LEGENDAUTAM – 22. FEJEZET – AMIKOR MÉG A CSENGŐ VOLT ÚR – BÁCSALMÁS – NAGY ISKOLA IDŐUTAZÁS (1974–1982)

 

Ha emlékszel még arra, amikor a reggel nem a mobil nyomkodásával, hanem a sötétkék nejlonköpeny gombolásával indult… akkor most jó helyen jársz. Visszarepülünk Bácsalmásra, a Fiúiskolába — oda, ahol a csengő volt az úr, a napos pedig egy napra király. Humor, csibészség, barátságok és felejthetetlen történetek várnak. Indul az időutazás!

LEGENDAUTAM- 22. Fejezet- AMIKOR MÉG A CSENGŐ VOLT ÚR- Bácsalmás-nagy iskola időutazás. (1974-1982)

 

 Visszarepülünk abba az időbe.-Amikor a reggel nem a mobiltelefon nyomkodásával

Amikor a reggel még nem a mobiltelefon nyomkodásával, vagy TikTok-pörgetéssel indult, hanem a sötétkék nejlonköpeny eszeveszett gombolásával. Amikor még épen és időben indultál iskolába, és a csuklódon ott villogott a tipikus téglalap alakú, szovjet rakéta karóra, ami pontosan 7:45-öt mutatott. Ha te is 1974 és 1982 között koptattad az iskolapadot, akkor pontosan tudod, miről beszélek. Ez volt az az időszak, amikor a tejfölös doboz vizespohárként végezte a rajzórán, és amikor a legnagyobb hatalom nem az internet, hanem a folyosói csengető gombja volt.

Tedd le a mobilt, felejtsd el a wifi-jelszót — indul az időutazás Bácsalmásra, a Fiúiskolába, ahol minden elkezdődött.

  

Az iskolaköpeny

Képzeld el, ahogy a reggeli napfény megcsillan egy sötétkék, kissé szúrós tapintású anyagon. Igen, az iskolaköpenyen. Ha te is abban a szerencsés időszakban voltál általános iskolás, amikor a televízió még hétfőnként adásszünetet tartott, de  Bácsalmáson a  jugoszláv adók – Belgrád 1–2 vagy a Novi Sad – néha bejöttek, akkor ez az írás neked szól. Persze csak addig, amíg a jugó adás el nem nyomta a magyart, mert sokszor olyan erős volt a jel, hogy a magyar kép szemcséssé, „hangyássá” vált. Ilyenkor jött a trükközés: szalagkábelt betekerték alufóliába, hátha sikerül valahogy visszafogni a jugó adót, és tisztább lesz a magyar kép.1974-ben kezdtük az általános iskolát, még a bácsalmási ‘lányiskolában’. Erről már írtam a „ LEGENDAUTAM – 17. fejezet. Bácsalmáson alsós emlékek a „lányiskolából”

1974 és 1982 között járunk, a Kádár-korszak legstabilabb éveiben, amikor az élet ritmusát még nem valami program irányította, hanem az iskolai csengő éles hangja diktálta. A ’70-es évek elejétől nem volt mese: hordani kellett. A hivatalos duma az volt, hogy „eltünteti a társadalmi különbségeket”, de mi tudtuk az igazat: ez volt a tökéletes páncél a krétafoltok ellen, és a kifutott PAX vagy négyszínű toll után is ebbe töröltük bele a kezünket. A zsíros kenyér utáni szájtörlésről nem is beszélve.

A lányoké gyakran csinosabb volt, oldalt gombolós. A fiúké pedig az a klasszikus, elöl gombolós fazon volt, aminek a zsebébe egy fél univerzum belefért: köpőcső, hozzá papírgalacsin – egy veszélyes lőszer –, rizsszem-lőszer, nagyító, rágógumi papír, üveggolyó, szagos radír (amin még a foglenyomat is meglátszott), hegyező. A zsebben ott lapult még, ha épp lehetett kapni, a 100-as papírzsebkendő is – igazi kincsnek számított. Ha pedig nem volt, akkor maradt a jó öreg, frissen vasalt textil zsebkendő, amit anyu gondosan betett táskában indulás előtt.

Aki nejlonköpenyt hordott, az pontosan tudta, mi az a statikus elektromosság: ha a fejed fölött vetted le, szikrázott a hajad, és úgy néztél ki, mint aki most jött ki a fizikaszertárból.

 

 A mi legendás D osztályunk, Bácsalmás ‘fiúiskolájából’. 1982. A fotó a saját archívumomból került elő.

AZ ISKOLA „GYOMRA” ÉS STEFI BÁCSI BIRODALMA  

A fiú iskola épülete egy hatalmas labirintusnak tűnt az alsós lányiskola után. Mi  nem a díszes főkapun, hanem az udvarból nyílt a  hátsó, kétszárnyú faajtón osontunk be reggelente. Ami egy kis előtérbe vezetett. Ha jól emlékszem  , rögtön jobbra volt Stefi bácsi, a gondnok birodalma. Ő nem csak egy dolgozó volt, ő ott lakott az iskolában, őrizte a falakat és valahogy mindig tudta, ki sántikál valami rosszban. Az előtérből egy súlyos csapóajtón át léptünk be a folyosóra, ahol rögtön balra várt ránk a hírhedt fiúvécé. Az a tipikus 60-as évekbeli vizesblokk! A piszoárok szifonjai vagy reménytelenül el voltak dugulva, vagy megállíthatatlanul csobogtak, a csaptelepek pedig hol szárazon maradtak, hol úgy spricceltek, hogy a kék köpenyünkön száradt meg a víz a következő óráig. De ez volt a miénk, a mi iskolánk, a mi birodalmunk, de milyen jó volt. Jobbra a német terem.

A „KAKAS” ÉS A NÉMET NYELVLECKE 

Bár én „D”-s osztályos voltam, és a német órák Titokzatosság elkerült, az „A” és ”B”  osztályban járták ő voltak németes én csak halottam milyen volt németórán, ti tudjátok én nem, de  a  sors mégis elém sodorta a némettanárt. Fiúk voltunk, a vérünkben volt a virtus, a szünetben pedig ment a lökdösődés, a kakaskodás. Egyik alkalommal a napos férfi némettanár elkapott minket a folyosón, éppen ott, a napos asztala közelében.

– Hogy hívnak, fiam? – dörrent rám.

– Háhn Attila – feleltem (ez volt a születési nevem).

A tanár arca váratlanul megenyhült, és egy félmosollyal csak ennyit mondott:

– Nem csoda, hogy ennyit harcolsz, fiam. Tudod-e, hogy németül a "Hahn" azt jelenti: kakas? De tudd meg, a neved nem jogosít fel arra, hogy az iskolában is folyton kakaskodj! – Ezzel a rövid nyelvleckével megúsztam.

A NAGY TÁSKAMÉSZÁRLÁS: BOGYÓ ÉS A DIPLOMATA TÁSKA

A szünetekben a lányok külön kis csoportokban susmusoltak, emlékkönyveikbe írtak titkos üzeneteket, vagy éppen gumiztak, mi viszont a falhoz dobáltuk a gumilabdát. Ha a labda átrepült a tüskés vasakkal védett kerítésen, nem sokat teketóriáztunk: irány a park, át a kerítésen! De a legemlékezetesebb csata nem kint, hanem bent, a tornaöltözőben zajlott.

Bogyóval, a barátommal valami egészen pitiáner dolgon veszünk össze — például azon, hogy a popperek haját akkoriban melyik oldalra kellett fésülni. De a kamaszos harag nem ismert határokat. Nem egymást ütöttük, hanem a táskákat! Bogyónak egy akkoriban méregdrága, menő diplomata táskája volt. Én ledobtam a kőre és tiszta erőből ugráltam rajta, amíg szinte lapos nem lett. Bogyó nem maradt adós: az én műbőr válltáskámat kapta el, rátaposott, és olyan erővel rántotta meg, hogy a táska szó szerint kettészakadt. Ott álltunk a romok felett, két tönkretett táskával, zihálva a dühtől. De ilyen volt a mi barátságunk: másnap már együtt szakadtunk a röhögéstől a romokon.

 

A KISPRESSZÓ ÉS AZ ELMARADHATATLAN FEJMOSÁS

A táskacsata híre persze hamarabb ért haza, mint mi magunk. Bogyó anyukája, Kati néni a Kispresszóban dolgozott, így másnap, amikor teljesen gyanútlanul beestem egy fagyira – Talán 50 fillér és 2 forint között volt egy gombóc, ha jól emlékszem – és valahol ott, a fagyis pult előtt már ott várt rám a sorsom. Beléptem a faajtón, átvergődtem a fagyöngyfüggönyön, amit mindig utáltam, és próbáltam úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne. De Kati néni már a pult mögött állt, karba tett kézzel, azzal a nézéssel, amitől még a fagylalt is megolvad.

Jött is a legendás „fejmosás”.

Ott álltam előtte, és hoztam a kötelező kamaszformát: bűnbánó bólogatás, mint a zsiguli kalaptartóján a bólogató kutya. Az egyik fülemen be, a másikon ki – az intelmek útja nagyjából ennyi volt. Bíztam, hogy a két anyuka már mindent lezsírozott egymás között, ahogy azt a Kádár-korszak túlélési kézikönyve előírta. És azt is tudtam, hogy otthon még vár rám a „ráadás fejmosás”, csak hogy teljes legyen a nap.

KERTÉSZKEDÉS KÖPENYBEN? NANÁ!

Akkoriban a „gyakorlati foglalkozás”, vagyis a technika óra még nem a számítógépek billentyűzetének kattogásáról szólt, hanem a valódi, kétkezi munkáról. Kivonultunk az iskolakertbe – vagy ahogy mi hívtuk, a gyakszi kertbe –, és ott tanultuk meg, melyik vége van a kapának. Emlékeztek azokra a kis parcellákra? Minden osztálynak megvolt a maga mini-birtoka. Vetettünk retket, borsót, hagymát, és árgus szemekkel figyeltük, kinek bújik ki előbb a zöldje. Ez volt a mi saját agrárversenyünk.

Ott álltunk a sötétkék iskolaköpenyben a tűző napon, a kezünk földes volt, a cipőnk poros, a nejlonköpeny pedig úgy tapadt ránk, mintha direkt ellenünk szövetkezett volna. A lányok virágokat gondoztak, mintha a tavasz személyesen adott volna nekik határidőt. A fiúk közben büszkén ástak, olyan eltökéltséggel, mintha országos beruházást felügyelnének, és a Kádár-korszak teljes ötéves terve épp a gyakorlati foglalkozásnál dőlne el.

Őszintén szólva már akkor sem értettem, minek kell nekünk kimenni a gyakszi kertbe, amikor majdnem minden osztálytársamnak volt otthon kertje. A kapálást, ültetést, gyomlálást jobban ismertük, mint a szorzótáblát. Újat nem nagyon tudtak mutatni – de hát órát kellett tartani, ez volt a rendszer.

Legalább az oda-vissza út adott egy kis izgalmat. Akkoriban ugyanis nagy divat volt a „lábrúgás”. Úgy kell elképzelni, hogy valaki ment elöl, mi pedig mögötte sompolyogtunk, és amikor lépett egyet, hátulról finoman a talpára pöccintettünk. Ha jól sikerült, akkor egy pillanatra megbillent, esetleg csinált egy kisebb tánclépést, mi pedig persze szakadtunk a nevetéstől. Gyereklogika: más kárán mulatni mindig könnyebb.

Egészen addig volt ez nagyon vicces, amíg egyszer nekem is sarkon nem rúgták a lábam. Na, akkor hirtelen már nem volt olyan mókás a dolog. De hát így működött a karmánk az iskolakertben: amit adtál, azt előbb-utóbb visszakaptad, csak egy kicsit gyorsabban, mint szeretted volna.

A rajztábla és a tejfölös doboz titka

A rajzórák hangulata semmi máshoz nem fogható. A fa, a festék és a radír illatának keveréke ma is az orromban van. A tolltartóban ott lapult a kerek, gombos vízfesték, a tubusos temperák, és persze ami soha nem maradhatott ki: a Technokol ragasztó. A kupakját egyszerűen lehetetlen volt úgy lecsavarni, hogy ne száradjon bele a ragasztó. Ha mégis megpróbáltad, biztos, hogy összeragasztotta a kezed. Olyan volt, mint a konyhaajtón a légyfogó csík: mindenhez ragadt, csak ahhoz nem, amihez kellett. Folyik, nyúlik, csöpög – közben meg pont ott nem ragaszt, ahol kellene.

Ilyenkor jött a kreativitás: ha a tempera tubus beszáradt, és nem volt gombostű, jó volt a körző hegye, egy toll vagy ceruza hegye,. Ha a közelben akadt egy olló, az is megoldotta a helyzetet.

A tolltartó mélyén ott lapult a kerek vízfesték, a tubusos tempera, és persze az a sárga vagy zöld zsírkréta, ami a legkisebb nyomásra is kettétört. Az ecset sem maradhatott ki: egy idő után úgy beállt, mint a racka juh gyapja.

Alsóban még önfeledten színeztünk, de ötödiktől jött a komoly „csendélet”. Beállítottak egy vázát, mellé egy almát vagy egy fonnyadt paprikát, nekünk pedig le kellett festeni úgy, hogy látszódjon a fény–árnyék hatás. Aki pedig véletlenül kiborította a vizespoharat – ami szinte mindig egy kimosott, díszes tejfölös doboz volt –, az egész terem úszott a szürke, festékes lében.

Rajzórán jöttem rá: Picasso biztos nem belőlem lesz.

A tornaterem: ahol a hősök születtek (és a kötélen lógva)

A testnevelés, vagy ahogy mi hívtuk, a „te-si,torna”, ötödikben vált komollyá. Ekkor már nem a tanteremben öltöztünk át, hanem a külön fiú- és lányöltözőkben. A fiúöltöző ott volt a napos asztallal szemben, a lépcső mellett. A tornazsák illata… na ja. Benne a fehér trikó, a sötétkék, sokszor már kicsit kinyúlt gumijú tornanadrág, és a vászonból készült, gumi talpú tornacipő – amit mi csak úgy hívtunk: dorkó.

A kötélmászás volt a legnagyobb próbatétel. Ott függtél a magasban, a tornatanár alulról vezényelt, te pedig próbáltál nem lecsúszni, mert tudtad, hogy a kötél kegyetlenül égeti a tenyeredet. Aki felért a plafonig, az aznapra hős lett, aki meg félúton megadta magát, az tudta, hogy másnap újra próbálkozhat.

De minden szenvedést elfelejtettünk, amikor elhangzott a bűvös szó: DÖNGI! Ez játék, a kidobós, volt az osztály igazi összekovácsoló ereje. Két csapat, egy labda és a taktika. Ha eltaláltak, kiestél, de ha elcsípted a labdát, te voltál az osztály sztárja. Ott dőlt el, ki a leggyorsabb, ki a legügyesebb, és ki az, aki a végsőkig kitart.

A lányok viszont… hát, ők nem igazán rajongtak a döngiért. Inkább félrevonultak, óvatosan hátráltak a labda elől, és teljesen megértettük őket: a fiúk néha olyan erővel hajították a labdát, mintha olimpiai döntő lenne. Mi meg persze élveztük.

A folyosó ura: az asztal, a gomb és a csengő

Ha valami igazán menő dolog volt felső tagozatban, az a folyosói napos tisztsége volt. Képzeld el a jelenetet: ott ülsz a lépcső mellett egy magányos asztalnál, a hatalmas, visszhangzó folyosó közepén, miközben mindenki más bent izzad a matekpéldák vagy a kémiai egyenletek felett. Te voltál a kiválasztott, az idő ura. Ott volt feletted a bűvös gomb a falon, amit ha megnyomtál, az egész iskola megmozdult.

A felelősség óriási volt.

 – Ha egy perccel korábban csengettél ki, te voltál az iskolában hőse.

 – Ha egy perccel később, akkor te voltál a közellenség. 

– Ha pedig jött egy váratlan áramszünet, akkor jött el a folyosói napos igazi dicsősége.

Ilyenkor előkerült a legendás, nehéz réz kézi csengő. Végig kellett rohannod az emeleten, rázva a csengőt, mint egy megszállott, hirdetve a szabadságot. Az a fémes csilingelés beleivódott a fülünkbe egy életre. A tantermekből egyszerre robbant ki a gyereksereg, mintha valaki kinyitotta volna a gőzmozdony szelepét.

A folyosói napos nem csak egy feladat volt — státusz, rang, hatalom. Egy napra te lettél a folyosó királya, aki eldöntötte, mikor kezdődik és mikor ér véget a szenvedés. És ezt a hatalmat mindenki tisztelte… vagy legalábbis reméltük.

Fiúiskolai körséta – ahogy mi láttuk a folyosót

Most nézzünk szét a fiúiskolában, a jó öreg folyosón. Az udvar felől léptünk be, és jobbra rögtön ott volt a németóra terme. A németeseket én nem ismertem közelről, mert mi, a ‘D’ osztály, nem voltunk németesek. Az A és B osztály járt oda — őket kellene megkérdezni, milyen is volt a németóra. Én csak egyetlen szóban hallottam róla összefoglalót: „zsúr”. Persze nem teázós délutánra kell gondolni… inkább arra, hogy ott minden megtörtént, ami egy diák csínytevései közé belefér.

Szemben volt a fiú WC — örök klasszikus. A folyosón továbbmenve jött egy kis szinteltolás, talán három lépcsőfok. Itt állt a naposasztal, vele szemben pedig a lépcső, amin fel lehetett menni az emeletre. Balra volt a fiú öltöző.

Ahogy haladtunk tovább, jobbra következett a fizika terem. Na, itt lehetett Newton törvényeit élőben megtapasztalni: minden repült — kulcscsomó, kréta, vonalzó, néha még a türelem is. Nem is csoda… hiszen ez fizikaóra volt. A tantárgyat utáltam, mint a huzat, és egy szóval össze tudnám foglalni a viszonyunkat: minek–kinek. Valami csoda folytán mégis sikerült a stabil 2–3-as zónában egyensúlyoznom. Aki ott volt, tudja, hogy ezeknek a tárgyaknak mindig megvolt a maguk röppályája. Aki évfolyamtanfolyamon velem járt, pontosan érti, mire gondolok. Utána jött az élővilág-terem — ezt a tantárgyat kifejezetten szerettem, az ellenőrzőben is általában jól mutatott. Talán azért, mert a tanárnő jól adta elő az anyagot… vagy mert engem tényleg érdekelt, miből lesz a méz. Én így gondoltam. Mellette egy újabb lépcső vezetett fel az emeletre. A lépcsővel szemben volt a lányok öltözője — a tornaóra birodalma.

A folyosón tovább mentünk újabb szinteltolás jött pár lépcsővel. Ha ezen felmentünk. Balra volt a matek–mértan terem. Furcsa, de a mértant mindig szerettem — valahogy volt benne rendszer, forma, logika. A matek másik fele viszont… hát, a gyök alatt lévő x-ek és a négyzetre emelések már nem voltak a barátaim. Így hoztam is a stabil hármas környékét. Nem voltam rossz, csak épp nem ez volt az én terepem — és ez így teljesen rendben volt. Ha jól emlékszem  matek terem mögött volt a női WC-t .A folyosón talán egy lengőajtó vagy kétszárnyú ajtó következett, és a folyosó vége egy kis előtérben zárult. Jobbra talán a tanárszoba vagy a diri szoba lehetett – erre én már nem nagyon jártam. a kis előtér nyílt egy ajtó rajta lehet kimenni az épületből, de csak tanárok.

Most nézzünk szét a fiúiskolában emeleten.

 Az én valóságom a fiúiskolában

A fiúiskola emeletén. A fiúöltözővel szemben volt a lépcső, azon mentünk fel. Amikor felértünk, balra fordultunk, és előttünk volt egy rövid, körülbelül tízméteres szakasz. Az épület ott véget ért, így meg kellett fordulni. Onnan már láttuk a folyosó teljes hosszát. Innen indultunk el végig a folyosón, egészen a másik végéig.

Jobbra nyílt a magyar terem – itt tanultunk minden szépet és jót. Itt sajátítottuk el a nyelvtani jelölési rendszert: egy vonal, két vonal, hullámos, szaggatott. A színezést is: piros az alany, kék az állítmány, és így tovább. A Toldiból is kellett fejből megtanulni 1–2 versszakot. Őszintén szólva semmi kedvem nem volt hozzá, gondoltam, minek. Aztán valami belső sugallat mégis rábeszélt, úgyhogy bemagoltam. Két napig szépen meg is maradt, és lásd csodát: pont akkor feleltettek belőle. 

A balkezes dilemma

Janival egypadban ültünk, és mindketten balkezesek voltunk. Ebben a teremben értettem meg igazán, milyen nehézségekkel jár balkezesnek lenni. A jobbkezesek könyöke automatikusan elfoglalta a fél asztalt, és ha melléjük egy balkezes került, állandóan összeakadtak írás közben. Két balkezes egymás mellett viszont meglepően harmonikusan működött: a könyökök kifelé mentek, mindenki kényelmesen elfért. A balkezes–balkezes páros mindig sokkal békésebb volt, mint bármely más kombináció. A következő fejezetben pedig jön a balkezes dilemma – az én szemszögemből. Mert ezt bizony egy balkezes írta, aki pontosan tudja, milyen érzés, amikor minden jobb kézre van kitalálva. Úgy általában, hogyan boldogul egy balkezes a jobbkezes világban.

 

Mi és a balkezesség – Balkezes a jobbkezes világban

A bal–jobb kezes asztalharc: A képen jól látszik, milyen nehézséget okozhat, amikor egy balkezes és egy jobbkezes egymás mellett ül. A könyökük könnyen összeakad írás közben — balkezesként ezt magam is jól ismerem.

.A földszintről a naposasztal mellett lehetett felmenni az emeletre. Ha felértél, szemben rögtön ott volt a történelemterem — mi csak töri-nek mondtuk. Az egyik kedvenc tantárgyam volt. Talán azért, mert jól adták le: nálunk volt női és férfi töri tanár is, és mindketten érthetően, saját véleménnyel fűszerezve magyarázták az anyagot. Én pedig figyeltem is, ha épp nem a padtársad vonta el a figyelmemet valami torpedó- vagy amőbacsatával, vagy a vonalzó vége nem landolt oldalba. Nekem Laci volt a padtársam a töri teremben. Ő jól tanult, és talán neki is köszönhetem, hogy a töri nálam stabil 4-es. Töriteremből kijöttél jobbra ének terem.

ÉNEKÓRA: AMIKOR AZ „EGÉR” LEFAGYOTT

Ha volt óra, amitől minden botfülű gyerek rettegett, az az ének-zene volt. Én már elsőben megkaptam az „Egér” becenevet, és az énekórán valóban olyan csendben is voltam, mint egy árnyék. A kottaolvasás még ment, de amikor egyszer felelni kellett, egy tipikus úttörődalt kellett volna elénekelnem.

 

Kint tombolt a nyár, a padsor mellett nyitva álltak az ablakok, én meg csak bámultam ki a szemközti Művelődési Házra. Lefagytam, mint a „Windows XP” 2002-ben. Nem jött ki hang a torkomon. Csak álltam , mint egy lefagyott program, és néztem ki az ablakon, mintha ott lenne a megoldás.

A tanárnő végül rám nézett, látta a szememben, hogy rátapostam a satufékre, és csak ennyit mondott:

– Attila, ülj le. Megmenekültél az egyestől.

Én meg magamban hozzátettem: „Úgyse leszek belőlem Brian Johnson az AC/DC-ből…

Jól gondoltam. Nem lett belőlem énekes, de a ’90-es években azért pár Almásai barátunkkal megnéztük az AC/DC koncertjét a Népstadionban. Na, ott aztán volt hangulat!

Hazafelé hajnalban indult a vonat a Keletiből. Már akkor is hoztuk a formánkat. Úgy gondoltuk, jó lenne kipihenni a koncert élményeit, és valaki – talán Laci, Anti, Jani vagy én, már nem tudom – találtunk a peron környékén egy kartonpapírt. Szépen szétterítettük, ráfeküdtünk, mint valami csövesek, és jót nevettünk magunkon. Köztünk valaki a padon feküdt, és egyszer csak megszólalt: Tudjátok, mi hiányzik? Papírzsakóban egy Csaplárosné bor, meg egy 200 literes olajos hordó, benne égő újságpapírral, és körbeálltunk, mint a filmekben.

Ilyenek voltunk: nem mentünk boltba hülyeséget venni, inkább megoldottuk, ami épp adódott.

Azt már nem tudom, gyalog vagy a metrón mentünk vissza a Keletihez. Színjózanok voltunk. Ott a környéken talán négyszer annyiba került egy üveg sör, mint Almáson. Boldogok voltunk, nevettünk, útközben félig el is tévedtünk, de nagy nehezen odaértünk a Keletihez.

Az énekterem mellett volt a kémia terem. Hogy mi maradt meg belőle? Pár vegyjel, amit néha rejtvényekben még fel lehet ismerni. Mondhatni: engem egy kémcsővel is ki lehetett volna kergetni a világból egyszerű: minek–kinek. Később rájöttem, miért nem szerettem a kémiát meg a fizikát: már az alapoknál nem figyeltem oda. Ha az alap nincs meg, utána hiába nézed, akkor sem áll össze. De ha egyszer odafigyelek, akkor úgy belevésődik a fejembe, hogy onnan még Mike Tyson sem tudná kiverni. A kémia terem mellett volt a lépcső, ami visszavitt a földszintre. A lépcső másik oldalán pedig ott volt a földrajzterem — mi csak föci-nek hívtuk. Itt is hasonló volt a hangulat, mint a töri teremben. Ezt a tantárgyat is szerettem, és most is Lacival ültem egy padban. Ő jól tanult, így talán engem is belevitt a domborzati térképek világába, és valahogy tényleg elkezdett érdekelni a földrajz.

Ezután következett a rajzterem és az osztálytermünk. Itt érdekes, egyszemélyes padok voltak. Délutánonként itt gyűlt össze az őrsünk foglalkozásokra, és itt tartották a tea-délutánokat is. És ami ‘D’-es volt, az osztályfőnöki órák is itt zajlottak.

A folyosón továbbhaladva elértünk a suli végéhez. Itt megfordultunk, és jobbra nézve folytattuk az utat. Ha jól emlékszem, itt volt a lányok WC-je, mellette pedig a gyakorlati terem. Ahogy továbbmentünk a folyosón, talán volt még egy tanterem is.

És ezután jött az, amit mindenki a „kedvenc” tantárgyként emlegetett… az orosz. Az oroszterem mellett is volt egy terem, de ott soha nem jártam, így fogalmam sincs, milyen óra lehetett ott.

Emlékeztek még az oroszórákra?

 

Az ötödik osztály sorsfordító volt minden magyar gyerek életében 1978 környékén. Hirtelen ott találtuk magunkat a cirill betűk és a kötelező jelentés kereszttüzében. Vigyázban álltunk a pad mellett, a szívünk a torkunkban dobogott, és próbáltuk nem eltéveszteni a szöveget:

-„Я дежурный по классу!”– (Én vagyok az osztálynapos.)

Ha valaki hiányzott, azt is oroszul kellett elnyögni. Ha pedig mindenki jelen volt, a napos aznapra hősnek számított.

Az oroszórákon a távoli és misztikus „GUM” áruházról tanultunk, ami akkoriban Moszkva és a szocialista világ kereskedelmi központja volt. Az orosztanár mesélt a Vörös téren álló monumentális épületről, mi pedig próbáltuk elképzelni, milyen lehet. Közben persze titokban a szünetet vártuk, hogy végre magyarul beszélhessünk a folyosón.

Oroszból nálunk két tanár is volt: egy nő és egy férfi. A férfit mindenki csak Fleki  hívta – a diákok között így ragadt rá a név. Igazi orosz¬tanár legenda volt a mi korosztályunkban. Velem mindig rendes volt, talán azért, mert volt egy közös pontunk: ő tartotta az iskolai lövészetet is.

Az általános iskolákban akkoriban elindult a lövészet. Nálunk a fiúiskola pincéjében lőttünk, talán légpisztollyal vagy légpuskával, gyakoroltunk rendesen. Egyszer szóltam neki:

– Tanár úr, elfogyott a golyó. Ő csak megrázta a fejét, és a jól ismert, mély hangján odaszólt: – Tudod, hol van golyó? A nyakadon, fiam!

 

Volt egy másik sztorija.

 Földrajzóra előtt a lépcsőn figyeltük, mikor jön a tanár. Akkoriban ez volt a divat: mindig volt valaki, aki ‘őrszemként’ állt, hogy amit nem szabadott, azt is nyugodtan csinálhassuk a teremben. Így született meg a lépcsőn az ‘őrszem’. Hallottuk a tanárok hangját, akik a földszinti termekben tanítottak, mi pedig vártuk, mikor indulnak el azok, akik az emeleti tanterembe jöttek. Aztán egyszer csak megszólalt mögöttünk az a jellegzetes, mély hang. Nem is emlékszem pontosan, mit mondott, de nem kaptunk ki. Csak rátette a kezét a vállunkra, úgy, ahogy csak ő tudta. Mindenki tudta, hogy ez nála a „figyelj oda, fiam” jelzés. Ez volt Fleki: egyszerre adott tanácsot, nevelt, és közben úgy nevettetett meg, hogy észre sem vetted.- és ez így teljesen rendben volt.

És hiába jártam lövészetre, a búcsúban mégsem tudtam eltalálni semmit. A lövész kocsi olyan volt, mint egy külön világ: kakasnyalóka, kulcstartó, matrica, meg mindenféle giccs, ami csak egy gyerek szemét el tudta kápráztatni. A nyeremények hurkapálcára voltak feltűzve, egy vagy két szálra, és aki eltalálta a hurkapálcát, az megkapta a rajta lógó kincset. Minden lövés számított: ha egyet eltaláltál, már vittél is valamit. Csak hát… volt, aki tízszer is lőtt, és még a céltáblát sem karcolta meg. Én is inkább ez utóbbi kategória voltam. 

Összegezve:

 Ilyen volt nekem az alsó és a felső suli. Nem voltam lángész, csak rohadtul nem szerettem tanulni. Anyu ezt később mondta is: az egyik tanárnő egyszer azt mondta neki, hogy „Magdika, Attilának jó esze van, csak többet kellene tanulnia.” Ha visszanézek, igaza volt. Tényleg nem tanultam sokat.

Órán odafigyeltem, aztán ha volt házi feladat (HÁZI), megcsináltam. Óra előtt gyorsan átnéztem az anyagot, és – ahogy minden diák – még egyszer átfutottam, mielőtt becsöngettek. Emlékszem, nyolcadikban kezdődött a nagy nyomás: mindenki mondta, hogy most kell megnyomni, mert a nyolcadikos jegyek számítanak a továbbtanulásnál.

Amikor megkaptuk a bizonyítványt, mindenki azonnal számolta az átlagát — persze én is. Nekem 3,9 jött ki. Ez nekem olyan eredmény volt, mint a motorosoknál az 500 köbcentis „királykategória”. Most már azt mondom: talán meg is bántam, hogy nem ültem le többször az asztal mellé tanulni.

 Aztán eljött a nap, amikor dönteni kellett: hova tovább. A nappali asztalon ott voltak a továbbtanulási lapok. Mondtam is, hogy én kőműves akarok lenni, mert apu is az volt, és kiváló szakember. Gyerekként ismertem a kőműves szerszámokat, ott lógtam apu mellett, amikor házakat húztak fel. Többet tudtam akkor a házépítésről, mint a velem egykorúak: alaptól a kéménykalapig.

Apu viszont csak annyit mondott: „Ne legyen az, nehéz munka.” Hiába mondtam neki, hogy de apu… miért…

Aztán előállt egy ötlettel: legyek traktoros. 1982-ben a Kiskunhalasi II. Rákóczi Ferenc Szakközépiskola nagyon erősnek számított — ott volt a „városi ész”, oda nem mehetett akárki. Érettségit is adtak, meg szakmát is. Akkoriban hívták úgy, hogy „traktoros főiskola”. Mondtam, hogy nem akarom, de milyen gyerek az, aki végül nem hagyja rá a szüleire.

Második opciónak is kellett valamit jelölni. Abban az időben nálunk csinálták a központi fűtést, egy kiváló szakember, Endre — mindenki csak Öcsinek hívta — dolgozott rajta. Figyeltem, beszélgettünk, és megtetszett a szakma. Így másodiknak behúztam a központifűtés-szerelőt. Apu is örült, ismerte Endrét.

Kiderült, hogy felvételi kell, ha a Rákócziba akarok menni. El is mentünk. Ott ültem a padban, megkaptam a tesztlapot. Első oldal: matek. Nem voltam „lángész”, de meg tudtam csinálni a feladatokat. Végignéztem mindent, és tényleg nem voltak nehezek. Csakhogy én ott, abban a pillanatban eldöntöttem: én bizony nem leszek traktoros. Úgy töltöttem ki a felvételit, hogy véletlenül se sikerüljön — de azért hülyeséget sem írtam. Nem is vettek fel.

Maradt a központifűtés szerelő szakma. Aztán egy új szakmát is kitanultam. Sokan elismerték, hogy jól hegesztek — és ez akkor nekem nagyon sokat jelentett. A következő lépés az volt, hogy kitanultam a gázvezeték hegesztést, és hivatalos minősítést is kaptam.

Zárószó

Így telt a gyerekkorom a fiúiskola falai között. Nem volt tökéletes, nem volt könnyű, de az enyém volt. És ha ma visszanézek, azt mondom: jó helyen nőttem fel. Ott lettem az, aki ma vagyok.

Nem lett belőlem fizikus, kémikus, énekes vagy traktoros. De lett belőlem valaki, aki ma már mosolyogva néz vissza ezekre az évekre. Ha újra kezdeném? Ugyanígy csinálnám! Talán odaülnék néha az asztalhoz tanulni… vagy mégse. Ki tudja? Így vagyok jó, ahogy vagyok — az „Egér”, aki a maga útját járta.

Őszintén:

 Amikor utas voltam az autóbaleset előtt! – amit épphogy túléltem –, az életem olyan szép volt, hogy néha még én sem hittem el. Túl kerek, túl sima, túl mesébe illő. Ha buli volt, hát buliztam; ha munka, hát dolgoztam. Engem úgy neveltek, hogy ha dolgozni kell, akkor dolgoztam. – nem ijedtem meg a munkától.

Ami akkor volt, az tényleg csodás volt. De szép volt… nagyon szép. És talán pont ezért tudok ma is hálával gondolni mindenre, ami akkor történt. Mert minden apró emlék, minden csíny, minden bukás és minden siker hozzátett ahhoz, aki ma itt ül, és leírja ezt a történetet: a „legendautam”.

De a történet itt még nem ért véget…

Egy legenda, amit én álmodtam meg – de még messze nincs vége…” „Ez csak a kezdet volt. A legenda él tovább.” Írta: Gründfelder Atla

Ha tetszett az írásom, írj bátran! Szívesen folytitatom a beszélgetést veled. Facebookon így találsz meg: Gründfelder Attila (Egér) .Vagy keresd ezt a profilt: https://www.facebook.com/profile.php?id=100005975355818

🛡️ Ez a bejegyzés szerzői jogi védelem alatt áll.  

Creative Commons – Nevezd meg! – Ne add el! – Ne változtasd! 4.0  

🔗 https://creativecommons.org/licenses/by-nc-nd/4.0/deed.hu