóföldet.
Balkezesnek lenni külön világ.
A balkezesek írás közben elképesztő testtartásokat vesznek fel — mintha mindannyian egy furcsa művészeti akadémián végeztünk volna.
-Van, aki kampós kézzel ír,
mintha egy láthatatlan madarat próbálna elkapni.
-Van, aki felülről támadja a papírt,
mintha egy ősi térképet próbálna megfejteni.
- Van, aki oldalról kúszik rá,
mint egy macska, amelyik épp vadászik.
-Nos, én ezt is kitanultam. Ilyenkor jön a saját módszerem:
„félig oldalt ülős” technika.
Félig oldalt ülök, mert így egyszerűen elférünk. A jobbkezes mellettem ül az asztalnál, és ha nem fordulnék el egy kicsit, a könyökünk állandó háborút vívna. Így viszont mindkettőnknek jut egy saját kis birodalom a fél asztalon — béke, rend és összhang uralkodik, legalábbis amíg írunk és így van rendben.
A "Papír-pajzs" és a nadrág-technika
De a magyar gyerek találékony, a balkezes magyar gyerek pedig egyenesen zseniális! Ki emlékszik a papírlapra a kézfej alatt? Ez volt az én titkos pajzsom. Mivel balról jobbra írunk, a kezünk óhatatlanul követi a frissen leírt szavakat. Ha nem akartam, hogy a tenyerem éle sötétkék legyen, muszáj volt egy üres papírlapot csúsztatnom a kezem alá. Ez volt a védművem. Úgy araszoltam lefelé az oldalon, mint egy aknamezőn: centiről centire, ügyelve, hogy a papír ne mozduljon el, és a tinta alatta biztonságban száradjon.
Ám a technika néha csődöt mondott. Ilyenkor jött a reflex, ami még ma, 58 évesen is bennem van. Ha éreztem a nedvességet a tenyerem élén, nem volt idő itatós után kapkodni. Jött az ösztönös mozdulat: egy gyors pillantás a kéz élére, egy villámgyors nyalás (mert a nyál oldotta fel a legjobban a friss tintát!), és már töröltem is bele... hová? Hát persze, hogy a nadrágomba.
A bal combom olyan volt, mint egy modern művészeti galéria. Sötétkék és fekete foltok díszelegtek rajta, amiket a szüleim minden hétvégén kétségbeesetten próbáltak kisikálni. Az a tintafolt volt a jelvényem. Azt üzente: „Ma is megküzdöttem a betűkkel, és én győztem!”
A balkezes írás egyik legnagyobb kihívása az, hogy a saját kezem eltakarja, amit éppen írok. Ez nem túlzás. Ez nem vicc. Ez a valóság.
Amikor balról jobbra kell írni, mi történik?
A kézfejem – ez a szegény, ártatlan, jóindulatú kis jószág – szépen, módszeresen végigszánkázik a frissen leírt szavakon. Mire a mondat végére érek, a „Jó napot kívánok” már csak egy elmosódott, szürke árnyék, mintha valaki radírral próbálta volna eltüntetni a valóságot.
A kezem pedig úgy néz ki, mintha egy graffiti-művész próbált volna rajta bemelegíteni a Keleti pályaudvar egyik vagonján. Fekete, kék, grafitszürke csíkok mindenhol – a balkezesek titkos tetoválása, amit minden nap újra és újra megkapunk, ingyen, kérés nélkül.
Ez a balkezes lét alapvető dilemmája. De tudod mit? Én ezt már megszoktam. Sőt, néha még élvezem is. Van benne valami művészi: a balkezes ember mindig nyomot hagy maga után. Ha másban nem, hát a füzetben, a kézfején és a padtárs könyökén.
Mi, balkezesek, a nyomkövetők. Csak mi a saját nyomunkat követjük visszafelé a papíron.
Balkezes vagyok.
Nem hiba a rendszerben, nem egy furcsa változás, és végképp nem „ügyetlenség.
Ez egy életstílus. Egy olyan kiváltság,
amit a többség sosem érthet meg. Mi vagyunk azok, akik már az óvodában is gyanúsak voltak, mert a zsírkrétát a „rossz” kezünkbe vettük. Mi vagyunk azok, akiknek az általános iskolai bizonyítványa mellé igazából járhatott volna egy „Hősies Helytállásért” érdemrend is — csak azért, mert bal kézzel próbáltunk túlélni egy jobbkezes világban.
Balkezesként a szépírás óra nem a művészetről szólt, hanem a túlélésről.
A világ balról jobbra halad. A jobbkezes boldogan húzza a tollat, a keze pedig könnyedén siklik a tiszta papíron. De mi? Mi toljuk a tollat. És ahogy haladunk előre, a tenyerünk éle módszeresen, milliméterről milliméterre felszántja a frissen leírt, még nedves kék tintát.
Mire a mondat végére értem, a „Mama almát eszik” felirat úgy nézett ki, mintha egy pszichológiai teszt vonult volna át a füzeten. A kezem pedig? Úgy festett, mintha egy rémfán boncoltam volna fel egy disznót, miközben egy tojótyúk véletlenül belecsipegetett volna a jelenetbe.
A tanító néni meg csak sóhajtott:
– Kisfiam, miért vagy ilyen maszatos?
-Azért, tanító néni, mert én a történelemben nemcsak nyomot hagyok… hanem rögtön el is maszatolom!
Könyökharc a padban: a balkezes gladiátorok arénája
Ha balkezes vagy, és a padtársad is balkezes, az felért egy aranyéremmel. Ritka pillanat volt, amikor két balkezes egymás mellé került — olyan, mint amikor két fehérló véletlenül ugyanabba az erdőbe téved. De ha egy jobbkezes mellé ültettek (ami nagyjából 99% eséllyel megtörtént), azonnal kezdetét vette.
A könyökök Harca…
A jobbkezes jobbra terpeszkedik írás közben, te balra. A két könyök középen találkozik. Olyan volt ez, mint két kos összecsapása a réten. Ha nem voltál elég határozott, a könyököd lecsúszott a padról, és a házi feladatod hirtelen egy hosszú, ferde csíkká változott.
Évekig tartott, mire kifejlesztettük a „balkezes pajzs” technikát: a testünket 45 fokban elforgatva, a füzetet pedig teljesen keresztbe fordítva próbáltunk írni, hogy a padtársunk ne legyen áldozata a kreatív energiáinknak. Mai napig bárki felismer egy balkezest az étteremben: mi vagyunk azok, akik az asztal bal szélére akarnak ülni, hogy ne ütközzünk össze senkivel levesevés közben.
Ha balkezes vagy, és jobbkezes mellé ültetnek, az maga a gladiátorviadal. A jobbkezes jobbról ír, te balról. A két könyök pedig találkozik középen, mint két harcos a római arénában.
A tanár meg csak annyit lát:
– Miért mozogtok annyit? – Miért nem tudtok nyugodtan ülni?
Hát tanárnő, azért, mert a könyököm épp élet-halál harcot vív a padtársam könyökével, és ha nem figyelek, a végén a füzetem helyett az ő karjára írom a házi feladatot.
Ez nem izgés-mozgás. Ez túlélés.
A könyökharc minden balkezes életének része. Ez nem egyszeri élmény. Ez minden nap megtörténik.
A padban ülni egy jobbkezes mellett olyan, mint egy folyamatos csata: – kié lesz a középső terület – kié lesz a könyök fölötti levegő – kié lesz a mozgástér
A válasz: senkié. Mert mindketten szenvedtek.
A padszéli „megoldás”, ami valójában nem megoldás
A tanárok gyakran gondolták, hogy a megoldás egyszerű:
– Attila, ülj ki a padszélre!
Csakhogy a padszél sem a balkezesek paradicsoma.
Ott meg az alkar lóg le az asztalról. Nem tudod rendesen megtámasztani a kezed, a füzet féloldalasan csúszik, és úgy érzed magad, mint aki egy félig leszakadt polcon próbál írni.
A jobbkezes padtárs persze ugyanezt mondja:
– Én nem ülök ki a szélre!
És igaza van — neki sem jó.
Mi marad? Hát marad a könyökcsata. A bal–jobb kezes együtt ülés örök dilemmája. A 90%-ban elkerülhetetlen helycsere. A „padtársad” szó, amitől minden balkezes egy kicsit összerándul.
A menzai „kanálcsere”
És ne felejtsük el a menzát! Aki igazi balkezes, az tudja: a kanálcsere egy külön rituálé volt. Én nemcsak a menzán csináltam — bárhol, ahol meg volt terítve, már messziről néztem, ki ül mellém. A pohár helye bal oldalon? A szalvéta? A villa? Mindegy volt, mert úgyis jött a nagy átrendezés.
A tálcán az evőeszközök katonás rendben sorakoztak: kés jobbra, kanál jobbra, villa balra. Mi volt az első dolgunk, miután leültünk a gőzölgő resztelt máj elé? Egy határozott mozdulattal mindent megcseréltünk.
A melletted ülő jobbkezes gyerek meg csak nézett:
– „Te mit csinálsz?”
- Semmit, barátom… csak kalibrálom a rendszert.
És közben ott volt előttem az a barna, klasszikus, menzás szaftos máj valami, amit mindig utáltam — és még most is utálok! A rizsszemeket vadásztam, amelyek még nem érintkeztek vele, a májat pedig száműzetésbe küldtem Elba szigetére, a tányér szélére, hátha ott kevésbé bánt. A májjal olyan a viszonyom, mint gyerekkoromban a kémiával és a fizikával: mindhárom képes lenne kihajtani engem a világ végére. És ami a legszebb? Ez azóta sem változott.
A jobbkezes olló, ami ellenünk dolgozik
A jobbkezes olló a balkezesek egyik legnagyobb ellensége. Tényleg. Ha valaki azt állítja, hogy a balkezeseknek semmi gondjuk nincs, csak adj a kezébe egy jobbkezes ollót, és figyeld meg, mi történik. A papír gyűrődik, csúszik, szakad, a vágás pedig úgy kanyarog, mintha egy részeg kígyó próbálna egyenes vonalat húzni. És ez még a barátságosabb verzió.
Jobbkezes ollóval bal kézzel vágni olyan, mintha két bal lábbal próbálnál táncolni: a pengék szétnyílnak, az anyagot nem látod, a papír pedig a végén úgy fest, mintha egy túlpörgött mókus rágta volna meg. A balkezes olló pedig ritkább, mint a fehér holló — gyerekként legalábbis biztosan így éreztem.
Én is azt hittem, hogy velem van a baj. A többiek szépen, egyenesen vágtak, én meg úgy néztem ki, mint aki most lát először papírt. A tanár persze nem értette.
– Attila, miért nem tudsz egyenesen vágni?
– Tanárnő… próbálom. – De hát csak követni kell a vonalat!
– Tudom… csak a vonal nem követ engem.
A jobbkezes olló ugyanis úgy működik, hogy a pengék akkor simulnak egymáshoz, ha a jobb kéz szorítja össze őket. A bal kéz más szögből tartja, más irányból nyomja, és a pengék egyszerűen nem hajlandók együttműködni. Mintha csak azt mondanák: „Elnézést, mi itt jobbkezesekkel dolgozunk!”
Ráadásul a penge pont eltakarja a vágás vonalát, így az egész olyan, mintha bekötött szemmel próbálnál egyeneset húzni egy vonalzó mellett — csak épp a vonalzó is ellened dolgozik.
És persze a balkezes olló… hát az olyan ritka, mint a fehér holló. Ha találsz egyet, azt azonnal üveg mögé kéne tenni, mint valami múzeumi ritkaságot: Íme, a balkezesek legendás eszköze, amelyről sokan azt hitték, csak mítosz.
A technika világa: amikor minden gomb jobbra menekül.
A mobiltelefon is egyértelműen a jobbkezesek játszótere. Az értesítéseket lehúzni jobb kézzel olyan természetes, mint a reggeli kávé – bal kézzel viszont már inkább egy akrobatamutatvány. A kezelőgombok is mind a jobb oldalon sorakoznak, mintha csak azt mondanák: „Balkezesek? „Itt kérem nincs semmi látnivaló.” A tokok többsége is úgy simul a kézbe, mintha direkt a jobbkezesek tenyerére öntötték volna. És üzenetet írni bal kézzel? A billentyűzet ilyenkor úgy viselkedik, mintha direkt ugrálna előled, mint egy rosszcsont retró videojáték karakter.
A fényképezőgépek sem a balkezesek barátai. Az exponáló gomb fixen a jobb oldalon trónol, így bal kézzel fotózni már-már művészet – vagy legalábbis olyan kihívás, amitől még a Rubik-kocka is elpirulna.
A nadrágok cipzárfedője is a jobbkezeseknek kedvez, mintha a divatipar sosem hallott volna arról, hogy léteznek balkezesek is.
A 90-es évek elején Szabadkán, a piacon vettem egy Levi’s 501-es gombos farmert. Gondoltam: „Na, ezt jól kitalálta a Levi’s – végre egy balkezes nadrág!” Aztán persze kiderült, hogy nem nekünk találták fel, csak véletlenül működik.
De tudod mit? Mi, balkezesek nem panaszkodunk. Mi túlélők vagyunk, nem áldozatok. A jobbkezes világban is megtaláljuk a módját, hogy boldoguljunk – néha kreatívan, néha kicsit káromkodva, de mindig stílusosa.
Ügyintézés – a balkezes jógaóra
A pultnál kikötött toll legendája: A pultnál kikötött toll lánca mindig olyan rövid, mintha valaki direkt lemérte volna: „Na, eddig pont elég lesz, hogy a papír sarkáig érjen, de tovább semmiképp.” Mi pedig ott állunk, fél-jógapózban, oldalra csavarodva, mint az M1 TV Maci 19:15-kor, esti mese előtt, fogmosás után gurgulázás közben, és próbáljuk elérni azt a szerencsétlen papírt.
Ez az egyik kedvenc balkezes kihívásom – már-már sportág.
Én persze idővel megoldottam a problémát: a táskámban mindig van egy toll. Ha tudom, hogy alá kell írni valamit – bank, hivatal, bármi –, automatikusan leülök, és első dolgom megnézni, hogy a pulton lévő toll ki van-e kötve, és ha igen, milyen hosszú a lánc. Közben persze magamban már fut a belső kommentár: „Legközelebb elvágom ezt a madzagot, és meg is oldottuk a problémát.
Aztán persze nem vágom el… de a gondolat megnyugtató.
Balkezesnek lenni a technika világában – avagy miért van minden gomb rossz helyen?
A technika világa első ránézésre ártalmatlannak tűnik. Gombok, billentyűk, kapcsolók, egerek, karok, tekerők — mind ugyanúgy néznek ki, mind ugyanúgy működnek. Legalábbis a jobbkezesek szerint. A balkezes ember viszont már az első pillanatban érzi: ez a világ nem neki készült.
Amikor 1997-ben elvégeztem a számítógépkezelő OKJ-t, már akkor szembesültem ezzel. DOS, könyvtárak, Norton Commander… és a számítógépterem, ahol először találkoztam a felismeréssel: minden egér a jobb oldalon volt. A többiek leültek, megfogták, kattintottak, és már ment is minden. Én meg ott ültem, és néztem, hogy most akkor mit csináljak.
A bal kezem ösztönösen nyúlt volna az egérért, de ott nem volt semmi. Amikor áttettem bal oldalra, minden mozdulat bizonytalan, lassú és kicsit idegesítő lett.
A tanár persze nem értette.
– Attila, miért vagy ilyen lassú? – Tanárnő… én balkezes vagyok. – De hát mindenki így használja! – Igen… csak én nem vagyok mindenki.
A jobbkezes egér olyan, mint egy rossz vicc: működik, de érzed, hogy valami nem stimmel. A billentyűzet numerikus része jobbra száműzve, mintha a fele elköltözött volna.
És itt jön a kedvenc kérdésem:” Miért van a numerikus blokk a billentyűzet jobb oldalán?” Mert valaki régen úgy döntött, hogy a világ jobbkezes. Mi meg úgy nézünk rá, mint egy távoli szigetre: „Hát oda hogy menjek át kényelmesen?” De mi, balkezesek, igazi túlélők vagyunk. Rugalmasak, kreatívak, és ha kell, feltaláljuk a saját módszereinket.
A fényképezőgép gombjai, a joystickok, a régi telefonok, a kávéfőző karja, a szerszámok mind jobbra tekerednek, zárnak, nyílnak — én pedig ott állok, hogy: „jó, de én merre tekerjem?”
A legjobb pedig az volt, amikor valaki azt mondta:
– Ez tök egyszerű, csak így kell csinálni! És megmutatta. Jobb kézzel. Gyorsan. Magabiztosan. Én pedig próbáltam utánozni bal kézzel… és persze nem úgy működött.
A technika megtanított valamire: nem az a baj, hogy balkezes vagyok, hanem hogy a világ nem számol velem. De megtanított alkalmazkodni is. Megtanultam:
-az egeret bal oldalra tenni (ha hagyták),
-a billentyűzetet ferdén használni,
-a számokat egy kézzel beütni,
-a fényképezőt fordítva tartani,
- Úgy pörgetem a telefont, hogy a bal hüvelykujjam mindent elérjen — és nálam nincs TikTok, le sem töltöttem.”
Ctrl+C, Ctrl+V? Ma már kisujjból megy. Ha ma valaki ideadna egy balkezes egeret, lehet, hogy vissza is adnám: „vigyétek, jó lesz a jobbkezes is”. Hiába vagyok balkezes, a világ megtanított jobbosként működni.
És egy idő után rájöttem: a balkezes ember kreatívabb, mert muszáj annak lennie.
A technika világa nem nekünk készült — de mi megtanultuk úgy használni, mintha nekünk találták volna ki. És ez valahol szép. Valahol vicces. Valahol bosszantó. De leginkább: nagyon balkezes.
A konzervnyitó – a balkezes bosszúpróba
A konzervnyitó… emlékeztek arra a fogaskerekes, tekerős fajtára? Na, az valószínűleg egy olyan jobbkezes találmány, amit titokban arra terveztek, hogy próbára tegyék a balkezeseket. Bal kézben tartva olyan érzés, mintha egy kétismeretlenes egyenletet próbálnál megoldani: X, Y, meg a „miért nem működik ez?” egyszerre.
Ha mégis sikerül kinyitni a konzervet, az már-már ünneplést ér — végre lehet enni. Ha nem sikerül, marad a jó öreg zsíros kenyér, sóval, paprikával megszórva. És ha igazán készülünk, akkor hagymával esszük, mert úgy az igazi.
Ha viszont épp moziba, diszkóba vagy egy romantikus találkozóra indulnál, akkor a zsíros kenyér-hagyma kombináció már nem biztos, hogy a legjobb döntés… bár a balkezesek kreativitása sok mindent megold, de a hagymaszag ellen még mi sem vagyunk csodatevők.
Balkezesek a konyhában
A konzervnyitó bosszúja és a konyhapult-maffia
Ha azt hitted, hogy az iskola után véget értek a küzdelmek, akkor még sosem próbáltál meg balkezesként egy átlagos, „jobbkezes-optimalizált” konyhában elkészíteni egy vasárnapi ebédet. A konyha ugyanis egy titkos szentély, amit – úgy tűnik – kizárólag a jobbkezesek kényelmére terveztek. Nekünk, balosoknak, ez egy olyan terep, ahol minden mozdulat egy kis lázadás a fizika törvényei ellen.
Az a bizonyos tekerős konzervnyitó...
Kezdjük a legnagyobbal: a retró, tekerős konzervnyitóval. Tudjátok, azzal a nehéz, fémből készült szerkezettel, aminek az oldalt lévő fogantyúját kellene tekerni. Na, ez a szerkezet a balkezesek számára a modern technika egyik legnagyobb összeesküvése.
Ha bal kézzel fogod, a tekerőkar pont a „rossz” oldalon van. Próbálsz átnyúlni felette, de akkor nem látsz semmit. Próbálod visszafelé tekerni, de a mechanika csak gúnyosan csikorog. A végeredmény általában egy félig benyomódott tető, egy elgörbült nyitó és egy éhes balkezes, aki végül inkább egy kalapáccsal és egy vésővel (vagy egy éles késsel és sok imádsággal) esik neki a kukoricakonzervnek.
Csőrös merőkanál-rejtély
Ismeritek, az, amelyiknek az egyik oldalán van az a kis kiöntő rész, hogy ne csöpögjön a leves. Zseniális találmány! Csakhogy a csőr szinte kivétel nélkül úgy van kialakítva, hogy ha jobb kézzel merítesz, tökéletesen a tányérba tudd önteni.
De mi történik, ha bal kézzel fogod? A csőr tőled távolodik, te pedig kénytelen vagy a kanál másik, sima oldalán önteni a levest, miközben a drága csőr csak díszként fityeg, és az egész asztalterítő úszik a vasárnapi ebéd húslevesben. Ilyenkor érezzük azt, hogy a világ tényleg nem ránk lett kalibrálva.
A krumplipucoló: az „egyirányú” penge
A retró krumplipucoló (tudjátok, az a kis fém, „V” alakú) egy újabb klasszikus. A penge élét úgy köszörülték, hogy a jobbkezes mozdulattal (magad felé vagy magadtól eltolva) tökéletesen vigye a héjat. Bal kézzel azonban a penge egyszerűen csak csúszkál a krumpli felszínén, vagy ami rosszabb, hirtelen megakad, és a következő pillanatban már a sebtapaszt keresed a konyhaszekrényben.
A mérőpohár – a nagy rejtély
Bal kézben tartva természetesen csak a hátulját látod. A számok valahol a túloldalon bujkálnak, mintha szégyellnék magukat. A főzés így egyfajta "hatodik érzék: „Ez most 2 dl… vagy 3? Majd kiderül.”
A spirálfüzet bosszúja: a balkezesek örök ellensége.
A spirálfüzet a balkezesek büntetését. A jobbkezesek sosem értik, miért. Nekik a spirál a bal oldalon van, nem zavarja őket. Nekünk viszont ott van, ahol a kezünk pihenni szeretne.
Így nézett ki egy átlagos balkezes–spirálfüzet párharc:
1. Leteszem a kezem.
2. A spirál belevág a csuklómba.
3. Felemelem a kezem.
4. A kezem a levegőben lebeg, mint egy gólya lába.
5. Írok.
6. A betűk hullámzanak, mint a Balaton augusztusban.
7. A tanár megkérdezi: „Miért nem tudsz szépen írni?”
Hát tanárnő, mert a füzetem úgy néz ki, mint egy kínzóeszköz.
A spirálfüzet nem csak kényelmetlen volt — megalázó. A jobbkezesek szépen, simán írtak. Én meg úgy néztem ki, mint aki egy sündisznóra próbál írni.
A spirálfüzet egyetlen célja az volt, hogy emlékeztessen: ez a világ nem nekem készült.
Az Akadálypálya: A spirál pont ott nyomja a csuklónkat, ahol a leginkább útban van. Miért nem lehet a spirál a jobb oldalon? Rejtély. A spirálfüzet a balkezesek természetes ellensége: írás közben a kéz folyamatos harcban áll a spirállal, ami úgy viselkedik, mint egy mini szögesdrót. A végén nemcsak a jegyzet lesz kusza, hanem a lelkivilág is.
És ha ez még nem lenne elég, a spirál persze beleakad a pulóver ujjába is — naná, hogy kihúz egy szálat. Nekem nem csak egyet. A spirálfüzet nemcsak a csuklót gyötri, hanem a ruhatárat is.
A bankautomata – a balkezes totó
A kezelőgombok természetesen jobb oldalon vannak. Ilyenkor jön a „totó”: vajon most a jó gombot nyomtam meg? Közben mögötted már sor áll, és mindenki nagyon szeretne pénzhez jutni.
Egyszer meguntam a bénázást. Megfordultam az automata előtt, és mosolyogva közöltem: „Elnézést, egy kicsit lassú vagyok… csak egy kezem van.” A sor hirtelen nagyon megértő lett.
A „Balkezes GPS”: Hol üljünk az asztalnál?
Van egy dolog, amiről a jobbkezeseknek fogalmuk sincs: az asztalfoglalási stratégia. Ha balkezes vagy, nem ülhetsz le csak úgy „bárhova”. Egy közös ebéd vagy vacsora nálunk egy kávézóban.
Ha egy jobbkezes mellé kerülsz a baloldalon, az 99%-ban garantálja a könyökpárbajt evés közben. Ott ütsz össze a szomszédoddal, ahol a legkevésbé kéne: levesezés közben. Éppen ezért én már az első lépésnél felmérem a terepet, mint egy hadvezér.
A balkezeseknek: Az asztal sarka, a bal szélen. Ott biztonságban vagy. Melletted nem ül senki, a bal könyököd szabadon mozoghat, és nem kell attól félned, hogy véletlenül a szomszédod szájába tolod a villát.
De mi van, ha nincs ilyen hely? Nos, én ezt is kitanultam. Ilyenkor jön a „Félig oldalt ülős” technika. Kicsit elfordítom a testem, mintha csak félvállról venném az életet, és így próbálok helyet szorítani a mozdulataimnak. Ez nem kényelmi kérdés, ez alapvető szükséglet. Megtanultuk uralni a teret, mielőtt a tér uralna minket.
Balkezes boltok – a ritka kincsek Léteznek balkezes boltok, de a Kádár-korszakban, a 70–80-as években erről még álmodni sem lehetett. Akkoriban a „balkezes eszköz” nagyjából annyit jelentett, hogy fordítsd meg, próbáld meg másképp, vagy oldd meg okosba’.
Aztán később feltűntek a balkezes boltok — többnyire csak nagyvárosokban, mint valami titkos menedékhelyek, ahol végre minden úgy működik, ahogy nekünk kényelmes. Vidéken viszont maradt a kreativitás, a túlélőösztön és a humorérzék. És persze a saját toll a táskában.
UTÓSZÓ
– Nem vagyok különleges… vagy mégis?
Nem vagyok különleges. Legalábbis sokáig ezt hittem. A balkezesség nem tűnt nagydolognak, csak egy apró furcsaságnak, amit a tanárok megjegyeznek, a padtársak észrevesznek, a spirálfüzet pedig könyörtelenül kihasznál. A világ jobbkezes, én pedig csak próbáltam nem útban lenni benne.
Aztán egyszer csak rájöttem: lehet, hogy nem vagyok különleges — de más vagyok. És ez a „más” nem hiba, nem hiányosság, nem gyengeség. Ez a „más” az, ami miatt minden mozdulatomnak saját ritmusa lett. Ez a „más” az, ami miatt a bal kezem írja a "legendautam", miközben a jobb… nos, a jobb kezem inkább csak díszlet.
A jobb kezem béna. Ezt nem szégyellem, nem titkolom, nem magyarázom. Egyszerűen csak így van. A jobb kezem olyan, mint egy mellékszereplő egy filmben: ott van, néha csinál valamit, de a főszerepet sosem kapja meg. A bal kezem viszont… ő a főhős. Ő viszi a történetet. Ő ír, ő vág, ő tart, ő mutat, ő alkot. Ő az, aki minden nap bizonyítja, hogy nem kell két egyforma kéz ahhoz, hogy az ember megtalálja a helyét.
Talán pont ettől vagyok az, aki vagyok. Talán pont ettől lettem az, aki lettem. Talán pont ettől lett a világ egy kicsit más — az én szemszögemből.
A világ jobbkezes. Ezen nem tudok változtatni. De azon igen, hogy én hogyan mozgok benne. És valahogy mindig megtaláltam a helyem. Néha nevetve, néha bosszankodva, néha pacás kézzel, néha ferde betűkkel, néha könyökharc közben, néha egy jobbkezes ollóval küzdve, néha egy spirálfüzet ellen harcolva.
De mindig bal kézzel. Mindig a saját ritmusomban. Mindig a saját logikámmal. Mindig úgy, ahogy nekem működik.
Nem vagyok különleges. De az, hogy bal kézzel írom a legendautam — és a jobb csak díszlet — mégis ad valami külön ízt ennek az egésznek.
A világ jobbkezes 90%. Én mégis bal kézzel találom meg benne a helyem. És talán… talán pont ettől vagyok különleges. Pont így vagyok jó.
De a történet itt még nem ért véget…
Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Attila
Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818
🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.
Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése